Szia kicsim!

Szia kicsim!

– Mesélj nekem életed tanítómestereiről – törtem meg a csendet saját magam számára is meglepő, kínos tolakodással, és lekuporodtam a babot fejtő asszony mellé az ülőkének használt száraz fatőkék egyikére.

Az a hír járta róla, hogy tanult nő, aki afféle hóbortos, időskori szabadságvágytól hajtva kivonult a társadalomból. Néhányan tudni vélték, hogy születésétől is vidékről származott – igaz, nem erről a vidékről. Hogy honnan, azt nem firtatta senki. Egyedül érkezett egy tavaszi napon. Csak két kutyát vett idővel maga mellé, akik enyhítették magányát, s őrizték a félreeső házat. Az első kertet ő maga ásta fel a ház köré tákolt düledező fészerek egyikében talált ásóval. Egészen úgy, mint a régi öregek. Még holdfénynél, éjszakába nyúlóan is ásott. Fáradt hernyóként araszolva, sort sor után tapogatva haladt az ócska, kidőlt-bedőlt pacsitkerítés vége felé, hogy a magokat még időben elültethesse. A következő tavasszal a hátsó, nagyobb kert felét, pont annyit, amennyivel még elbírt, már egy helyi traktorossal szántatta ki. A háza melletti üres telken elvadult bokrok, égig érő gaz és liános szilvafák szövevénye burjánzott, jótékony, sűrű függönyként rejtve a kis dombocskára épült otthont a kíváncsi szemek elől. Lentről az útról egy kissé mégis látszott, ahogy munkája végeztével egészen sötétedésig a teraszon ült, és fáradt lábait a korlátvasra téve olvasott.

Őszülő haja, mint mindig, most is hevenyészett, kontyszerű csomóba fogva keretezte rezzenéstelen arcát. Néhány vékony, szürkésfehér hajfürt szófogadatlanul tekergett a halántékán. Kezeivel, melyeken már visszafordíthatatlan, ám cseppet sem röstellt nyomokat hagyott a kor és a házimunka újra meg újra a füle mögé simította őket, majd lenyúlt, hogy a mellette heverő kutyákat is megsimogassa. Az állatok lustán felemelték ék alakú fejeiket, és ragaszkodó, barna pillantással a gazdájukra néztek. A nő vékony, finom, másféle munkához szokott ujjai szüntelenül mozogtak. Semmi mesterkélt nem volt a lényében. Rövidre kopott körmeivel oly erőlködve fejtette a forró nyár perzselte, kemény, hártyaszerűre égett héjat az ölében heverő kosárban púposodó tarkababról, hogy ujjbegyéből néhány csepp vér is kiserkedt. Ekkor egy pillanatra megállt, és rám nézett.

– Mit szeretnél hallani? – kérdezte meglepett kíváncsisággal.

– Hogy mit tudsz az emberekről – feleltem elgondolkozva. Nagyon érdekelnek az emberek.

Újra csend lett. Zavaromban a poros földre szórt, félkör alakú, fehérlő babhéjszőnyeget bámultam a félhomályban a hatalmasra nőtt, elvadult, savanyú gyümölcsű pogácsaalmafa alatt. A perzselő hőség után végre hűs, alkonyi szellők érkeztek a mezőkről. Lassan felálltunk. Az asszony a nyári konyha ereszcsatornája mellé támasztott cirokseprő után nyúlt. Az éhes kutyák tapintatos türelmetlenséggel ólálkodtak körülötte.

– Azt kérdezed, mit tudtam meg az emberekről? – mondta halkan, csodálkozva.

– Igen – feleltem. Tudni szeretném, kitől tanultál a legtöbbet.

*                                                                               

Az ingatlanos, dörzsölt, minden hájjal megkent, szemmel láthatólag élvhajhász fiatal férfi ruganyos léptekkel vezette fölfelé a két nőt a hetvenes években épült társasház lépcsőjén. A nők hálásan követték. Örültek, hogy a férfi végül mégis csak hajlandó volt a nyaralása előestéjén csomagolás helyett összehozni őket az eladóval. Holnap két hétre elutazik, és a lakás ezalatt elkelhet. A sivár, hosszú, fekete vaskorlát tompán hullámzott a kapaszkodó kezek alatt. Végre elfogytak a költözések nyomait viselő, fényesre koptatott, törésekkel és repedésekkel tarkított szürke, szocreál lépcsőfokok.

