Bíborszínű égbolt

A kép elkészült. Marina fáradtan tette le az ecsetet. A festményen nyoma sem volt aranynak és ezüstnek, csak bíbornak és vörösnek, mint akkor, hat évvel ezelőtt, azon az estén… A színek mintha Bíborka szirmai lettek volna az égen, édesanyja kedvenc leanderének különleges árnyalatai.

Megrohanták az emlékek. Eszébe jutott, milyen boldog is volt azon a napsütötte reggelen, amikor megkapta az értesítést, hogy felvették a képzőművészeti egyetemre! Hiszen erről álmodott már kislánykora óta, amióta csak az első díját megnyerte egy meseillusztráló versenyen.

A szülei örömmel nézték, hogy milyen ügyesen rajzol és fest, és mindenben támogatták. Így a középiskola befejezte után már számos képzőművészeti elismeréssel büszkélkedhetett. Nem is volt kérdés számára a hogyan tovább, és most, hogy az ösztöndíj is megvolt, már semmi sem álhatott álma megvalósulásának útjába.  Remélte, hogy egy szép napon majd híres festő válik belőle.  Az ígéretes jövő feletti örömét mindenképpen szerette volna megosztani valakivel, tehát átszaladt anyjához az üzletbe.

Családi pékségük Corniglia főutcáján állt, és olyannyira népszerű volt, hogy éppen aznap nyitottak egy másikat Carrarában is. Marina boldogan rontott be anyjához az örömhírrel, hogy felvették, de az asszony a nagy forgalom miatt nem igazán tudott vele foglalkozni. Ugyanakkor megígérte, hogy majd este hármasban megünneplik a sikerét.

A lány finom vacsorával készült, megterített a tetőteraszon, és izgatottan várta haza a szüleit. Apja azonban Carrara-ban maradt éjszakára is Marina bátyjánál, és ez egy kis időre a lány kedvét szegte.  De szerencsére a finom étel, a bor, édesanyja társasága és a lenyűgöző naplemente hamar feledtette vele iménti csalódását.

• Nézd csak! Milyen különös ma a nap! Az a felhő teljesen megszűri a sugarait, és minden bíborban és vörösben izzik. – mutatott el anyja nyugatra, a sziklaszirt felé. Marina azonnal az akvarell készletért és a festőállványért szaladt.
• Ezt meg kell örökítenem. Ilyen színeket még sohasem láttam! Mintha csak Bíborka szirmai kerültek volna fel az égre- tette még hozzá nevetve, és anyja kedvenc leander bokrára gondolt, amely különleges virága után kapta a nevét.
• Jó, hogy mondod! Ma még nem is jártam nála a kertben – kapott észbe az asszony, és már szaladt is öntözni, hiszen aznap elég nagy volt a forróság.

Festés közben Marinának eszébe jutott, amit egyszer édesanyja mesélt el neki Bíborka kertjükbe kerüléséről:

-Tudod, Kicsim, ez a kis bokor különös jelentőséggel bír, hiszen aznap ültettem ide, amikor megtudtam, hogy téged hordalak a szívem alatt. Tehát, éppen annyi idős, mint te. Együtt növekedett veled, és én mindig is úgy éreztem, hogy a virág a te erőd, a te szépséged tükörképe. Ígéret a jövőre, egy csodálatos ajándék, egy drága kincs, mint ahogyan te is az vagy mindannyiunk számára.

Későre járt már, a tengerpart is elnéptelenedett. Marina az utolsó simításokat végezte a festményen, amikor anyja kiáltását hallotta. Visszaszólt, de nem érkezett válasz, ezért gyorsan letekintett a kertre. Az alkonyati némaságban minden mozdulatlan volt. Aztán meglátta anyját a kedvenc leanderbokra mellett arcra borulva a földön, az öntözőkanna messzire hevert tőle. Jeges rémület járta át a szívét, és kettesével vette a lépcsőfokokat lefelé! Hiába! Elkésett!

A méhcsípés a nyakán érte az asszonyt, de az egész arca bedagadt tőle. Azonnal megfulladt. A kiérkező orvos is már csak a halál beálltát tudta megállapítani, nem tehetett semmit az allergia ellen, amiről senki a családból, de még maga Marina anyja sem tudott.

• Mindennek már hat éve, és én azóta is csak bíbornak és vörösnek tudom lefesteni a naplementét! Legjobb lesz, ha soha többet nem veszek ecsetet a kezembe…-sóhajtotta Marina, és a letakart állványt szomorúan a terasz sarkába állította.

