MAXIM A BUSZON

MAXIM A BUSZON      

Csiki Tibi már hat éve dolgozik a Körzeti Közoktatási Intézmények, a KKI buszjáratain. Ezen a héten a külterületi gyerekek, a bejárósok először, utána a kisváros Ófalu részén lakók, majd sorban leszállnak a belső városi iskoláknál, közben két-három helyen felszedi a későket. Délután csak azokat, akiknek nevét a szülői kérelmek tartalmazzák. Általában hét-tizenkét évesek. Ma a névsor szerint öten lettek volna. De a kísérő csak a következő heti beosztás miatt várta. Mellette állt a Czipriányi doktor felesége meg a fia. A Maxim. Sosem szokott buszozni. Szívességet kért, hazamennének, mert a férje az új kocsit hozza a szalonból. Választ sem várva a ’báróék’, így nevezték őket, már nyomultak befelé. Csiki Tibi átvette a tervezetet, örömmel látta, a jövő héten péntek kivételével, minden délutánja, estéje szabad.  Még beszélgettek lent egy kicsit, közben sietősen érkezett még egy kéretlen utas. Én már hátul ültem, a központból hazafelé tartottam. A fiú rögtön az előttem levő ülést kinézte magának, feltérdelt, velem szemben, és figyelte, mit csinálok. A két nő elöl foglalt helyet, és a doktorné szóval tartotta a barátnőjét. Csiki Tibi elindult.

• Zsóka, szülői értekezleten voltam, vagy inkább osztályfőnöki? Szóval-tegnap. Képzeld el, a Maxim, aki nem egy zseni, de hanyag sem, lógni kezdett! A nagyszünet után vagy a tömegsportról, a tanulószobáról!
• Kérdezted a gyereket?- szólt közbe fojtott hangon Zsóka. Hová tűnik el?
• Két másikkal szokott. A könyvtárba, meg a művelődési centrumba, moziznak vagy pingpongoznak, számítóznak… -azt felelte.
• De hát mindene megvan a gyereknek otthon is. A legújabb játékprogramok is, meg van még…-
• Mindent megtettem érte! Kicsi korától kezdve, meséltem, az apjával együtt csakis kreatív játékokat vásároltunk, meg társasjátékokat, tudod, milyen az uram! Az óvodában – muszáj volt beíratnunk az iskola előkészítő miatt, pedig otthon gyerekfelügyeletünk is volt, egy fitala lány – , minden alternatív külön foglalkozást választottunk neki, a közlekedési ismeretektől kezdve .. sakk, tollaslabda, gitár, minden nyári tábor… ha már muszáj volt, hogy a kortársaival is legyen! Most? A jegyei nem rosszak, de nem is jobbak azokénál, akikkel nem foglakoztak ennyit! Még életükben nem voltak külföldön sem!
• Neki egy elit iskola való! – Mozgóképkultúra meg médiaismerettel, drámapedagógusokkal. Egy kamaszlány? Felnőttet alakítson? Hogy ti kamaszként szórakozhassatok?
• A szintfelmérésben még a Gondáék lánya is több pontot ért el.
• Beszéljetek a fejével! –
• Csöndben van. Ez a legújabb! Hallgat. A gépemen használtam éppen a számológépet is, a srác, aki velem szemben térdelt és figyelt, most szólított meg.

• Honnan tetszik tudni, jó-e az eredmény vagy rossz? Nem akartam volna nem válaszolni. Előbb gondolkodnom kellett a kérdésén, kiderülhetne, ha nem felelek, netán ő magasabb rendű, mint én.