Megérkeztünk – mondta az ingatlanos, és a fordulóban fölfelé nézett. A nők, egy fiatalabb, és kísérője, egy nyugdíjas évei elején járó asszony önkéntelenül követték fejükkel az irányt. A szikár, hamvasszőkére festett, széles mosolyú, fiatalos eladó a nyitott ajtóban állt. Arcán bal oldalt ovális, púderrel palástolt öregségi folt árulkodott valódi koráról. Betessékelte az érkezőket. Hátuk mögött cinkosan összenézett az ingatlanossal, és kezdődött a mustra. Ajtók nyíltak, kérdések sokasodtak. Megnyugtató, készséges válaszok hallatszottak. Mosoly mosoly hátán. Egymás arcának titkos fürkészése.

– Milyenek a szomszédok? – kérdezte aggódva a fiatal nő. Csendesek?

– Nagyon csendes a ház! A szemközti lakás is eladó. Üres. Egy bírónő lakott benne, de tavaly nyugdíjba vonult. Bizalmas barátnők voltunk. Nem volt gyereke. Nem is ide valósi. Visszaköltözött Borsodba, a rokonai közelébe. Nagyon hiányzik… Nagyon ismert, szigorú bírónő volt! Nem tudom, mikor veszik majd meg a lakását. Sokra tartja. Neki nem sürgős. Kivár – ömlött ki belőle egy szuszra.

– És középen?

– Ó… – legyintett lesújtóan a magas, sovány tulajdonosnő, és megvetően elhúzta a száját. Őt aztán tényleg alig fogja látni! Nem sok vizet zavar… Hangját sem hallani. Egyedül élő ötvenes nő. Valami boltban eladó. Hajnalban kel, koromsötétben jár haza. Éjjel-nappal dolgozik. Nem beszél az senkivel. Jön, köszön, megy. Ne értsen félre… mindenkihez nagyon kedves, de senkivel nem áll szóba. Nagyon magának való. Egy fia van, még főiskolás. Az néha hazajön a barátnőjével. De nem tudunk róla többet semmit.

*

Kísértetház – gondolta már-már nyomasztó érzéssel a nő, mikor csomagjával fölfelé araszolt a szürke, letöredezett lépcsőkön. Eleinte csak hétvégén, az oly rég vágyott, s végül kínkeservesen elért függetlenség mámora miatt járt be a saját lakásába, de úgy igazából nem költözött be. Vidéken dolgozott, és ezen még jó darabig nem is akart változtatni. Lelki alkatának tökéletesen megfelelt az ingázás, a városi és vidéki élet kellemes keveréke. Nem tudta volna teljesen feladni szülőföldje háborítatlan csendjét és nyugalmát. A várost leginkább befektetési szándékkal választotta, de csakhamar rájött, milyen jó a hétköznapok eseménytelensége után a nyüzsgő utcákon, boltokban sétálni, nézelődni anélkül, hogy estére örökkön-örökké vissza kellene mennie vidékre. Pedig különös, világ végére született, korlátokat nehezen tűrő ember volt. Nem városba való. Ezt maga is pontosan tudta, érezte. Majd kialakul – gondolta ilyenkor bizakodással vegyes aggodalommal a szívében. A lényeg, hogy a lakás már megvan.

A kísértetház lakóit nem ismerte. Köszönt ugyan az útjába eső fölfelé- és lefelé haladóknak, de mint azok róla, ő sem tudott róluk semmit. Leginkább a lépcsőházban és a postaládák előtt hátratett kézzel, céltalanul tébláboló, kockás inges idős bácsit és feleségét ismerte. Az eggyel alatta, középen lakó kisöregeknek nem volt erkélyük, ahogyan a középső lakások egyikének sem. Így hát jobb híján felfogták az első és hátsó bejárat melletti földeket, és tarka virágoktól tobzódó előkertet alakítottak ki bennük. Törékeny alakjuk időről-időre feltűnt a ház előtt és a ház mögött, ahol hangosan zsörtölődve kapálgattak, gyomláltak. Ezen fölül a bácsi az unalomtól és az idősekre jellemző gyanakvással vegyes kíváncsiságtól hajtva naponta még többször is megtette a lakásajtó és a két bejárati ajtó közötti távolságot. Eseménytelen életében minden apró változás felnagyítódott. Egyszer a lakásából leszaladó nő azon kapta, hogy frissen lecserélt autója körül ólálkodott. S míg ő fiatalos lendülettel, egyik pillanatról a másikra lent termett, a meghökkent bácsi már nem tudott arrébb ugrani. Fájós lábai, tompa reflexei nem szolgálták ki rögtön az akaratát. Egy másodpercig ott álltak a kocsi mellett némán, egymást bámulva. Aztán a bácsi elvörösödött. Érezte, hogy rútul rajtakapták. Megtántorodott, és szégyenkezve dadogta, hogy csak azt nézte, kié lehet az idegen autó. A nő elmosolyodott, és kedvesen megdicsérte a bácsi éberségét. De a szíve összeszorult. Saját apja rémlett fel előtte, aki talán szintén a ház előtt ólálkodik, kockás ingben, hátratett kézzel, az arra vetődő mezei munkát végző emberekre, néhány új szóra, hírre várva. Később még inkább a saját szüleit látta az egyre elesettebb, soha senkitől nem látogatott, rendkívül takarékosan élő párban. Ha szükségét látta, segített, de nem kérdezett róluk semmit. Minek a fájdalmat tetézni? Az öregek, jól tudta, már így is érezték, hogy túl sokat sejt róluk. Ezért emlegették időről-időre olyan fontoskodva az elfoglalt egyetemista unokát, akit a házban, míg éltek, soha nem látott senki.

