Ébredés

ÉBREDÉS

(Az ARANYKAPU előtti megtorpanás)

Soha nem gondoltam, hogy van ilyen békesség.

A lelkem a testemmel tökéletes szimbiózisban kering. Nem fáj semmim, csak mosolygok és csodálom a fényességet.

Kiabálnék örömömben, de nem jön ki hang a torkomon.

Előre lépnék, mert úgy hiszem, ez a mennyország, de nem mozdulnak a lábaim.

A kézszorítást érzem, talán Szent Péter nem engedi a bebocsátásomat?

Azt is érzékelem, hogy valaki máris megelőz!

Rosszallóan csóválom a fejemet, már itt is a sorban állás helyett a protekció!

Fehér leplek suhannak el előttem. Úgy hiszem, ezek az ügyeletes angyalok szárnyai.

Megpróbálom megérinteni őket, de gyorsan tovatűnnek, velem pedig csak cinikusan játszanak.

• Uram!…. ismétlem sokadszor – kérlek tegyél velem kivételt, ölelj magadhoz!

Próbálom bizonygatni, hogy a szeretetét mennyire megérdemlem! Megállás nélkül sorolom, hogy földi életemben mennyi jót tettem….. – az Úr meg csak mosolyog, nem vesz komolyan.

Kezdem a türelmemet elveszíteni.

• Hát semmit nem értesz, Uram?! Mivel nyerjem el a jóindulatodat?

Hát idefigyelj! – kezdem a perlekedést – nehéz sorssal jutalmaztál, mondván én úgyis elbírom!

Vagy talán rám jellemző módon magam vállaltam? …….. Igen, ez lehetséges!…..

A szelíd mosoly, mely vigyorrá torzult, ráfagy az arcomra.

Döbbenten tapasztalom, hogy azok, akik jóval később értek ide, diadalittasan megelőznek.

• Hát itt is minden olyan igazságtalan, mint lent a Földön? Ez lenne a híres, nevezetes TÚLVILÁG, ahol mindenki egyenlő, érdemei szerint? ……….

Hát megvan a véleményem!! …..

Milyen jó, hogy tapasztalatból tudom mondani, már nem olyan lényeges, sőt egyáltalán nem fontos, hogy átlépjem az ARANYKAPUT!

• Sőt, inkább visszamennék!

Csalódtam Uram!

Mindent megteszek, hogy visszaforduljak!!!

Most már határozottan kijelentem, hogy nem szeretnék itt maradni!!! – kiabálok dühösen.

Szép napot Uram!!

Milyen jó felébredni, még akkor is, ha úgy érzem, keresztülment rajtam az úthenger, ha fölém egy orvos és egy nővér hajol, ha ágytálaznak, injekcióval szurkálnak, ha fehér köpenyesek szaladnak, mint a tébolyultak…..

Ennek ellenére elégedett vagyok és bizakodó!

Ismét megtapasztaltam, hogy mindenütt jó, de legeslegjobb itthon, még akkor is, ha ez csak egy KÓRHÁZ, egy „bazi nagy” személytelen gépezet!

„Ha nagyon szerencsétlennek éreznéd magad,

gondolj azokra az emberekre,

akik szívesen cserélnének veled.”

(Róbert Emil Lembke)

Author: Lászlóné Háló Erzsébet

Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....