Őszi kokárda

Egy színtelen, kopott, mosolytalan öregúr ült a padon. Körbenőtte a gyom, nem szívesen járt erre senki. Tegnap a társainak kellett hazavinniük az ünnepségről, az orvos megtiltotta, hogy elhagyja a lakást, mégis itt kötött ki megint, mint annyiszor máskor. Pedig hányszor beszélt a lelkére barátja, Tibor: ,,Bajtársam, térj észhez! Az Isten szerelmére kérlek!” De Tibor szeméből is kicsordult a tehetetlenség könnye, és remegett a keze, ahogy megigazította  barátja gallérját…

Ült a padon az öregúr, és mereven nézett a Dunára, amely nem messze az elhagyatott parktól csendesen folydogált. Itt nem zavarja senki. A holtak itt is hallgatnak. Senki sem veheti el tőle a veszteséget, az értelmetlennek megélt életet, a nagy, de hiábavalónak tűnő túlélést. ,,Bűnös vagyok!”- rebegte – ,,Tönkretettem a forradalmat. Ha azt a tankot felrobbantom, ha van merszem elállni az útját, ha ráhajítom a palackot, akkor győzünk! Így kellett volna történnie! Én tudom!”

Sokszor és sokaknak elmondta már ezt. Volt, aki szánakozóan nézett rá, sokan kikacagták, de végül magára hagyták a forradalmával, mit is kezdjenek vele? Ilyenkor a városban kóborolt, idegesen, folyton fülelve. ,,A forradalom szabotőre!” – vélte összesúgni az egykori harcok golyónyomait még mindig mutató falakat. Nem értette a szónoklatokat a győztes forradalomról, a boldog vállveregetést, de a következő engedélyezett évfordulós megemlékezésen mégis hevesen kezdett verni a szíve, amikor őt is megismerték, megszorították a kezét. Két órával később villamosra szállt, vagy gyalog járta végig az egykori harctereket, de csak a körtérnél állt meg. Ő még mindig vívta a forradalmát, márciusban újra kezdte, s nem köszönt annak a szomszédjának, aki visszakívánta a hóhért. ,,Na várjatok csak! Majd még engem is felakasztanak egyszer!” – dörögte ilyenkor. Már látta magát a parcellában egykori barátai között. Mindig azon tépelődött, hogy miért nincs velük, pedig annak idején az első hírre felbiciklizett vidékről, pesti srác lett, de ő Pestet és a vidéket egyformán a betolakodók ellen védte.  De akkor… az a benzines palack nem bírt a szörnyeteggel, az átgázolt mindenen, a győzelemre vetett hittel felvezette az egész harckocsioszlopot. Megannyi megsebzett marxizmus robogott végig az utcákon a szeme láttára, és ő tehetetlen volt. Hát mégsem győztünk? A keservét neki, hát már megint félrevezettek bennünket? Így ér véget a kuruc tánc?

A bebörtönzött társak nem árulták el, pedig nehéz természetű ember volt, család, kedves, barát egyaránt könnyelműnek, meggondolatlannak tartotta, önveszélyes, önsorsrontó álmodozónak. És neki nem lett semmi baja! Minden hajnalban felriad emiatt, az a november 4. ébreszti azóta is, amelyet az ő kiontatlan vérének köszönhet a város…

És nem engedi magát ünnepelni, kitüntetni, mert ő még nem végzett, ő folytatni akarja, jóvá tenni a végzetes hibát. Párbajra hívja a harckocsi emlékművet, ne öltögesse rá a nyelvét… De nincsenek párbajsegédei. Mindenki elkerüli…Sokat sír.

… Mint most az aluljáróban. Nem tudja uralni a könnyeit: ,,Emberek! Ide lőjetek! Bűnös vagyok! Nem lehetek bukott forradalmár!” Az emberek, mint felriadt alvajárók kerülték ki a különös akadályt, vagy hátrálni kezdtek, gondolataik már visszamenekültek a metróba. ,,Forradalom? Miféle forradalom? Már megint megzavarta valaki a nyugalmunkat!” Kiömlött a májgaluskaleves az éthordóból , annyira meglóbálta rosszallóan egy hetven év körüli asszony: – Megfogyatkozott a jólét, mert ti mindig kiabáltok, bátyuska! Miért nem jó nektek az, ami van?