• Jó reggelt! Két brióst kérek!

Magas, kisportolt férfi lépett be a kis pékségbe, amely Carrara egyetlen nyitva tartó üzlete volt ebben a korai órában.

• Á, brióst! – derült fel az eladó arca a vendég láttán -, majd készségesen kínált még neki mellé kávét, láttét és cappuccinot is, miközben a szomszéd helyiségbe invitálta.
• Ó, köszönöm, egy kávé igazán jól esne! – örült meg Pierre az ajánlatnak, és helyet foglalt a kicsi, de barátságos kávézóban. Amíg evett körbejártatta tekintetét a falak színes képein, és szeme azonnal meg is akadt egy festményen. Akvarellel készített tájkép volt. Leheletfinom ecsetvonásokkal, de mégis oly erőteljes színekkel, hogy Pierre valósággal beleborzongott. Szinte hallotta a sötét tenger zúgását, látta maga előtt a fekete sziklát, és érezte a lemenő vörös nap perzselését, amely körül az égbolt a bíbor ezerféle árnyalatában játszott.

• Ki az alkotó? – kérdezte izgatottan az eladót, aki behozta neki a frissen főzött kávét.

Antonio, a tulajdonos elmondta, hogy a kép hat évvel korábban Cornigliában készült, de a festő nevét nem árulhatta el. Pierre gyorsan végzett a reggelivel, majd fizetett. Miután Antonio arról is tájékoztatta, hogy a tengerparti városkába legegyszerűbben kocsival juthat el, bérelt egy kis Fiatot, és sietve útra kelt. Már csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt: mihamarabb megtalálni ennek a csodás festménynek a készítőjét…

Marina éppen zárni akart, hiszen már rég otthon kellett volna lennie. Ma azonban nagy forgalom volt az üzletben, és szinte minden el is fogyott. Ekkor lépett Pierre a boltba.

• Bocsánat! Nyitva vannak még?
• Már éppen zárok, a vevők ma teljesen kifosztottak- mutatott a lány az üres polcokra.
• Kár, mert szívesen vettem volna néhány brióst, úgy látom, az még maradt.

Marina sietve becsomagolta az utolsó két darabot, és a fiúnak nyújtotta. – Parancsoljon! Mivel ezek már nem frissek, megkapja őket ajándékba.

Amíg a lány bezárta az üzletet, Pierre szállás felől érdeklődött.

• A barátnőmtől tudom, hogy a városi szállodában most telt ház van, de a mi apartmanunk is éppen kiadó. Azt szívesen fel tudom ajánlani, ha érdekli – mondta mosolyogva Marina, és elindult hazafelé a keskeny főutcán. A fiú kapva az alkalmon gyorsan a nyomába eredt.

Útközben Marina is megtudott egyet s mást Pierre-ről. Hogy Párizsból érkezett, ahol festőművész apjával egy kis galériát és festőiskolát tartanak fenn. Sajnos azonban a világjárvány óta elég rosszul megy az üzlet, kevés a tanuló az iskolában, és a galéria is alig hoz valamit a konyhára. Már hónapok óta nem adtak el egyetlen képet sem.

Otthon Marina bemutatta apjának a francia vendéget, aki örömmel vette ki az apartmant, mert az erkélyről a kilátás a carrarai festményt juttatta eszébe. Sejtette, hogy jó nyomon jár.

Pierre napról napra jobban érezte magát a hangulatos kis városkában. Élvezte a pihenést, a festői táj szépségét, és elszántan kutatott az alkotó után. Volt egy visszautasíthatatlan ajánlata a részére.

Marina tudott a tervéről, hogy miért is jött a városba, de mégis hallgatott. Nem akarta felfedni magát, nem akart döntés elé kerülni, hiszen tisztában volt vele, hogy a fiú a továbblépés lehetőségét hozta el számára. De még ennyi év elteltével sem volt szíve magára hagyni apját, ezért inkább nem mondott semmit arról a képről, pedig nagyon is jól ismerte!  Bezzeg, ha tudta volna, hogy apja már rég megbékélt a múlttal, hisz arról a végzetes balesetről egyikük sem tehetett!

A férfi igazából már csak saját gyengeségére haragudott, amiért képtelen volt hónapokon át lelkileg összeszedni magát. Ha akkor nincs Marina, aki lemondva egyetemi tanulmányairól, átvette tőle az egész üzletet, akkor mára talán már nem csak a pékség, de a gyönyörű otthonuk se lenne meg. Akárcsak a csodás leander bokor, amelyet már másnap eltüntetett a kertből, mert folyton a feleségét juttatta eszébe.