• Erre a számításomra nincs olyan könyv, vagy program, ami azt kimutatná. Csak én tudom, amin én dolgozom.
• De a végén majd megmondja valaki, hogy jó eredmény jött-e ki? – erősködött tovább. Akkor honnan tudja meg?
• Nem kell mindig tudni ebben az esetben. Bízom magamban. Elhiszem az eredményt. Megcsinálom. Ha rosszul sül el, kijavítom. Vagy, túlteszem magam rajta. Általában letagadom. – és ránevettem. Ők leszálltak.             Nem tudtam meg, mire jutott végül az értelmi nevelési tanácsadó beszélgetés. Csiki Tibivel váltottam pár szót, meghívtam egy kávéra. Közben megérkezett a küldött anyag is, azt megnéztem. Egyetlen rövid beszúrást írtam hozzá, és mehet is minden.                                                                                                                                                   Este elalvás előtt eljátszottam a gondolattal, megmagyarázhatatlan módon: de jó lenne holnap láthatatlanná válni vagy súlytalanná – és így meglesni valakit vagy valamit!                                                                                             Na, jó, tudom pontosan, a láthatatlanságnak lehetnek látható következményei. A súlytalanságnak pedig súlyosak.                                                                                                                                                                                          Különös látvány volt. Maxim ott állt reggel a külterületi megállóban. Én a szokott helyemen ültem, ennél kényelmesebb már nem is lehetne számomra a KKI központba oda és vissza.  Ahogy közeledett lassítva a busz, ő a tenyerével hol eltakarta a szemét, hol nem, aztán eltakarta, csak az ujjait nyitotta szét, vagy nem takarta el, és a szemeit váltogatva nyitotta és becsukta, közben az égre nézett fel. Egyenesen jött felém, elfoglalta a helyét, térdelve, szemben velem. Ültünk és hallgattunk. Néztük egymást.

• Hogyan és miért fordul hanyatt a svábbogár, ha megdöglik? – kérdezte nagyon komoly arccal tőlem. Az én műveltségem azért nem olyan szerteágazó és multicolor, hogy minden felébredt gondolatára válaszolni tudnék. Nyilván nem is feleltem azonnal, tartom, azzal rontanám a helyzetemet.

• Nem tudom, de valahogy ketten kiderítjük! Azután utána járhatunk a dolognak. Neked van elképzelésed?- úgy éreztem, időt nyertem.
• Feldobja a talpát. Van egy ilyen állandó szókapcsolat a nyelvünkben. Azt jelenti, elpusztul, meghal, már nem él. Ez jutott legelőször az eszembe.- és komolyan nézett a szemembe.                                                                                  Nyilván, most következik az én elképzelésem. Magyarázatot kellene adnom. Ő gyerek, bizonyára az a téves elképzelése már kialakult az iskolában: a felnőttek fejében egy halom tény és adat van már elraktározva, mert tanult emberek, szemben a tanulókkal. Nem okozhatok túl nagy csalódást.
• Nekem eszembe jutott egy irodalmi mű. A címe, Az átváltozás, egy férfiról szól, aki egyik nap arra ébred, hogy egy ilyeg nagy rovarrá vált. Az ő pusztulásának a leírására gondolva, ő is így múlt ki. Mert nem volt már erő a mozgó végtagjaiban, a testépítő anyagai kezdtek száradni, zsugorodni. Következésképpen csakis így történt, hogy hanyatt kellett dőlnie, amíg teljesen el nem pusztult.-                                                                                  Maximra figyeltem, szaporább lett a pulzusom. Elvégre a tekintélyem a tét.
• Ez jó magyarázat.- És indult lefelé sodródva a többiekkel.

Délután kíváncsian fürkésztem, vajon találkozom-e Maximmal.  Ott állt. Elindult felém, minden a gyakorolt módon történt. Szótlanul néztük egymást Ültünk és hallgattunk.