Időközben a bírónő szemközti lakását is megvették. Majd egy évig munkások hada dolgozott a zárt ajtó mögött. Egyedül a bejárat maradt a régi, talán azért, hogy senki ne sejtse a tulajdonos valódi anyagi helyzetét. Itt még a falakat is kicserélik – gondolta elképedve, szarkasztikusan a fiatal nő. Van pénz! Végül egy huszonéves pár költözött be, s jobb híján az öreg, elvetemedett ajtó rég értelmét vesztett fém levélbedobójára ragasztott míves névtáblával hirdették ki a lépcsőháznak önálló életüket. Nem sokáig lesz ez itt kint – gondolta az ingázó nő, miután néhány alkalommal látta őket együtt. Majd figyeld meg – mondta magának -, hogy így lesz. Aztán kinyitotta a saját lakását, kipakolta a csomagját, átöltözött, és hozzákezdett a főzéshez. A legtöbb időt a konyhában és az erkélyen töltötte, ez volt a két legkedvesebb helye. Ablakai kora tavasztól késő őszig tárva voltak. Eleinte zavarta a por és az, hogy a lépcsőházból és az utcáról minden behallatszott. Ilyenkor a vidéki emberek ösztönös, kiirthatatlan éberségétől vezérelve udvar helyett immár csak a kukucskálóhoz vagy az ablakhoz lépett, és kinézett. Elalvás előtt pedig az alant hömpölygő járművek szűnni nem akaró morajlása újra meg újra kétségbe ejtette. Hová megy ez a rengeteg autó egész álló éjszaka?! – kérdezte ilyenkor. Kik ezek? Miféle örökös menni valójuk van ezeknek? – ismételgette újra meg újra. De mint mindent, idővel ezt is a maga javára fordította. Az emberek a lépcsőházban hangosan telefonáltak, nyögve cipekedtek. Vendégek jöttek – mentek, beszélgettek, s ő anélkül, hogy bármit is kérdezett volna, a legapróbb indiszkréció vagy alantas szimatolás nélkül, pusztán a saját konyhájában dolgozva, az erkélyén üldögélve vagy a lépcsőházban közlekedve végül mindenkinél jobban megismerte a lakókat, a környéket. S mivel mindent önkéntelenül megfigyelt – hiszen születésétől fogva erre volt kódolva -, előbb – utóbb minden mozaikdarabot össze is illesztett. Egy nap, mikor a szemközti szomszéd levélbedobóján már csak a letépett névtábla ragasztójának nyomait találta, azon kapta magát, hogy olyan előtte a ház, mint egy hatalmas pókháló, amelynek minden szakadását és újraszövését jóval annak bekövetkezte előtt megérzi, amelynek minden rezdülését, változását tudja, megjósolja, ismeri.

Egyedül a középső szomszédjával nem találkozott még soha. Vasárnaponként hallotta ugyan az előszobából kiszűrődő porszívó hangját, s ha a zaj erősebb lett, a kukucskálón keresztül néha végignézte, ahogy a magának való nő akkurátusan felemeli kék lábtörlőjét, felporszívózza az alatta összegyűlt port majd magát a lábtörlőt is, és bő félórára sarkig tárva hagyja a lakása ajtaját. Talán szellőztetett, vagy azt várta, hogy a linóleum hamarabb megszáradjon. A patyolattisztán tartott, steril, ódivatú lakás nem volt felújítva. A nő, mint egy gép, hét napból hat és felet dolgozott, így hát nyugdíjas koráig nem is álmodott változásról. Pihenésre, szórakozásra és főképp a szükséges házimunka elvégzésére csupán egyetlen délutánja maradt. Az ingázó nő minden szombat és vasárnap hajnalban ráébredt, amint közvetlen szomszédja ócska, bordó, leharcolt, ám ugyancsak patyolattisztán tartott Daewo Ticoját beindította a hálószobaablak alatt az utcán, mindig ugyanabban az időben: hajnali 4.30-kor. Hogy lehet így élni? – gondolta ilyenkor iszonyattal a szívében, és bosszúsan egyik oldaláról a másikra fordult. Ennyi idősen hét napból hat és felet dolgozni… Ehhez legalább hajnali négykor kell felkelni minden egyes nap. Azért olyan iszonyú sovány ez, a sok munkától és a kialvatlanságtól. Meg a bagótól…- gondolta, és általában visszaaludt.

