Gyűlölöm az életemet. Mondhatja bárki, hogy csak érzékeny vagyok, de ez nem igaz. Negativitásom nem az irreálisan nagy elvárásaimból eredeztethető, sokkal inkább abból, ami valójában volt: kellemetlen, frusztráló.
A munkahelyemen tizenkét órában csinálom három ember munkáját, de fizetésem nem ezt tükrözi. Ebből nem tudok egy rendes albérletet kifizetni, csak egy zsebkendőnyi garzont, ahova még kisállatot sem vihetek. Nem mintha lenne értelme. Bármely létforma helytelenítené azt, hogy én csak aludni járok haza. Mást se csinálok, csak dolgozok és alszok.
Rendes ételt rég nem ettem már. Instant leveseken élek, mert az a legolcsóbb. Nem csoda hát, hogy egészségem is jócskán hagy kívánnivalót maga után. De tudom, hogy bármilyen beteg is vagyok, fel kell kelnem és be kell mennem dolgozni, mert ilyen az én gyűlöletes életem.
Mások persze olyan jól tudják, hogy „mit kellene” csinálnom, de csak mert nem ismernek. Menjek haza a szüleimhez, mondják. Váltsak munkahelyet, mondják. Ha ezek az opciók releváns lehetőségek lennének, biztosan éltem volna már velük, nemde?
Haza nem mehetek. Édesanyám meghalt, apukám pedig utál amiért nem fiúnak születtem, mint a bátyám és az öcsém, akik még mindig otthon laknak és tanulnak. Garzonlakásomnak munkahely szempontjából nincs valami jó fekvése. A közelben csupán az az egy álláslehetőség volt, ahol én is alkalmazott vagyok.
Állok hát a buszmegállóban, a munkából hazafelé, ezen a verőfényes nyári délutánon. Gyűlölöm a nyarat, a forrósága miatt. Legszívesebben a bőrömet is levetném, ha lehetséges volna. Ez az irreális kánikula valamiért rengeteg embert vonzott a szabad ég alá. Túl nagy a tömeg, ami nem tűri a magánszféra létezését.
Lassan megékezik a buszom, tíz perc késéssel, rajta még több ember. Akárha heringek volnának, összetömörülve várják, hogy a jármű tovadöcögjön. Mély levegőt veszek és belepréselem magam az embertömegbe. Gyomromban egy könyök, gerincemnek feszülve egy sörhas, talpam pedig alig éri a talajt. Megkapaszkodom egy korlátban, pont a leszállásjelző mellett.
Az emberáradat tenger módjára hömpölyög a busz mozgásának ritmusára. A légkondicionáló nem működik, így testem hűtéséért a homlokomon gyöngyödző izzadtságcseppek felelnek.
Ahogy ott ringatózok egy kéz nyúl felém. Egy olyan kéz, amit csaknem barnára sütött a nap. Jelezni szeretne én pedig készségesen félrecsúsztatom a kezemet, majd ránézek.
Az előttem álló férfi nem különösebben jóképű, de fekete szemei vonzzák a tekintetemet. Vígan csillognak, amiben benne van minden gyermeki szeleburdiság, minden férfias gondtalanság, mint egy jelenés. Mikor ezek a szemek összefonódnak az én átlagosnak vélt tekintetemmel, a benne rejlő csillogás még tündöklőbbé válik és az idegen szépen ívelt ajka derűs mosolyra húzódik. Szívem először kihagy egy ütemet, majd hatalmasat dobban, mintha endorfinbomba robbanna a mellkasomban. Hirtelen minden problémám eltörpülni látszódik és én is mosolyra fakadok.
Percekig tartjuk a szemkontaktust, mialatt közelebb kerül hozzám.
-Sorry! – szólít meg, jelezve, hogy le szeretne szállni. Felocsúdok révületemből és megpróbálok odébb furakodni a tömegben. Próbálkozásomat siker koronázza a férfi pedig köszönetet mondva sétál el mellettem, miközben megérinti a vállamat. Nem tudom, hogy tette szándákos volt-e, vagy csak a busz hirtelen fékezése sarkallta erre, de megtette és csak ez számít. A hatalmas férfikéz és azután is égetett, hogy a tulajdonosa leszállt és elsétált. Az az érintés végtelenül gyengévé, ugyanakkor erőssé is tett. Nem érzek már bánatot, kilátástalanságot, csak azoknak a ragyogó szemeknek pozitív energiáját. Tudom, hogy menni fog. Jelenlegi helyzetem nem a végállomás, csak egy mélypont, de meg tudom oldani.
Hiába volt egy számomra névtelen járókelő, a mosolya szebbé tette a napomat. Egy rokonszenves idegen közvetlen kedvessége oly’ váratlan és lebilincselő, mintha megváltaná életemet. Nem kell nekem mérhetetlen vagyon és kényelem, csak még több mosoly, amit mostantól én fogok kezdeményezni.
Author: Bognár Barbara
Mióta hét évesen megtanultam a betűvetés művészetét, attól fogva szakadatlanul foglalkozom történeteim leírásával. Akkoriban a cicáimról írtam tanulságos történeteket, azóta viszont komolyabb témák felé húz a szívem. Az ihlet és a szorgalom azóta is kitart és mint az szekrényeim, úgy az elmém is történetekkel van tele.