Zsuzsinak (alias Kölök)
Hideg van, ősz, és fúj a szél.
Másfél éve, amikor először találkoztak az étteremben, tavasz volt, és szívdöglesztően bizsergető szellő. Fáztak, de boldogan mentek el sétálni. Régóta vártak már erre, gyerekesen kíváncsiak voltak egymásra. Szerelmesek voltak, és fiatalok.
Most pedig hideg van, és könnyesek a szemek.
Miért? Igaz, tavaly is volt nyár, el is felejtették egymást, tavaly is fújt ősszel a szél, össze is vesztek, tavaly is előttük állt a tél, amit magányosnak képzeltek, és mégis minden elmúlt.
És kezdődött előröl az egész. Ismét tavasz, és lángoló szerelem. Felmelegített káposzta – mondták, és ők csak nevettek rajta. Mert megint szerették egymást, és azt hitték, ez most már örökké tart.
És nem. Ősz van már megint, és hideg. És szeretnének már otthon lenni. Persze, titokban gondolják: megint együtt. Vagy most már muszáj? És miért? Egyikőjük sem tudja.
Ugyanarra gondolnak. Az első levél, az első telefon, az első randevú, az első csók, és a legforróbb ölelés. A virágok, amiket szétnyomtak a fűben, a bogarak, és az „erogén” zónák. Együtt újra, Bach, magnó, és az ágy. Párnák.
De nem. Mind semmi. Más fog mást csinálni – vagy ugyanazt, vagy ugyanaz fog mást csinálni, vagy ugyanazt – csak mással.
Sietni kell, mert már tényleg késő van. De sehogy sem megy. Talán jövőre megint lesz tavasz, és a tavasz után már sohasem lesz ősz és tél. Hiszen nem is olyan rossz még az a káposzta… Kicsit savanyú, de talán még fel lehet melegíteni!
1971.10.31. (15 évesen)
P.S.: 1970. március – 1970. augusztus,
1970. február – 1971. október,
1971. október 31., este 09.oo: „Be szeretném fejezni veled a kapcsolatomat”
illusztráció: https://www.atv.hu/belfold/20231015/rank-rugja
további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali)
Az „ugyanazt, csak mással…” egy kiskamaszkori élményvilágból kibontakozó, rövid, prózai formában megfogalmazott lírai belső monológ, amely egy ismétlődő szerelmi kapcsolat érzelmi körforgását idézi fel. A személyes hangvételű visszaemlékezés középpontjában a szerelem fellángolása, az eltávolodás, a szakítás és az újrakezdés egymást váltó állapotai állnak. A szöveg nyelvezete közvetlen, hétköznapi és természetes, irodalmi hatását elsősorban az érzelmi közelség és az elbeszélői őszinteség adja.
Az írás retorikai szerkezetét az évszakok ismétlődő váltakozása szervezi: a tavasz a szerelmi újjászületés, az ősz és a tél az eltávolodás, a kihűlés és a magány érzelmi megfelelőjévé válik. A természeti képek így egyszerű, de jól érzékelhető szimbolikus jelentést kapnak. Különösen beszédes a köznyelvből ismert „felmelegített káposzta” visszatérő motívuma, amely a megismételt kapcsolat ironikus, kissé önfelmentő metaforájaként működik: a korábban már megélt érzelmek újra átélésének egyszerre kérdéses és mégis vonzó lehetőségét jeleníti meg.
A szerelmi emlékképek felsorolása – az első levéltől és csóktól a virágokon, az érintéseken és az „erogén” zónákon át az ágyig – az érzelmi és érzéki emlékezet fokozatos kibontakozását mutatja. Az erotikus utalások nem önálló célként jelennek meg, hanem a fiatalkori intimitás, a testi kíváncsiság és az együttlét örömének természetes részeként. A Bach-zene, a magnó és a párnák konkrét tárgyi elemei pedig sajátos, személyes hangulatot teremtenek ebben az emlékezésben.
A szöveg érzelmi vonalvezetése hullámzó: a kezdeti boldog várakozást a csalódás, majd az újabb fellángolás és az ismételt bizonytalanság követi. A címben megfogalmazott paradoxon – „ugyanazt, csak mással” – a kapcsolat visszatérő mintázatának és az emberi érzelmek változékonyságának ironikus összegzése. A hangzásvilágot nem kötött ritmus vagy zeneiség, hanem a rövid mondatok, az ismétlések és a felsorolások beszédszerű lüktetése határozza meg.
A tipográfia egyszerű, a bekezdések tagolása az emlékezés egymást követő állomásait követi; a P.S.-ben feltüntetett pontos időpontok pedig a személyes élményt dokumentumszerű hitelességgel egészítik ki.
A zárlat a visszatérés lehetőségét és a remény makacs továbbélését egyszerre hordozza, miközben a felmelegített káposzta újbóli említése megőrzi és visszaidézi a szöveg önironikus hangját. Mindez nem általános érvényű szerelmi bölcsesség, hanem inkább egy korai élettapasztalat közvetlen, helyenként humoros lenyomata. A mű legfőbb sajátossága éppen ebben rejlik: egy tizenöt éves fiatal fiú érzelmi világát nem utólagos bölcselkedéssel, hanem annak eredeti, esendő és eleven formájában mutatja meg.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