A szomszéd nő láncdohányos volt. Erkély híján éjszaka is gyakran feltűnt a feje a konyhaablakban. Nagyon rossz alvó vagyok – mondogatta később gyakran az ingázónak. Óránként felébredek. A pislákoló cigarettaparázs s az ablakok előtti hatalmas fenyőkkel körbenőtt utcai lámpa halvány fénye épphogy megvilágította pengeéles, beesett arcát. S bár az ajtót továbbra is minden vasárnap délután sarkig tárta, az ingázó nő még évekig nem tudta magát rávenni arra, hogy a saját lakásából a véletlenszerűség látszatát keltve végre kilépjen, és bemutatkozzon a közvetlen szomszédjának. Maga sem értette az okát. A kukucskálón keresztül néha látta a nőt. Tizenöt – húsz évvel lehetett idősebb nála. Egyik kezében egy héten egyszer közepes nagyságú, félig tömött szövetszatyor cipelt. Az alján ennivaló lehetett, kitüremkedő alakjából ítélve talán étolaj, dobozos tej, alma, kenyér. Vállán mindig ugyanaz a retikül. Télen sötétkék, vastag, barna szegélyű kabát. Nyaka körül könnyű, mintás kendő. Tavasszal farmerdzseki, farmer. Nyáron négy-öt váltás rövidujjú póló és az örökös farmer. Nagy ritkán rövidnadrág. Egy nap végre új, fehér és ezüst, a CCC-ben hónapok óta leárazott szandálpapucs. Szoknyát a legnagyobb melegben, sapkát pedig a legdermesztőbb hidegben sem hordott. Vállig érő tépett bobfrizuráját hamvasszőke festék vagy melír fedte. A legmeghökkentőbb azonban mégis az volt benne, hogy mindezek ellenére sem tűnt szegénynek vagy kiszolgáltatottnak. Talán a különcség és a távolságtartás teszi – gondolta az ingázó nő. Vagy a fekete bőrkesztyű. Vagy a fene se tudja, hogy mi… De az, hogy így van, vitathatatlan.

Egy vasárnap délután, a hét egyetlen napján, amikor a szomszéd világosban ért haza, s a lakások előtti pihenőn a kulcsait kereste, az ingázó nőnek nyomasztó érzése támadt. A zajra szokás szerint kinézett, és észrevette, ahogy a szomszéd a kulcsokat bogarászva egyenesen az ő ajtaját vizslatja: le s föl, föl s le, majd végül halvány, de minden kétséget kizáróan megvető undor suhan át az arcán. Van a tekintetében valami kérlelhetetlen könyörtelenség – gondolta az ingázó nő rémülten, a kukucskálótól hátrahőkölve. De mi? Talán csak fáradt az örökös munka miatt… Egy biztos: mindent figyel. A szomszéd ajtaja villámgyorsan becsukódott. Kulcs fordult, zár kattant, és újra csend lett a házban.

