Az októberi nap halványan pislákolt a kopaszodó fák lombjai között. Esőillat járta át a városka poros utcáit. Régóta nem esett már, így az ott élők nagyon várták a felfrissülést. A vénasszonyok nyara rég elmúlt, mégsem hűlt le a levegő. Luca kedvenc bolyhos kardigánjában indult el a fodrászához. Vörös fürtjei különlegessé tették, fiatalos tekintetéből azonban mégis valami megfoghatatlan ború áradt. Kedves szeplői ellepték pisze orrát. Beleszagolt a levegőbe, elfintorodott, és vészjóslóan felnézett a grafitszürke égre.
– Csak kibírja, amíg hazaérek! – gondolta, és a szalonba lépve azonnal megcsapta orrát a samponok virágos illata és a frissen főzött latte aromája. A háttérben halk zene szólt.
Míg a hajpakolással a fején ült, szomorúan bámult ki az ablakon az aranysárga és rézvörös faleveleket figyelve. Szeretett ide járni, csajos dolgokról beszélgetni a fodrász lányokkal. Mindig feldobták a napját.
– Nem szeretem az őszt – jelentette ki Luca. – Minden pasim ősszel hagyott el! Harminckét éves vagyok, és még mindig anyámékkal töltöm a karácsonyt! – fogta a fejét. – Állandóan azzal húznak, mikor lesznek gyerekeim. Elegem van! – fakadt ki.
– Megértem! Anyósomék folyton ezt csinálták velünk, míg meg nem született az első lányunk – szólt közbe nevetve a dundi hajmosó lány.
– De nekem még férjem sincs! – jajdult fel Luca savanyú képpel.
– Ugyan, Lucuskám, hol van még karácsony?! – mosolygott kedélyesen a fodrász, miközben kifésülte vendége tincseit. – Nem lesz itt semmi gond, majd meglátod! Szebb vagy, mint valaha! A lány bátortalanul elmosolyodott. Amikor elkészült, megnézte magát a tükörben, és csókot dobott a lányoknak:
– Novemberben találkozunk!
– Csak óvatosan a pasikkal! – integettek neki a hajszobrászok a kirakatüvegen keresztül. Egyikük a hüvelykujját mutatta fel biztatásul, a másik az ujjával rajzolt mosolyt a saját arcára. Luca visszanevetett rájuk.
Csupán tíz lépést tett, amikor megnyílt az ég.
– Jaj, ne! – sóhajtott bosszúsan, és futásnak eredt.
Az utca pillanatok alatt felbolydult. Mindenki menekülőre fogta a hirtelen jött őszi égszakadásban. Többen az Öt Órai Tea felé vették az irányt, mely hívogatóan állt a sétáló utca közepén. Az épület tetején egy óriási teáscsésze díszelgett. A belőle felszálló neonpára most valósággal eggyé vált a viharfelhőkkel.
András a közeli kertvárosban lakott Bolhással, terrierjével. Sokat köszönhetett neki, felvidította magányos napjait. Műszaki vizsgára hozta sárga egyterűjét a belvárosi szervizbe. Amíg várt, a lába önkéntelenül a sarki könyvesboltba vezette. Szeretett böngészni. Egy Forma–1-es albumot választott. Amikor kilépett a sétáló utcára, a küszöbön találkozott a nyitott ajtón át kiáramló friss papírillat és az őszi zápor nyers, vad aromája. Ez a fura keverék azokat a gyerekkori délutánokat idézte fel benne, amikor az ablakpárkányon ülve olvasta végig a felhőszakadásokat.
Ahogy az első kövér cseppek szétpattantak a járdán, a felizzott kövezetből felcsapott a por és a nyirkos föld fojtogató, mégis megnyugtató illata. Olyan volt, mintha a város hirtelen kifújta volna a napközben felgyülemlett feszültséget. András hosszú idő óta először mosolyodott el. Kabátja alá rejtette a könyvet.
Luca és András egyszerre értek a teázó bejáratához a szakadó esőben. A nő a frizuráját, a férfi a könyvét féltette. András feltépte az ajtót, az utolsó pillanatban észrevette a lányt. Maga elé engedte.
– Köszi – hadarta fel sem nézve Luca, és beszáguldott.
– Szívesen – szólt utána András, majd végignézett a fodrászszalon-illatú tüneményen.
A helyiség dugig volt, a zápor mindenkit behajtott a falak közé. Egyetlen üres asztal maradt csupán, az ablak melletti bokszban. András követte a lányt, és udvariasan hellyel kínálta. Luca barátságosan rámosolygott a nyurga, kócos férfira, és helyet foglalt. András leült vele szemben, az autós könyvet az asztalra helyezte.
Az angol stílusú teázóban a csipkefüggönyökön átszűrődött a délutáni napfény. Halvány kék és mentazöld tapéta, nehéz mahagóni asztalok uralták a helyet. Háromszintes süteményes állványokon sorakoztak az uborkás szendvicsek és a teasütemények. Az esőcseppek vad kopogását kiskanalak halk, ritmikus koccanása váltotta fel.