• Mennyi víz lehet 10 centiméter hóban? És a kezével igyekezett a hómagasságát is felém mutatni.- Ekkorában!
• Teljesen pontosan nem tudom, de valahogy ketten kiderítjük! Majd utána járhatunk. Neked van elképzelésed?
• A jégkocka tartóban 1-2 cm-nyi vízből nem lesz 10. De a nedvesség a mélyhűtőben, hasonlít. Szerintem. Abból találgatni lehet?
• Próbáljuk ki! – igyekeztem az összes hűtőolvasztás emlékképeit felidézni magamban.
• 10 centiméter vastag a belső, hókristályos, lefagyott rész, és emlékeim szerint, felszedve víz állapotában lehet 1 cm biztosan. De száraz porhó is van. Ami nincs a hűtőben, abból biztosan kellene 15 cm is az 1 cm vízhez.
• Ez szerintem jó. Utána nézek.-

A mindennapi tapasztalatok ettől a pillanattól kezdve rejtélyekre változtak bennem. És mire hazaértem, már egy csokorra valót összeszedtem. Hogyan lehetséges az, hogy a háztartásunkban – én és a macskám – legalább hat szatyor a bevásárlás, plusz doboz és alom. Visszafelé legalább huszonkettő szemeteszsákot viszek ki. Vagy három giga méretűt. Egy nap alatt. De én nem kérdezhetek már senkitől. Pedig nagyon szeretném megtudni, – itt állva a konyhában, kezemben a húsleveskockával – vajon egy tyúkból hány kocka jön ki?

Csak Maximmá kellett alakítanom a saját nézőpontomat: a született tudósét, mint minden gyerek az. Ösztönösen kíváncsi, mert felfedezi a világot. Nem tudom, De valahogy kiderítem, aztán ha lehet vagy érdekel tovább, utána járok. A tanév vége közeledett. Egészen tűző, meleg reggelekkel, nem beszélve a délutánról. Maxim jött felém. Helyet foglalt. Ültünk, hallgattunk. Néztük egymást.

• Miből van a Nap?- és szokott módon mélyen és komolyan nézett a szemembe.
• Te mit gondolsz? – a szokásos időnyerő kérdésem, és kattogott a fejemben minden emlék, és röp-pánikba estem. Melyik iskolai tantárgy lehetett vajon? Egyáltalán volt szó a Napról?
• Mindenképpen forró, olyan anyagból lehet, ami nem folyik el, nem hullik darabokra izzás közben. Én így képzelem el.- és nagyon komolyan nézett rám.
• Ha nem szilárd, nem folyékony, akkor csak egyféle lehet.
• Gáz. Igaz?-
• Milyen érdekes, amit mondasz! Ez nekem hogy nem jutott azonnal az eszembe!

Izzó gázok, Maxim.! Azt tudom, hogy a legnagyobb része a legegyszerűbb szerkezetű vegyielem, a színtelen, szagtalan gáz, az atomsúlya miatt jegyeztem meg a nevét, mert ez volt számomra a legkisebb. Hidrogén. Meg azért is, mert a víznek is alkotórésze. Még egy nemesgáz van benne, a hélium. Izzanak és izzanak! Olyan magas hőmérsékleten, ami a középpontjában csak millió celsius fokban lenne kifejezhető. A felszíne is ezres nagyságrendű. Egészen addig izzik, hevül, amíg hatalmas Vörös Óriássá nem lesz!

• Akkor talán ideér a földhöz is. Az nagy baj. Nem lehet becézgetni többet, meg gyerekversekkel ünnepelni. Süss fel, nap, fényes nap, napocska, mert úgy képzelem, elégeti a földet. Megszűnik az élet.- és szokása szerint komolyan nézett rám.
• Ehhez nagyon sok időre van szüksége a Napnak. Milliárd években mérhető. Addig szerintem becézzük tovább! Napfürdőzzünk!
• Ez jó válasz, szerintem. Megbeszéltük és megoldottuk.-

Nyári szünet.  Csiki Tibi már csak a táborozókat vitte és hozta. Én kocsival mentem, alig vártam, a szabadság kezdetét. Maximmal nem találkozom többé. De a szabadságom alatt összegyűjtöttem a mi hétköznapi rejtélyeink kérdéseit és válaszait. Aztán a kíváncsiságomat is kielégítettem. Minden lehetséges forrásból,  tudományosan. Tények, adatok kerültek mellé. Becsuktam a könyvünket. Sokkal emlékezetesebbek voltak a való életbeli benyomásaim, mint bármelyik az utóbbi jegyzetekben. Nap mint nap örömforrás volt a számomra.