*

Forró, nyári hétfő délelőtt volt. A gázosok az első bejárati ajtóra ragasztott hirdetmény szerinti időben hangyaként lepték el a lépcsőházat. Lakásról – lakásra csengetve cserélték a gázórákat, ellenőrizték a berendezéseket. Az ingázó nő a zajra önkéntelenül kinézett a kukucskálón. A középső ajtó előtt hasztalan csengető gázos végül feladta, és az ő lakásához lépett. Mit tud a szomszédról? – kérdezte, miközben leszerelte a gázórát. Nem tudunk hozzá bemenni? Nem hagyott magánál kulcsot vagy telefonszámot? Sajnos nem – felelte az ingázó nő. Nem is ismerjük egymást. Személyesen még soha nem találkoztunk. Én csak hétvégenként vagyok itt, meg most, hogy a szabadságomat töltöm. Értem – felelte a gázos, majd bosszúsan előkereste a lakók adatait tartalmazó kartotékot. Akkor, ha magánál készen vagyunk, megpróbáljuk majd felhívni. Addig, amíg mindenkinél nem végeztünk, nem adhatjuk vissza a gázt a házban senkinek – közölte. Jó fél óra telt el. Az ingázó nő akkor is a konyhában tett- vett, mikor az lépcsőházból beszűrődő párbeszéd foszlányai megütötték a fülét. De hát nekem sürgősen vissza kell mennem – mondta ingerülten egy dohányfüst marta női hang. Csak addig engedtek el, amíg a lakást kinyitom! Nincs bent helyettem senki! Pedig ez legalább félórás munka, asszonyom! – jött a mogorva a válasz. Egy hónapja kiragasztottuk a bejáratra! Éjszaka járok haza a hátsó ajtón át – felelte a nő. Nem láttam. Ekkor a kukucskáló előtt álló ingázó hirtelen előlépett a lakásából, és bemutatkozott a kétségbeesett, tanácstalan nőnek – a saját szomszédjának. Minden döntést így hozott meg: a külvilág számára látszólag ostobán, előzmények nélkül, felháborítóan kiszámíthatatlanul. Később, mikor az öregség kapuját átlépve visszatekintett addigi életére, sajnálkozva ismerte fel, hogy valójában mindig is túlontúl sokáig beleragadt számára rég méltánytalan helyzetekbe. Valami kifürkészhetetlen ok miatt elnehezült lélekkel, az utolsó csepp a pohárban – szindróma szerint élte az életét. Ez volt az ő létezésének sprucha, öntudatlan anyai öröksége, és valószínűleg ezzel nyitott utat az addigi életét elélő alantas, alattomos erőknek is. De ezt ott, a szomszéd nő ajtaja előtt még csak nem is sejtette. Na! Itt a kedves szomszéd! – fordult felé a gázos megkönnyebbülve. Bízza rá a kulcsot, maga meg menjen vissza a dolgára! – javasolta választást nem hagyva, de a helyzetet újra átgondolva azért az ingázó nőt is megkérdezte. Ugye elvállalja? Az ingázó teljes természetességgel bólintott. De a magának való akkor látta őt először szemtől – szemben. A váratlan telefon miatt semmilyen értéket, személyes dolgot nem volt ideje elzárni vagy biztonságba helyezni a lakásában. Csapdába került. Három másodpercig tartott a döntés. Ezalatt vette szemügyre, tette mérlegre az idegent – a saját szomszédját. Ki tudja, mi futott át az agyán. Éjjel fél tizenegyig ennél az ismeretlennél lesz a lakáskulcs, akiről nem tud semmit. Lehet, hogy fiókokat húzogat majd. Intim dolgokhoz nyúlkál. Belenéz a naptárba, a szekrénybe. De az is lehet, hogy nem. Az ingázó nő érezte, hogy az élet ritka, drámai pillanatának lett önkéntelen részese. Csendben tűrte, ahogy mérlegre teszik, csak úgy, életismeret és megérzés alapján, ismeretlenül. A szívében azonban tudta, hogy ő nem találtathatik könnyűnek.

A szomszéd valóban rendkívül udvarias, ugyanakkor kérlelhetetlenül távolságtartó volt. Adminisztrátor vagyok egy boltban – ismételgette a röpke, éjszakai beszélgetés alatt, miközben az ingázó nővel letegeződtek, és a kulcsait visszakapta. Számítógépen rendelem meg az árukat – hangsúlyozta. Minden nap dolgozom, csak vasárnap délután nem. Akkor meg takarítok, mosok, házimunkát végzek. Nem foglalkozom más dolgával. Nincs rá időm, meg amúgy sem érdekel – zárta a bemutatkozást, majd újra megismételte: engem nem érdekel! Én sem vagyok szomszédoló típus – nyugtatta meg az ingázó nő. Tőlem aztán nem kell tartanod. Nem fogok kölcsön kérni, vagy a nyakadra járni – mondta. Efelől nyugodt lehetsz – reagált gépiesen, de a figyelmét a szomszéd sárgásbarna szemei kötötték le. A bal oldali szemgolyó láthatólag dülledtebb volt, mint a jobb. A nő beszéd közben nagyokat pislogott, aztán mindkét szemét az égnek emelte, és nyomatékosan lehunyta. Az ingázó nő ezt nagyon furcsának találta, csakúgy, mint az egymástól eltérő nagyságú, szokatlan színű szemeket. S bár a kukucskálón keresztül sokszor látta, mennyire törékeny a szomszéd, szemtől – szemben állva kénytelen volt kimondani, hogy a nő alakja aránytalanul torz. Míg felsőteste erőteljes, kézfejei nagyok és csontosak voltak, addig deréktól lefelé iszonyúan vékony, inas pipaszár lábakon állt, farmerja pedig nőies idomok híján szabályosan lógott rajta. Nem törékenység ez, hanem valami küzdelmes, szívóssággal vegyes, nyúzott soványság. Mintha nem is nő lenne – gondolta tűnődve. Vagy nem is ember… Nagyon hálás vagyok, hogy segítettél, drágám! Ezt nem tudtam volna magamtól megoldani. Nem is láttam a kiírást! – hajtogatta ezalatt a nő fáradt mosollyal, hosszúakat pislogva. Ez csak természetes – felelte az ingázó. Örülök, hogy végre megismerkedtünk! Én is! Jó éjt, kicsim! – búcsúzott a szomszéd kedvesen. Az ajtók bezáródtak, s az ingázó nőben csak a saját lakása csendjébe visszatérve tudatosult a bemutatkozás legfőbb üzenete: itt sem szívességkérés, sem szomszédolás, sem barátkozás nem lesz soha. A felismerés elszomorította és meghökkentette. Nem szerette azokat az embereket, akik szavakkal is fontosnak tartották leszögezni, áthághatatlannak kikiáltani a saját intim szférájukat, feltételezve ezzel a másik érzelmi otrombaságát. Most az egyszer azonban nem rágódott sokat azon, hogy a szomszéd nyíltan kiteregette a lapjait. Mindennél jobban gyűlölte ugyanis a képmutatást. S bár kissé bosszantotta, hogy olyasmit mondott neki, amit magától is régóta tudott róla, igyekezett az esetet a legelőnyösebb oldaláról nézni. Hiszen ő maga sem szeretett volna egy indiszkrét, mindent szimatoló, alantas szomszédot. Legalább őszinte volt – gondolta. A többi majd kialakul.

