. . .
lassan búcsúzik az élet… ő kérve kéri: adj oda mindent! mindent, mi elveszett, mi porrá lett, feledett… adj mindent oda, nap mint nap, éleszd: szemében játsszanak gyönyörű fények… kérlelve kérlel, nap mint nap esdekel, mosolyog rád és néha nevet: nincs minden veszve mondja, az élet ne legyen az ő gondja... legyen a tiéd, hisz ő odaadta már neked: lelkéből a lelket, nappalát, éjjelét, szép éveinek több mint a felét… mindent, mit tudott, rád adott: szeretetét s a meleg kabátot. most csendben néz rád, és várja a csodát, éppen hozod a vacsorát… minden cseppjét lassan ízleli a létnek, tudja, hogy szeméből lassan kihunynak a fények, és mégis remél, fogja kezed, ahogy betegágyadon kis korodban ő virrasztott veled… most, úgy virrasztasz vele… 2025.02.14
Author: Adorján L. Zoé
Vannak átélt pillanatok, amelyek újjászületve az írásban testesülnek meg… és vannak pillanatok, a még meg nem éltek, amelyekkel sarjadó írásaink halmoznak el. Mindannyian írunk és olvasunk a kiapadhatatlan forrásból, ahol: mindig miénk a pillanat! Teljességében…
4 Responses
„minden cseppjét lassan
ízleli a létnek,
tudja,
hogy szeméből lassan
kihunynak a fények,”
Mint ha csak nekem írtad volna, annyira igaz.
Szeretettel: Rita💖
Köszönöm soraidat, kedves Rita. Az írás benned visszhangra talált.
úgy gondolom, előbb – utóbb az Ember (a legtöbb ember) rátalál saját magára, a saját sorsára, múltjára – jelenére – jövőjére másokban, a másikban.
van, hogy ez jó érzés, van, hogy ez rossz, van, hogy reményteli, van, hogy elrettentő, de rátalál.
meg kell, meg lehet (?) barátkozni ezzel… Gábor
kedves Gábor, amit meglátunk, néha öröm, néha fájdalom, de talán megbékélünk azzal, amit magunkban hordozunk…
köszönöm. Zoé