– Jól elintézett bennünket az eső! – mondta András szélesen mosolyogva, és zsebkendőt nyújtott át. Luca hálásan pillantott a férfire, megtörölgette arcát. Rendeltek. András zavartan mosolygott, majd kezet nyújtott:
– Szia, András vagyok. Kertépítő.
– Szia. Luca, könyvtáros – mondta, és egyenesen a férfi szemébe nézett, majd a könyvre esett a tekintete.
András elveszett a lány felhőkék szemében. Csak bámulta őt, miközben a tea gőze lassan felszállt közöttük.
– Mit olvasol? – kérdezte Luca, hogy oldja a csendet.
– Á, munkahelyi kíváncsiság? – viccelődött András megnevettetve ezzel a lányt.
– Nem, tényleg érdekel.
– Gyerekkorom óta csodálom az autókat – válaszolt a férfi és beszélgetni kezdtek.
Órák teltek el észrevétlenül. Míg a többi vendég szép lassan elszivárgott az eső múltán, ők ketten csak ültek ott. Luca elárulta, milyen furcsa dolgokat hagynak az emberek a könyvtári könyvekben – bankkártyát, forgalmit – András pedig egy játszótér parkosítási terveiről mesélt. Sokat nevettek. Amikor a teázó ablakán már szürkület derengett át, András hirtelen elkomolyodott. Megérintette Luca csészéjének szélét.
– Tudod, miért örülök, hogy elkapott az eső? – kérdezte halkan. – Mert hosszú idő óta te vagy az első, aki miatt nem akartam hazasietni.
Luca arca felragyogott, vörös fürtjei lángoltak a lámpa fényében.
Amikor a vihar teljesen elült, együtt léptek ki a macskaköves utcára. A levegőt még mindig az a nehéz, nedves esőillat járta át. András óvatosan megfogta Luca kezét. A lány ujjai melegek voltak, finoman belesimultak a tenyerébe. Egymásra néztek. András érezte, ettől a perctől kezdve semmisem lesz már ugyanaz.
*
András megállt a sétálóutca közepén. Megrázta a fejét, mintha egy álomból ébredne. A tenyere hideg volt és üres. Nem fogta senki. Egy apró rántást érzett a kabátja ujján. Lenézett: Bolhás, a drótszőrű terrierje ült a lábánál, és ázott pofival, kérdőn tekintett fel rá. András megfordult. Az Öt Órai Tea ott állt előtte, de a tetején lévő teáscsésze neonja már rég nem világított. Az ablakok sötétek voltak, a belső teret pedig kiürítették. A teázó két éve végleg bezárt. Pontosan azon az őszön, amikor a betegség elvitte Lucát.
Esőillat töltötte meg a levegőt. András lehajolt, megsimogatta Bolhás fejét, majd még egyszer végignézett a sötét kirakaton. Aztán némán továbbindult.
Author: Dományi Zsuzsanna
Gyermekkorom óta történetek születnek a fejemben. Mindig is mélyen vonzottak a művészetek – a képzőművészet, a tánc, a színház és a film –, de legnagyobb hatással az irodalom volt rám. 2000-ben színháztörténészként, 2008-ban gyermekkönyvtárosként végeztem. Tizennégy éven át dolgoztam gyermekkönyvtárosként, jelenleg iskolakönyvtáros vagyok. Hivatásomnak tekintem, hogy megszerettessem a gyerekekkel az olvasást, és hozzájáruljak ahhoz, hogy olvasó felnőttekké váljanak. Első meseregényem, a Boszi és Tücsök, avagy két jó barát a Karéjosból 2023-ban jelent meg. A történet folytatása, a Boszi és Tücsök a Zöld-Floki-szigeteken 2024-ben látott napvilágot. Mindkét kötet a 6+-os korosztálynak szól. Főhősei Fortélyos Emerencia jó boszorkány és varázslósegédje, a torkos Tücsök macska. Meseregényeimet szójátékokban gazdag, választékos nyelvezet jellemzi, amely játékosan bővíti a gyerekek szókincsét; a humorral és kalandokkal átszőtt cselekmény pedig élményszerű olvasást kínál. A mesék vizuális világát Bodonovich Márta akvarell illusztrációi teszik teljessé. Gyakran látnak vendégül óvodák, iskolák, könyvtárak író-olvasó találkozón, olvasásnépszerűsítő foglalkozáson az ország különböző pontjain. Jó érzéssel tölt el a gyerekekkel való találkozás. Nagy örömömre 2025-ben és 2026-ban rövidprózáim jelentek meg az Irodalmi Rádió antológiáiban. 2026 óta gyermek- és ifjúsági irodalmi szakember vagyok. . Bár elsősorban gyermekeknek írok, szívesen fordulok a felnőtt olvasóközönség felé is. Weboldalam: domanyizsuzsanna.hu
