Vica két tenyere között morzsolgatta az elszáradt muskátli földjét. Nem öntözték eleget, vagy a globális felmelegedés mérte rá kegyetlen ítéletét? Azon mélázott, vajon az ő emberi léte is így végződik-e. Elszárad, és egykori boldog fiatalságának csupán élettelen árnyéka marad. Okolhatók mindezért a külső körülmények? Hol kezdődik, és hol végződik a saját felelősségünk?
Vica termékeny ifjúkort tudhatott magáénak. Életvidám, kreatív, fiatal nő volt. Különcségével mindig kitűnt a társaságból. Minden megoldandó dologra, akadályra frappáns, néha elképesztő megoldási ötlettel állt elő. Lelkesedése üdítően hatott a környezetére.
Céljai elérése érdekében szenvedélyesen dolgozott, miközben baráti kapcsolatait is táplálta. Még gyerekként eldöntötte, hogy divattervező lesz belőle. Amióta az eszét tudta, rajongott a ruhákért, a szabásmintákért, gyönyörűen rajzolt és varrt. A középiskola első napjától kezdve textil –és divattervező szakra készült. Arra az egyetemi szakra, ahová kizárólag a legtehetségesebbek kerülnek be. Vicának sikerült. Rátermettégét bizonyítja, hogy az egyetem második évétől kisebb-nagyobb megkereséseket kapott divatcégektől.
– Meglátjátok, tervezek én még a Dior divatháznak! – jelentette ki pár évvel ezelőtt csillogó szemekkel. Mivel tudta, hogy a francia nyelv ismerete nélkül nehézkesen törne be a párizsi divatvilágba, elsőéves egyetemistaként franciául kezdett tanulni. A mesterdiplomáját már ezen a nyelven írta.
Diplomaátadója alkalmából hatalmas ünnepséggel készült a családja és a barátai. Vica a külön erre az alkalomra, saját maga által alkotott ruhakölteményben jelent meg. A térdig érő, enyhén feszülős égkék színű ruha, a vállrészen csipkékkel díszítve, a lapockát szabadon hagyó hátsó résszel egyaránt kölcsönzött viselőjének eleganciát és visszafogott bohémságot. Vica immár megkönnyebbülve tarthatta kezében hosszú évek munkájának az eredményét azon emberek társaságában, akik az elmúlt években segítették őt: biztatással, ruhamodellként, útitársként ezen a hosszú úton. Szívében mérhetetlen hálát és örömöt érzett.
Az ünnepi vacsora befejeztével két barátnőjével folytatták az ünneplést a pezsgő nyári éjszakában.
– Járjuk le egyetemi éveink ikonikus helyeit! Ki tudja, mikor lesz rá legközelebb lehetőségünk! – rukkolt elő az ötlettel Vica.
– Ugyebár, aki hamarosan Párizsba utazik, és a Moulin Rouge-ban szórakozva issza a pezsgőjét… – ugratták a többiek.
– Ó, persze! Dolgozni megyek Párizsba, és egyelőre úgy néz ki, csupán fél évre. Egyébként is jöttök meglátogatni – kacsintott a lányokra.
Elmúlt éjfél, amikor megérkeztek Vica kedvenc bárjába. Megannyi áttáncolt éjszaka emléke suhant át az agyán. Egy-egy nagyobb projekt után, amikor a szeme már égett, a keze fájt a rajzolástól, illetve a varrástól, itt eresztette ki a gőzt. A zene és a tánc együttes ereje adta a lökést a folytatáshoz. Általában másnap délutánra ismét színek, anyagok, formák cikáztak a fejében.
A barátnők kedvenc koktéljaik társaságában nosztaligáztak. Anna és Eszti másik egyetemi szakra jártak, mindketten gazdaságtudományt tanultak. Semmi közük nem volt a divathoz, a tervezéshez, a szabászathoz. A kollégiumban ismerték meg a kissé csodabogár Vicát, majd rövid időn belül elválaszthatatlanok lettek ők hárman. Társakká váltak a boldogságban és egymás támaszaivá a borongós időszakokban. Hol Eszti, hol Anna öltötte magára a Vica által tervezett ruhadarabokat, melyeket kifutókon, vagy épp fotózásokon viseltek.
– Mindenért annyira, de annyira hálás vagyok nektek. Ám a nagy meghatódottságban muszáj valamit mutatnom.
A lányok kíváncsian bámultak Vicára, aki az asztal alá mutatott két lábára.
– Látjátok? Itt van a „bugi” mindkét lábamban. Nézzétek meg jól! – nevetett fel.
– Te pedig nézz el oldalra! Az a pasas egyenesen idetart. Mellékesen megjegyzem, fél órája téged bámul.
