A tükör nem hazudik
Nyáron a népszerű üdülőváros hangos a turisták tömegétől. Boldog, mosolygós, jókedvű emberek, akik élvezni akarják a szabadság minden pillanatát.
Sehova nem sietnek, mindenre ráérnek.
Az éttermek hangosak a zenétől, a nevetgélő, vitatkozó vendégektől.
A butikok egész évben ezt az időszakot várják. Csodás, divatos áruikkal már a bolt előtt hívogatóan kacérkodnak az arra sétálókkal.
Az eladók kedvesek, türelmesek. A legtöbb érdeklődőt már ismerősként köszöntik.
Az egyik ilyen boltba izgatottan tért be egy középkorú vendég. Nem próbált semmit, csak eltetetett egy halom ruhát, mondván, születésnapja van. Egy órával később visszajön a férjével és közösen eldöntik, hogy a sok ruha közül melyik áll a legjobban.
A hölgy izgatottan, a férfi kicsit unottan érkezett. Mivel az ünnepeltnek sok ruhát kellett felpróbálni, ez időigényes elfoglaltság.
A férj helyet foglalt és várakozott.
A ruhapróba már a sokadik darabnál tartott, amit a feleség természetesen megmutatott a párjának, aki minden egyes modellnél talált valami kifogást.
- Ez túl szűk!
- Nem neked való, nagyon fiatalos!
- Ne nevettesd ki magad, ez két számmal kisebb!
A szigorú ítélet még nem söpört el mindent, a félretett dolgok még hosszan kínálták a lehetőséget.
Újabb vevő érkezett, egy fiatal, csinos, jó alakú nő. Ő is bevonult egy szabad próbafülkébe. A két hölgy a választott ruhadarabot felvéve, egyszerre jött ki.
A feleség, aki izgatottan várta a férje dicséretét, keresve a szemében a csillogást.
A fiatal a tükör előtt illegette magát, mosolyogva kutatva az ismeretlen férfi tekintetét.
- Mit szólsz? Hogy tetszik? – kérdezte a párjától a feleség.
- Nagyon csinos! – válaszolt a férfi, kajánul mosolyogva nem őt nézte, hanem a fiatalt.
Az idős hölgy észrevette, először a sírással küszködött, nagyon megbántódott.
Amikor a próbafülkéből a saját ruhájában ismét kijött, felemelt fejjel, határozottan közölte:
- Kérem, valamennyit csomagolja be, ez a születésnapomra a férjem, ajándéka!
Az eladó a járókelők között hosszan követte tekintetével a házaspárt.
Az asszony magabiztosan, felemelt fejjel a retikült lóbálva büszkén lépkedett.
Mögötte a két hatalmas táskával, benne a nagyon drága divatos holmikkal, lehajtott fejjel, szégyenkezve a párja kullogott.
Ez a férfi elfelejtette, hogy milyen szerencsés!
Az ember társaslény!
Míg fiatalon egymás segítségével, de külön-külön is képesek vagyunk kiteljesedni, szárnyalni, addig idősebb korban egymás támogatása, társasága, segítése, kézfogása, egy olyan együttlét, amelyet csak a kiválasztottak birtokolnak.
Aki nem hal meg fiatalon, az kivétel nélkül megöregszik. A megfakult bőr, a finom pókhálós ráncok, az előnytelenül változott külső, mind-mind az együtt eltöltött évek küzdelmét hirdeti.
Manapság divat hangoztatni, hogy nem az évek száma fontos két ember kapcsolatában, hanem az érzelem.
Bizonyára vannak kivételek, de nagy általánosságban két fiatalnak együtt kell megöregedni kölcsönös tiszteletben és szeretetben, hogy a teljességet megéljék!
Ezért az élet végéig küzdeni kell!
Author: Lászlóné Háló Erzsébet
Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolába, majd középiskolába. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....
Egy válasz
Nagyon bölcs alkotás volt. Tetszéssel olvastam. Bizony, nem csak a feleségen látszik meg a kor, hanem a férjen is és mivel átlagban a férfiak előbb halnak meg, nagyon sok nő betegen, elesetten is odaadóan és szeretettel ápolja a férjét.
Szeretettel: Rita