Egy közvéleménykutató is belebotlott, megcsóválta a fejét: ,,Őrültek véleménye nem mérvadó!” Legyintő kézzel elvegyült a tömegben, amely megkönnyebbül, hogy nem jegyellenőr.   Egy neves publicista nem először látva őt, hergeli magát hazaérve a billentyűzeten: ,,Unom ezt az urat! Unom a hőzöngéseit!”

De ő csak sír. Csendesen, amíg meg nem érkezik Tibor. Milyen szerencse, hogy Tibor is mindig ezeket az utakat járja. Tiborba belekapaszkodnak a leszázalékolt remények és forradalmárok. Tibor menhely. Barát volt akkor is, most is. Ez most is kockázatos. Tibor fél, mindig behasítja a körmét reszkető keze, amikor vágja. Olyan a hangja, mint a csángó halottsirató asszonyoké. Ő sem heverte ki a harcban és a kétségbeesésben elesett társakat. Mindenki, akihez köze volt, emléktábla lett! Csak ez az egy, utolsó, önmarcangoló, sírógörcsszemű barát maradt.

– Ugye nem így képzeltük el a jövőnket akkoriban, barátom?  – veregette meg Tibor a sírástól elfáradt ember vállát egy erőltetett mosoly kíséretében. – De látod, mégis találkoztunk, itt, ebben a kijózanítóvá meddősített városban, ahol a forradalmunkat kilakoltatták a privatizálandó szívekből.

–  Hagyjál! Vár valaki a Nemzetinél. Tudod, ahol a hatos megáll. -tolta el magától a barátját. Ő vitatkozni akar, magával az Istennel perlekedni, az meg a vállára tenné a kezét akkor is, ha szénné ég. Álmában magas feszültségű távvezetékek hálójában vergődik, mint a sintér csapdájába esett kutya, mert rémálom görcsébe merevedett itt minden tiszta eszmeiség.

– Tudod – mesélte egyszer egy a lépcsőházuk bejáratánál kerékpárját szerelő kamasznak – ahol a hatos megáll, még most is látnátok a Nemzetit, ha rajtunk múlik. Mi rendbe tettük volna az országot. Nem szocializmust meg kapitalizmust építettünk volna, hanem a ti jövőtöket. Nektek, akik most csak lézengtek, s a fejeteket csóváljatok, ha ránk néztek. Akkor tudnátok hinni…úgy, ahogy mi hittünk.

A srác megrengette a vállát: – Ugyan már, papa, itt nem hinni kell, hanem uralkodni vagy nyelni.

Hát megint a térre kellett menni, Szent Imre szobrára virágot tenni, várni a csodára, hogy hátha csak rossz álom minden, visszamenni fiatalon a kis faluba, a kis falu kis templomában hallgatni a kántortanító énekét…

De útközben egy másik téren szétrebbentette ábrándjait a lakótelep látványa, és Tibor is előkerült megint valahonnan: kiábrándulva mutogatott otthona felé…

– Nézd, e megannyi állami gondozott, lakótársaim a gulyáskommunizmusból, a szocializmus brigadérosai most mind munkanélküliek, kamattörlesztők egy kamatgyarmaton, törlesztik a szocialista bűvész bácsik kacsintásait, és siratják a mosolyországot.

– De szidni mindig minket kell. Kidob bennünket a társadalom, mert érvénytelen jeggyel utaztunk a történelemben, pedig csak visszatettük a vonatot a sínekre. Igaz, azok a sínek nem orosz nyomtávúak voltak már…

– A mi álmainkat már csak feltételes módú igék szővik. Lehetett volna, bajtársam, te is más lehettél volna. Így alakult. Fogadd el! Mi mást tehetnék? Vedd elő még egyszer a régi zászlódat és töröld le vele a könnyeidet!