Vica és újdonsült táncpartnere meglehetősen gyorsan elkapták egymás ritmusát. A férfi magabiztossága, határozott érintése, valamint friss, enyhén fűszeres parfümje erős vonzalmat ébresztett a nőben. Férfias vonzereje lenyűgöző tánctudásban csúcsosodott ki.
– Várj meg itt, hozok valami frissítőt. Ahogy figyeltelek az éjszaka folyamán, a „Cosmopolitan” a kedvenced.
A férfi válaszra nem várt, el is tűnt. Vica döbbenten állt. Soha nem tapasztalt ilyen figyelmességet: valaki ismeretlenül kifürkészi, sőt meg is jegyzi, melyik a kedvenc koktélja. Legszívesebben megosztotta volna mindezt barátnőivel, de ők valamivel messzebb táncoltak, elveszve a latin zenék bódító ütemében. Mennyire hiányozni fognak ezek az éjszakák! Mennyire hiányozni fog eddigi élete!
– Egészségedre! Igyunk a folytatásra! – billentette ki merengéséből a férfi, majd ravasz tekintet kíséretében átnyújtotta a poharat a nőnek.
Azon az éjszakán, attól a perctől kezdve, hogy az a csábító szempár Vicára szegeződött, és a nő megitta a koktélt, megszűnt létezni minden.
Vica következő emlékképe az volt, hogy egy idegen, lepusztult panziószobában fekszik egyedül, és iszonyatosan rosszul érzi magát. Ruhái, táskája, cipője a földön hevertek. Miután feltápászkodott az ágyból, elszédült, émelygés kapta el, majd éles fájdalom hasított az alhasába. Kétségbeesetten nyúlt telefonjáért, ami kikapcsolva hevert az ágy sarkánál. Az emlékezete teljesen cserbenhagyta. Kizárólag azt az izzó szempárt látta maga előtt, bármennyire is el akarta űzni.
Az elkövetkező napokban csupán túlélt. Orvos, rendőrség, nyomozgatás. Családja, valamint barátai mindent megtettek, hogy utána járjanak a történteknek. Barátnői felelősnek érezték magukat. Ők hárman mindig összetartottak, vigyáztak egymásra. Azonban azon a hajnalon minden túl gyorsan történt. Vica és a férfi egyik pillanatról a másikra tűntek el a táncparkettről. A lányok hiába is keresték barátnőjüket, ő a bárból egyenesen a pokolba táncolt át.
Vica életében először nem talált megoldást. Gyötrő tehetetlenségében elégette égkék ruháját. Ezzel együtt méltósága, boldogsága is szürke hamuvá vált.
A száraz földdarabkák a lábfejére potyogtak, kijózanítva abból az éjszakából és a borzalmas reggelből. Vajon akar, tud egyáltalán még valaha virágozni? Ha a föld kiszárad, mégis mi marad? Bár emlékei nincsenek, ha kezét a hasára teszi, tudja, hogy megtörtént.
– Még mindig van választási lehetőséged – érintette meg gyengéden a vállát édesanyja.
– Tudom – nézett üveges tekintettel a messziségbe.
Két hét a döntésig. Vajon milyenek lehetnek a virágok Párizsban?
Author: Varga Adrienn
Adri vagyok, az Irodalmi Rádió blogszerzője. Főként novellákat, valamint „könyves-élményes” beszámolókat írok. Az irodalomra oly’ mértékben van szükségem, mint a vízre. Mivel nem szeretnék szomjazni, figyelek arra, hogy a legpörgősebb időszakban is tudjak kortyolni belőle. Az olvasás az a teremtett világom, amelyben megpihenhetek, feltöltődhetek, átérezhetek, tanulhatok… Az írás pedig az eszközöm, hogy kifejezzek. Az irodalom világán túl rajongok a kutyákért (van egy Szedrem- yorki és egy Edim - pointer), a természetért, az Őrségért, az őszért, a télért, valamint a tökös-mákos rétesért 🙂 Hatalmas kedvencem a művészvilágból Audrey Hepburn :” A nevetés nagyon sok betegség gyógyszere, és a nevetésre való hajlam talán a legfontosabb emberi tulajdonság.” Eddigi megjelenéseim: Téli örömök könyve: Családi tél (akkor és most) – Irodalmi Rádió – Dolgaink című novelláskötet : A töltött paprika c. novella (3. helyezés) – Irodalmi Rádió – Lakótelepi Hófehér című novelláskötet: Ünnepelek c. novella (2. helyezés) – Irodalmi Rádió – Kiskegyed online felület: Szerda este; Bütyök című novellák AHetedik című online folyóirat: Meg(nem)érkezés című novella A tavaszi szél titkai című antológia: Nyílni kész – Irodalmi Rádió – Cirkusz a moziban című antológia: Várnak haza - Irodalmi Rádió - A hegyen nem történik semmi című antológia: Elszáradt muskátli - Irodalmi Rádió - Csipkés szelek...