Egy este, amikor csak kettesben voltak otthon a fiúval, mert Marina épp a barátnőjét látogatta meg, bekopogott hozzá egy üveg borral:

• Ha nem zavarom fiatalember, talán beszélgethetnénk kicsit, úgyis olyan nagy a csend a házban, ha nincs itthon a lányom. Aztán elmesélhetné nekem is, hogy mit keres ilyen szorgalmasan a városunkban, hátha tudok segíteni.

Pierre kicsit meglepődött a kérésen, de aztán a második pohár után már megeredt a nyelve, és készségesen elmondott mindent az otthoni helyzetükről. Aztán a carrarai kávézóban látott csodás alkotásról, és a fejében megszületett tervről is beszélt. Marina apja figyelmesen meghallgatta, és végül csak ennyit mondott neki:

– Jöjjön velem, mutatok valamit!

Először a tetőre csalta fel a fiút. Pierre amióta csak kivette a lakást sejtette, hogy az a festmény valahol itt készülhetett, és most odafent, a szeme elé táruló panoráma láttán egyszeriben beigazolódott a megérzése. Főleg, miután a sarokban egy félig letakart festőállványt is megpillantott. Mellette egy kis asztalkán néhány festékes tubus és ecset is hevert. Pierre az állvány felé intett, és csak ennyit kérdezett: – Marináé?

Az apa némán bólintott. Ezután lehívta a fiút a saját szobájába is, ahol a falakat mindenütt lánya korábban készített csodás alkotásai díszítették …

Három hónap telt el azóta, hogy Pierre először Cornigliában járt. A kiállítás, amelyet Marina képeiből rendeztek, megmentette mindnyájukat. A galéria újra fénykorát élte, és a festőiskolában is egyre több lett a diák. Marina apja is túljutott végre a depresszión, és a pékség jobban virágzott, mint valaha.

Véget ért a nyár, és a lány az egyetemre készült. Szeretett volna magával vinni valami emléket a helyről, ahol felnőtt, ahol csodálatos naplementéket élt át a családjával és a szerelmével, Pierre-rel. Újra festeni kezdett, az ecset könnyedén járt a kezében.

A kép elkészült, és most már végre a valóságot ábrázolta. Az arany és narancsszínekben pompázó tengert a fekete sziklával, és a varázslatos cornigliai naplementével, amelynek mélyvörös árnyalatai Bíborka virágaira emlékeztették, és úgy ragyogtak, akár az előtte álló fényes jövő.

Author: Bencze Margit

Nagykanizsán élő tanító és tanár vagyok. Negyven éve dolgozom pedagógusként. Pályámat tanítóként szülővárosomban, Csurgón kezdtem, majd 1987-ben a zalakomári Somssich Antal Általános Iskolában helyezkedtem el. Azóta is itt dolgozom, magyar nyelv és irodalmat valamint etikát tanítok a felső tagozaton. Gyermekkorom óta imádok olvasni, mindig is elbűvölt a könyvek világa, így a tanítóképző után hamarosan elvégeztem a magyar szakot is. Az volt a célom, hogy az olvasás szeretetét, minél több diákomnak átadjam, bár tudom, hogy ez napjainkban egyre nehezebb feladat, mert a digitális világgal nem egyszerű felvenni a versenyt. Tanítványaim nagy része hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű, így ez a feladat még nagyobb kihívás és felelősség számomra. Húsz éve szerkesztem iskolánk folyóiratát, amelyet a gyerekekkel együtt készítünk újságíró szakkör keretében. Szakköröseim több ízben is nyertesei voltak a LADIK országos médiaverseny Zala megyei döntőjének. Tizenhárom éve kezdtem el írogatni, először csak a magam örömére és szórakoztatására. Elsősorban novellákat, meséket és mesenovellákat írtam eddig. Később írásaimat megosztottam a közeli ismerősökkel, barátokkal is, de még nem éreztem magam késznek arra, hogy a nyilvánosság elé lépjek. Pedig 2015-ben már egy meseíró pályázaton első helyezést értem el "Az erényfa" című mesémmel. Ezután a ’hallgatás évei következtek’, de aztán 2022-ben megmutattam írásaimat egy nagykanizsai író-költő barátomnak, aki...