A ház lakói az évek során szinte teljesen kicserélődtek. Az ingázó nő egy nap rácsodálkozott, hogy a folytonosan változó lakóközösségben már nemcsak a középső, magának való nő, hanem ő maga is régi tulajdonosnak számít. Csakúgy, mint a bírónő lakásába egykor szép reményekkel beköltözött, örökifjúnak látszó, kissé már iszákos agglegény. Hármójukon kívül még két szilárd pillére volt a háznak: a földszinti, többszörösen elvált, ötvenes, rátarti szőke, és az elsőn, középen lakó sunyi, kissé dadogó asszony. Az ingázó nő még mindig ingázott. A magának való végre nyugdíjba ment – ha összefutottak, minden alkalommal rátért, hogy már alig várta. Egyetlen fia néha még feltűnt nála a barátnőjével. Sziasztok, drágáim! – búcsúzott tőlük az ajtóban. Vigyázzatok magatokra! Szia, kicsim! – üdvözölte a lépcsőházban őt is a szokásos mézesmázossággal, és néha pár percet beszélgetett is vele, kizárólag a lakások előtti placcon, és szigorúan csak az általa behatárolt, semleges témákról. Megyek, kicsim! Fáradt vagyok, és még sok dolgom van! Jó pihenést, drágám! – búcsúzott aztán rövidesen. Csak hosszú évek múlva hangzott el egy-egy óvatos, a saját gyermekkorát vagy az időközben megszületett, ám a házban soha nem látott unokákat érintő személyes mondat. Nyugdíjazása után nem sokkal váratlan munkazaj hallatszott az ajtaja mögül. A lépcsőházban kopott berendezési eszközök, évtizedes, elavult gépek, levert csempék, feltekert linóleum és zsákba szedett törmelék sorakozott szép, akkurátus rendben. Elkezdődött hát a várva várt felújítás – gondolta az ingázó, de mivel ezt személyesen nem említette neki a szomszéd, ő maga sem kérdezett semmit. Megelégedett a lépcsőházba kiragasztott, mindenki számára jól látható, kézzel írt tájékoztatással ő is. Aztán úgy alakult, hogy mégis csak szóba került a dolog. Már nem tudok a laminálás miatt hová tenni egy pár kisebb bútort – panaszkodott neki a szomszéd, mikor a lépcsőn összefutottak. Csak néhány napra kellene valahová elhelyezni őket… Ide már nem férnek – mutatott a pihenőre, ami szintén az ő lakásának bútoraival volt tele. Odaadom a pótkulcsom, ha gondolod, hozzám nyugodtan beteheted! – felelte az ingázó nő. Hétfőtől péntekig biztos kész lesz, addig meg úgysem vagyok itt. Jaj, drágám! Komolyan?! Köszönöm! Tényleg csak akkor teszem be, ha nagyon szükséges lesz! – fogadkozott a szomszéd. Ám amikor az ingázó nő pénteken belépett az otthonába, a kihúzott hűtő előtt, a konyhapult mellett véges-végig bútorok sorakoztak. Mégis csak áthoztam – mondta a magának való fáradtan, majd hozzátette, hogy már harmadik napja hideg ételen él, mert a csempézés miatt leszerelték nála a gáztűzhelyet. Az ingázó este bekopogott, és egy tál gőzölgő frankfurti levest vitt neki vacsorára. Ó, drágám – mondta meghatódva a szomszéd, ez az egyik kedvencem! De nem tudok ennyit megenni… Jaj, kicsim… Köszönöm szépen! – hálálkodott. Az ingázó elmosolyodott, és azt gondolta: végre megtört a jég. A lakás szép lett. A szomszéd büszkén újságolta, hogy egyetlen fiával és leendő menyével együtt választották ki a burkolatokat, az új tévét és a bútorokat. Életében először hívta be az ingázót, de csak annyit mutatott meg neki a lakásból, amennyit jónak látott.

