A Gyermek
( Ima a szabadságról )
A vízmosás mellett, a hóban feküdtem.
Szánkóval felborult, alkonnyal betakart
kacagó Gyermek, kacagó Gyermek.
Sima homlokomon zizegő zúzmara
hullámai zengtek. Kibomlott hajamra
ónszínű hófelhő pelyhei peregtek.
Perzselő arcomról
nyakamba lefutó
hűvös hólé csorgott.
Visszahangzó vízmosás
mélyén kacagásom
foszló szövetébe bújt
vad takarózott.
Ó, milyen szép élni!
Ilyen lesz örökké?
Mindig így fekszem majd
rémséges szakadék tátongó szájánál,
sűrű, sötét bozót mellett bátran?
Így állok süvöltő, havas hegycsúcs ormán
szabadon?
Örökké bátran?
Örökké szabadon?
A vízmosás mellett, a hóban feküdtem.
Szánkóval felborult, titkokat megsejtő,
kacagó Gyermek, kacagó Gyermek.
Tizenegy esztendőm földbe tért telei számolták lábaim olvadó nyomát.
Meggyötört arcom az égnek emeltem.
Hatalmas hóvihart rázott rám az Isten.
Tátongó, vízmosta szakadékok szélén,
elvadult, agacsos bozótosok alján,
szelektől süvöltő, jeges hegyek ormán
álltam szabadon.
Bátran.
Szabadon.
Lehunyt pillám alól megfeszült arcomra
konok patakokban csorgott le a hó.
Szép, tiszta szavaim súlyos szövetébe
lelkek takaróztak.
Ó, milyen szép mégis, így is – élni!
A vízmosás mellett, a hóban feküdtem.
Szánkóval felborult, gondoktól meggörnyedt
könnyező Gyermek, könnyező Gyermek.
Negyvennyolc esztendőm földbe tért telei őrizték lábaim olvadó nyomát.
Szemem az égre szegezem.
Tudom,
fenséges fenyves
hallgat majd köröttem.
Hamvas hajamra majd
ismerős hó pereg.
Szent szavaim óvó
puha szövetében
világok alusznak.
Homlokom mély, redőzött ráncait
Angyalok lágy ujjai simítják.
Megfáradt szemeim hófödél takarja.
Jeges pillám alatt örök lesz a fény.
Romlandó éveim földbe tért telei őrzik majd lábaim elolvadt nyomát.
Fekszem a hóban, a vízmosás mellett.
Szánkóval felborult, Istentől átölelt
kacagó Gyermek, kacagó Gyermek.
S a vízmosás mélyén, nagy, holdas éjen,
régi kacagásom foszló szövetében
vadak pihennek majd szépen összebújva,
ezután már mindig,
minden hideg télen,
és örökkön
örökké,
Ámen.
Author: Gál Mária
Most elmondom, ki vagyok. Az első nap : Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem voltam senkinek, nem voltam senkinek. A második nap: Születtem. A harmadik nap: Elvegyültem. A negyedik nap: Kiváltam. Az ötödik nap: A Hortobágy poétája voltam. A tragédia. Hasadt kárpit mögé parancsolt névtelen faragó. Kárhozott, kacagott, aggastyán-hítta halott szám. 72. Eltemettem mélyen a nótát. Sikáltam hajót, rántottam az ampát. Ostoba urak közt játszottam a bambát. A hatodik nap: Kacagó szél suhant el fölöttem. De hirtelen váratlan Átölelt az Isten. A világ lettem. Minden, ami volt, van. Üres sír. Szent Dalnok. Tolvaj allúzionista. Őrző. Újraalkotó. Földre szórt gyöngyszemek nyitója. Rónák fölött úszó, szabad, tiszta harangszó. Vad kertjét elhagyó orosz lány. Levelet olvasó Tatjána. Ősz bárd. A legbátrabb. Így formálódtam egykor. Ez mind én vagyok ma. A hetedik nap - az Ünnep: Te én leszel, S én Te leszek. Így leszünk Mi - a világ újra meg újra. Több nem leszek. Minden más titok. Nem könyörgök. Irgalmazzatok.
