Akaratpróba

A Fiunk második osztályba járt, amikor a szünetben a tanító néni egy másik kisfiúval az otthonába küldte, hogy hozzanak el két kerti szerszámot.

– Most érik az eper, egy-egy szemet levehettek róla. Ez egy akaratpróba – mondta. A gyerekek határtalan jókedvvel, ugyanakkor felelősséggel teljesítették a feladatot.

– Hány szem epret ettetek? –kérdezte.

– Egyet! – válaszolták jókedvűen.

Ez az életkor, amikor nincs füllentés, csak őszinteség és rajongó csodálat. A tanító néni lubickolt a felé áradó szeretettől.

Ünnepnek számított, amikor egy-egy délután vendégül látott bennünket. Így volt ez azon a napon is!

Hozta a különleges rebarbara süteményét. A házában természetesnek tartottam, hogy egy másik kisfiú is ott ugrabugrált az én fiammal együtt. Üljetek le! – mondta, és a következő percben egy nagy tál lecukrozott, lehűtött eperrel tért vissza.

– Az akaratpróbát kiálltátok! Most annyit esztek, amennyi belétek fér! – és a szemével szinte átölelte őket. A két gyerek mohón kanalazott, pontosan tudták, hogy megdolgoztak érte.

Ez a történet az én felnőtt életemet is elkísérte. A férjem betegsége alatt gyakran gondoltam arra, hogy ez mindkettőnktől egy akaratpróba.

A tanítványaim 30 éves találkozóján gyertyát gyújtottunk a szeretett tanító néni emlékére, és elmeséltem ezt a történetet, továbbadva a fiataloknak: A nehéz helyzetben az akaratpróba a legnagyobb segítség. A tanárnő élete, a Gárdonyi-féle lámpás kialudt, de a fejekben, a szívekben tovább él mint akarat, amely lendületet ad tetteinknek.

Author: Lászlóné Háló Erzsébet

Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....