Forró nyár volt. Az ingázó a konyhát és az előszobát hengerezte, miközben szinte eszét vesztette a fülledt melegben. Akkoriban már sokasodtak a gondok otthon, vidéken is. Elszálltak az évek. Ha megszólalt a telefon, a gyomra görcsbe rándult. Már nem tudott huzamosabb ideig bent lenni a szabadsága ideje alatt sem. Két – háromnaponta hazaszólította a kényszer. A vidéki élet alattomos, fájdalmas lassúsággal, örökre és visszavonhatatlanul a végéhez közeledett, mígnem egy nap drámai hirtelenséggel robbantak szét a gyermekkor öröknek és rendíthetetlennek hitt védőbástyái. Test zuhant, bőr szakadt. Vér folyt, szirénázó mentő száguldott. Rémült szomszédok telefonáltak. Szabadság helyett rémálom kezdődött. Fojtogató leheletű kórtermekben, kifeküdt matracú, nyikorgó ágyakon, sompolygó orvosok közt szenvedtek vészjóslóan csendes, üres tekintetű vagy fájdalomtól jajveszékelő, többnyire demens betegek. Őrület szélén álló ápolók, tehetetlen, kétségbeesett hozzátartozók közt minden újabb nap reggelére magasabb toronnyá magasodott fejük fölött a kín. Mi a baj, kicsim? – kérdezte a magának való a lakásából kilépve. Olyan szomorú vagy! Az ingázó pár őszinte, kurta mondattal válaszolt, és gyorsan el akart búcsúzni. Ekkor azonban, legnagyobb meglepetésére a szomszéd megölelte, és sárgásbarna szemével hunyorogva ránézett. Néhány felületes, félig-meddig személyes mondatot is elmondott magáról, végül hozzátette: Ha segíthetek valamiben, csak szólj! Szia, szia drágám! – ismételte, és elindult lefelé a lépcsőn. Az ingázó nő minden napot a kórházban töltött, reggeltől estig. Hajnalban kelt, s a konyhában ülve a kávé mellett próbálta összekaparni magát. Napok óta alig evett. Fogalma sem volt róla, hogy futotta még mindig az erejéből, hogy újra és újra elinduljon, és az egész napot a kórházi ágy mellett őrködve töltse. Kócosan, sápadtan szorongatta a lassan kihűlő kávésbögrét aznap reggel is. Valami megoldás kell nagyon sürgősen – nyöszörögte iszonyattal teli szívvel. Elhelyezés … valahová… Felügyelettel… Hát így lesz vége – sóhajtott keserűen, az utolsó korty kávé ízével a szájában, és végre felállt. Ekkor kintről addig soha nem tapasztalt, szokatlan zaj hallatszott. Fülelt. Közelebb lépett a bejárathoz, és döbbenten hallgatta a szomszéd ajtaja felől beszűrődő óvatos kaparászást. Egy pillanat alatt kijózanodott. A matatás megszűnt, utána alig hallható, lassú ajtónyitás következett. Valaki be akar törni hozzá! – villant át rajta áramütésként a felismerés, és azonnal visszalépett a konyhába, hogy valamilyen ütleget keressen. A tettek embere volt. A veszélytől nem félt, ilyenkor soha egy percig sem tétovázott. Megragadta az első, keze ügyébe eső alkalmas tárgyat, a húsklopfolót, és kinézett a kukucskálón. Egy alak mozgott az ajtó előtt. Ő szabad kezével már azon volt, hogy feltépje az ajtót, de valami megmagyarázhatatlan belső hangtól utasítva végül mégsem ugrott ki a lépcsőházba. Ehelyett újra a kukucskálóba nézett. A szomszéd nő lassan, óvatosan, mint egy tolvaj, hangtalan mozdulatokkal fordította el a kulcsot az ajtója zárjában, miközben feszült arca végig az ő bejáratát fürkészte. Mit csinál ez? – suttogta maga elé elképedve az ingázó. A magának való, miután csendben bezárta a lakása ajtaját, puha macskaléptekkel, óvakodva lopakodott lefelé a lépcsőházban. Az embernek szinte az az érzése támadt, hogy a levegőben is tud járni. Az ingázó lassan leengedte a kezében szorongatott húsklopfolót. Leforrázva az ablakhoz lépett, és végignézte, amint a szomszéd sietve, mintha valami nagy veszedelemből menekült volna meg, szabályosan kiszökött a házból az utcára.

