Néha nagyon fáraszt az élet.
Úgy maga a pőre létezés.
Mintha semmi új se érhetné
Azt, aki ilyen régóta él.
Kiismertem magam, s másokat.
Már tudom, mily kevés az erény.
Hibáink meg gyorsan feltörnek.
S ami van, nekünk mindig kevés.
És úgy sietünk valahová….
És mindig akarunk valamit…
Miközben próbáljuk elérni-
A percet se tudjuk megélni.
Érzem én, hogy nem láttam mindent.
De mind oda már, a szélbe vész.
Mi elért – hálás érte szívem,
S nem háborog, mert volt szenvedés.
Ám néha lecsukódik a szemem,
Mintha intne, hogy: “Ennyi elég !
Nem válthatsz élethosszig-jegyet
Egy világközi vonat székén.”
De van úgy, hogy csillan valami
Suhanó ablakon kinézvén.
Egy vibrálás szívem érinti,
S felragyog benne a régi fény.
Újból dalol akkor az élet.
Minden valódi és csodaszép.
S nem akarom lecsukni már szemem…
Maradnom kell itt…egy kicsit még.
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...