Szeptemberben újra indult a tanév, Csiki Tibi is a busszal. Mindig becsöngetnek. Ezzel magam is a szokott és kényelmes módján jártam a KKI-be. A központba. Oda és vissza. Nagyon meglepődtem, amikor egyszer felismertem Maximot a következő megállóban. Megnőtt, kedves kamaszfiúvá serdülten. Már középiskolás lehet. Annyi kérdés tolult fel bennem! De tartottam magam a közös rituálénkhoz. Talán magától elmondja! Reménykedtem. Felszállt és a szokott helyét elfoglalta. Feltérdelt. Ültünk, hallgattunk. Néztük egymást.

• Mi a könny, ami a szemből folyik?. és nagyon komolyan nézett rám.
• Te mit gondolsz erről? – megint időnyerő pillanat lehet a számomra.
• Átlátszó, sós ízű nedv, külső inger hatására, hagymát vágok, füst marja vagy valami idegen anyag kerül bele. A szemből jön csak. – komolyan nézett rám.- Várakozóan.
• Mert ott van a könnyzacskó. Az egy járat a szemben. Ha most megtapintod az orrod felett, ott helyezkedik el, pont mögötte egy vékony csatornában. Ezért néha nemcsak a szem nedves, az orrunk is.Vannak szólásaink is. Könnyekig meghatódik, küzd a könnyeivel. Főleg nem külső inger miatt.
• Ez több, mint jó válasz.-

Amikor leszállt, visszafordultam, amíg lehetett, addig néztem távolodó alakját. Jól az emlékezetembe véstem. Nem vettem le róla a két könnyben úszó szememet. Tudtam, ő  már ezt nem látja. Tévedni persze. . . emberi dolog.

Mi is sokat tévedtünk a  hétköznapi rejtélyekre adott saját válaszainkkal.

Author: Fodor Ágnes

A szokásos módja minden első találkozásainknak, szerepléseinknek. Szerzőként, íróként udvarias gesztus, cselekvés és tény. Az Olvasó Közönség és az Irodalmi Rádió alkotói közössége, szerkesztői előtt Fodor Ágnes vagyok, szeretettel és tisztelettel üdvözlök Mindenkit Jász-Nagykun-Szolnok vármegyéből, a Tisza melletti élhető kisvárosból, Martfűről. Olyan kalappal köszönök, amely a sajátom és azt adhatom magamat bemutatva, ami a kosaramban van. Nem alakítva ki rangsort sem, mi elsődleges, másodlagos az utamon. Nem mellőzve a tradícióimat alkotói pályámról sem. Valami régi – valami kölcsön – valami új – valami kék. Ez a felépített terve bemutatkozásomnak. Adhatnék hatáskeltő, extravagáns és rendkívüli jelentőségű kezdést is, de az csak egy pillanatra érdekes. Kosaramból csak hármat-négyet engedek ennek: nyugalmazott irodalom-, és zenetanár, aki tíz éven át mellesleg irodalomelméleti és tudományos esszék írójaként kétszeres Jókai-díjas lett 2018-ban és 2023-ban, és háromszoros különdíjas, aki orgonista is. Leendő Olvasóim többségét nem szeretném ezzel kígyóbűvölni. Írásaimmal akarok jelen lenni továbbra is, csak a színük lett árnyaltabb, eredetibb és egyénibb. Szerepe van ebben a saját egyéni törekvéseimnek, szándékaimnak, a késztető, teremtő képzeletem szabadon engedésének novellistaként, elbeszélőként, regényíróként. Szerepe van ebben a gondviselésnek, mert még nem készültem el önmagam megteremtésével: a martfűi tollforgatóval sem. Praktikusan van szerepe ebben az Irodalmi Rádió „Novellák 2024” pályázatának, inspirációjának, két...