Hol volt, hol nem volt, egyszer csak minden eldobható csomagoló anyagban jelent meg. El is dobták az emberek a sörös, üdítős, ásvány vizes palackokat, amerre csak jártak. Volt, aki csak simán kiejtette a kezéből, más bedobta az utcákon található szemetesbe, ismét mások a háztartási hulladékok közé, de akadtak olyanok is, akik a bokrok alá csempészték, viszont odáig fajultak a dolgok, hogy már erdők, mezők, tavak, folyók, egyszóval minden tele lett velük, mivel a gyártás szüntelen folyt és az emberek vásároltak, majd ki ide, ki oda hajította a már szükségtelennek tartott üres palackot, flakont, dobozt.
Egyszer csak felfigyeltek erre a szakemberek is, különösen, hogy már a halak is pusztultak, amelyek ellentétben a üres palackokkal lebomlanak és büdösek, a kárról nem is szólva. Nos, fején is találták a szeget. Első körben hatalmas konténerek születtek, de abba a lakosság egy része az összes megunt szemetét is beledobta. Telt, múlt az idő, valahogy eljutott ez az illetékesek látszószögébe is, és láss csodát, megszületett a tökéletes megoldás! Egyes helyeken zsákokban volt lehetőség gyűjteni a szelektív hulladékot, másutt külön kukák kerültek a háztartásokhoz. Bár semmilyen szakember nem vagyok, azt észrevettem, hogy vannak olyan csomagoló anyagok, amelyek kívülről papírnak látszanak, belül azonban nyilván valamivel bevonják azokat, ennek tudható be, hogy pl. nem ázik át a tejes doboz. Hogy aztán ezt hová kell/kellett helyezni, arról nem szólt a fáma.
Na, de mindez már a múlt – bár a tejes dobozok sorsa a társaival együtt, mint pl. a kis szívószálas üdítők, még várat magára – de a tökéletes megoldás küszöbén állunk, hiszen a nagyobb üzletláncoknál hatalmas monstrumokba helyezhetjük el a palackokat és a fém dobozokat, melyekre ösztönzőleg 50 Ft betétdíjat számítanak fel.
És hogy még hová fejlődött ez a rendkívül fontos és mindannyiunk életét, jelenét és jövőjét meghatározó társadalmi, sőt éghajlati ügy, azt jól szemlélteti az alábbi kis sztori: egyik nap úgy negyven fog árnyékban útra keltem, mert a legmelegebb napszakban volt dolgom, de ez nem is lényeges, hanem sokkal inkább az, hogy vettem az útra egy fél literes flakon szénsavmentes vizet, gondolván, hogy lassanként elkortyolgatom, mert tudom, hogy inni kell és bár sajnos nem tartozom a napi két-három litert elfogyasztók közé, gondoltam, hogy az a fél liter is jó lesz az útra, aztán otthon majd még hozzá pótolok.
Tekerem a szokásos kézmozdulattal a kupakot, ám de az nem jön le. Már ennyi erőm sincs?- gondolom. Hiszen a perforálás mentén egy viszonylag erős balra fordítással eleddig lejött a kupak. Most viszont egy része határozottan ragaszkodott a palackhoz, bármennyire is erőlködtem, rajta maradt. Egy kedves útitárs felvilágosított, hogy nem az én erőmmel van a baj, hanem újabban, már nem lehet letekerni a kupakot, nehogy azt valaki eldobja, így aztán a palackkal együtt kerül valahová, ahová éppen tesszük. Ha nincs rajta csomagoló díj, akkor a szelektívbe, ha van, visszaválthatjuk. Fantasztikus! Egészen elképesztő! Ez aztán soha nem jutott volna eszembe. Látszik, hogy nem vagyok szakember. Tulajdonképpen csak azt nem értem, hogy mielőtt piacra dobták ezt a tengernyi, soha le nem bomló terméket, miért nem előtte gondolkodtak el a begyűjtés és hasznosítás, vagy megsemmisítés módjáról? Mondjuk még az is kérdés, hogy a különböző kozmetikai termékek csomagoló anyagának, mint pl. a sampon, tusfürdő, testápoló, arckrém, stb. mi lesz a sorsa? Na, de nem is töröm a fejem, majd ez is megoldódik valahogy valamikor.
Nézem a tv-t, ahol időnként bejátszanak háborús képeket, felvételeket, hiszen akárcsak a szomszédunkban is dúl a háború. Azon gondolkodom, hogy a meggyulladt olajtárolók, kiégett autók, leégett épületek, az összedőlt hidak és épületek, a felrobbantott kőolajvezeték vajon mennyire szolgálja a környezetvédelmet, mert egyetlen egy ilyen tüntetésről sem hallottam, nem olvastam. Sőt, még valami csökkentett urántartalmú lövedék kipróbálása is felmerült, ami gondolom, hogy csak a közvetlen környezetet teszi tönkre, ahol többek között mi is élünk.
Most akkor miért is gond, hogy lecsavarható a kupak, vagy nem? Csak kérdem? – mert nem értek hozzá. Sem zöld, sem politikus nem vagyok, én csak szeretem a szépet, a jót, békében, egészségben szeretek élni és ezt az életkörülményt szívem szerint örömmel hagynám az utódaimra is. Rajtam nem múlik, a kupak a flakonon marad.
Author: Tóth Lászlóné Rita
Nevem: Tóth Lászlóné. Írásaim Tóth Lászlóné Rita néven tettem fel és ezt használom a továbbiakban is. 2009-ben - édesanyám távozása után - űr maradt bennem és ezt az érzést ki kellett írnom magamból. Ezek a gondolatok, versek a gyászról és a hiányról szóltak. Véletlenszerűen találtam rá a Holnap Magazinra, aminek több éven keresztül tagja voltam. A havonta megadott témákra is próbáltak írni, így lassanként prózák is születtek és vidámabb versek is. Írtam többek között mesét, melyből egyet beküldtem a Nagycsaládosok Országos Szövetségének pályázatára, ami bekerült abba a harmincba, ami megjelent a kiadványukban. Egy szatírám az Irodalmi Jelen közölte le. Tagja vagyok az Érdi IRKÁNAK, ahol első alkalommal szintén egy mesém jelent meg. Csatlakoztam a Mesketéhez is, de valójában nem tartom magam meseírónak. A HM tagság megszűnését követően egy ismerősöm a Napvilágot ajánlotta. Annak lettem a tagja, de július elsejével már nem tölthető fel alkotás az oldalra. Három gyerekem, öt unokám és három dédunokám van. Főváros közeli településen - Solymáron - élek.