Elindultak a megállóba. Az utolsó villamoskocsiba szálltak, ami az ő terük felé vitte őket. A nekik megöregedett térre. Ma a lendületrajongó , gördeszkázó pesti srácoké. Ismerik a tér minden zugát, az akadályokat, az indítóknak kijelölt starthelyeket, amelyek messziről barikádoknak tűnnek ott, ahol hajdanában csakugyan lövegek álltak. Most béke van, nyugalom, egy letegezhető Magyarország puszedliédes semmittevése. Ha lakói megunják, az állam befizeti őket egy középhaladó vegetáriánus tanfolyamra. Szép új világ , kék, mint a cirkuszi sátorpolyva. A tetején ,már nincs zászló, takarékossági okokra hivatkozva levették.

– Anyám papnak szánt, de megszöktem otthonról – mesélte Tibornak. – Benzines palackokat hajigáltam tankokra, s most azon siránkozom, hogy nem öltem eleget ahhoz, hogy ez az ország éljen. És most hol az anyám, hol az ország? Pedig mi voltunk azok, akik lélegzetet is csak radikálisan vettünk.

– De, bajtársam, már nekünk is csak korlátozott a légzéskapacitásunk! Mi már nem tudunk forradalmat csinálni, és mások sem – sóhajtott Tibor.

A Lánchídról lenéztek a folyóra, egészen a medréig. Annyi művi beavatkozás után a Duna továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy az eredeti irányába haladjon. Elavult szemléletű, gőgös, mit sem törődik a parton téblábolókkal. Nyugati bölcsességeket hömpölyögtet tovább, de a két embert meglátva kételkedni kezd bennük, hiszen milyen segítséget nyújtanak itt a kinyilatkozások?

– Mintha szólni akarna a folyó, csak nem találja a szavakat – mondta elgondolkodva Tibornak.

– Öregek vagyunk, azért képzelünk ilyeneket. Mi már csak a folyóval beszélgetünk, mással minek…Talán ha lenne egy unokám, vele szót értenék…

Tibor egykedvűen bólintott: – No igen, nekem megadatott, de már a fiam sem hasonlít rám. Talán a menyem változtatta meg, de ő sem tehet semmiről. Ilyen a kor. Azt hiszik, jó úton járnak. Azt hiszik, hogy szabadok. Jól élnek. Olyan vagyok köztük, mint egy múzeumi tárgy, néha attól félek, hogy elárvereznek. Az önmegvalósításban hisznek, s talán könnyebb nekik, mint nekem volt. De én nem értem, hogy mit akarnak. Együtt ülnek a vasárnapi ebednél, de lélektelenül. Mintha a szagelszívó a megszólítást is bekebelezné. Amikor az unokám kicsi volt, nem engedték az ölembe, azt mondták, meg kell tanulnia önállóan érvényesülni. Ma nyugaton tanul, törve beszéli a magyart, világpolgár akar lenni, mint a barátai.

Lassan, nagyon lassan értek át a túlsó partra. Valami történt. Egy helyszínelő rendőrautó legénysége az utolsó simításokat végezte. Valaki feküdt itt, cserbenhagyásos gázolásnak terjedt a híre a bámészkodók között. A két ember összenézett: itt kell szétválniuk. Az egyik megy a családjához, megnyomja a kapucsengőt, s talán a kapu kinyílik. A másik megint a terére megy, a szoborhoz, vagy csak az elhagyatott parkba, a gyommal körbenőtt padra. Magában fog beszélni, amíg odaér, felmondja az életét. Az ősznek mesél egy másik őszről az örökké őszi ember. Őszi kokárda!

A város pedig pöfög és dörmög tovább az időben. Szent Gellért melankólikusan néz le rá, talán keresi a királyt. A Hősök teréig lát, megcsóválja a fejét, majd élettelenné mered újra, mint a vulkánok lávája, amikor kihűl.

Author: Tajti József Zoltán

Tajti József Zoltán vagyok, 1966-ban születtem Zircen, Balatonedericsen élek. Budapesten az ELTE TFK-n diplomáztam 1994-ben. Általános iskolai magyar-történelem szakos tanár vagyok, Révfülöpön tanítok. Kb. egy éve kezdtem rendszeresebben írni, korábban iskolai lapokat szerkesztettem, a sümegi Marcal-parti újságban jelentek meg közéleti írásaim, 2000-ben az 1956-os Műegyetem Alapítvány Az utolsó lövés című válogatásában jelent meg Őszi kokárda című novellám. Utóbbi időkben verseket is írok, de inkább prózai irányultságú vagyok.