Az eset utáni reggelen döbbent rá, hogy a szemetet lassan egy hete nem vitte le. A konyhába kitámolyogva az orrát a melegben terjengő émelyítő bűz csapta meg. Úr Isten! – gondolta undorodva, és kiemelte a zacskót a kukából. A száját sietve bekötötte, kinyitotta az ajtót, és úgy, ahogy volt, kócosan elindult vele lefelé. A kimerültségtől aznap elaludt, de minden erejét összeszedve azon igyekezett, hogy minél előbb a kórházba érjen. Csak el ne vigyék addig a reggelit, amíg beérek, és megetetem – gondolta, miközben sietve kapaszkodott fölfelé a házban. A lakása előtti fordulóban felnézett. A legfelső lépcsőfokon ott magasodott fölötte a középső szomszéd. Épp lefelé indult, s mikor meglátta őt a fordulóban, szabályszerűen visszahőkölt. Ó, drágám… Hogy vagy? – dadogta gyorsan. Eltűntél! – mondta szemrehányóan. Pedig napok óta nézegetlek, hátha összefutunk! Minden rendben, kicsim? – folytatta álságosan, a helyzethez pillanatok alatt alkalmazkodva. Az ingázó undorral vegyes megvetéssel nézte a szánalmas színjátékot, és életében először döntött úgy, hogy nem megy bele olyan helyzetbe, amelyet fiatalon a másik számára örökre emlékezetessé téve rendezett volna el. Minden – felelte ehelyett kurtán. Ne aggódj. Szia! – lökte oda a komédiázó nőnek, és faképnél hagyta. Azt hitte, már elmentem a kórházba – gondolta bent, a kávéscsészét szorongatva. Ezek szerint egy hete figyeli, mikor járok el reggelente, s csak azután jön ki a lakásából – gondolta. Hirtelen felfordult a gyomra. Eszébe jutott, hogy nem kapta vissza az új tálat, amiben két hete a frankfurti levest vitte neki. És tudta, hogy már soha nem is fogja.

Az ingázó nő az egész nyarat a kórházban töltötte. A vidéki otthont nem sikerült megmenteni. A párok, akik egy életet leélnek egymás mellett így-úgy, de mégiscsak kitartva, olyanok, mint a madarak. Ha az egyiket baj éri, előbb – utóbb a másikat is. Az ingázó nő végleg beköltözött. Még mindig vidéken dolgozott, és ezen nem is tudott változtatni. De a hét napjából hetet már a saját lakásában töltött. A szomszédot évekig kerülte. Ha mégis találkoztak a lépcsőházban, mogorván, kurta köszönéssel üdvözölte. Egy idő után feltűnt, hogy a fia elmaradt tőle. A sokat emlegetett két unoka pedig soha, egyetlen egyszer sem járt a teljesen felújított lakásban. Hát őt is utolérte végül a fiús anyák sorsa – gondolta a beköltözött. Pedig mennyit kínlódott a modernizálással. A felújítás ugyanis azon a régi nyáron nem ért véget. Pár év múlva újabb követte. Az ajtó előtt ódivatú, kopott, de patyolattiszta mosdókagyló és régi, avítt fürdőszobabútorok sorakoztak akkurátus rendben. Mellettük a földön nagy halomba rakott régi, fa lambéria. Ezek szerint most a fürdő és az előszoba van soron – gondolta a végleg beköltözött. Aztán megtudta, hogy a szomszéd a nyugdíjazását és az első felújítást követő pár hónapon belül újra munkába állt. Öreg fejjel azonnal beiratkozott egy tanfolyamra, hogy élelmiszerbolt helyett végre trafikban dolgozhasson. Abban az időben sok balszerencse érte. Hetekre eltűnt, valószínűleg kórházban volt – legalábbis a beköltözött nő úgy érezte. Később a tarfikban zárás után leesett a létráról, és órákig feküdt a hideg földön kitört lábbal, kínok közt fetrengve, míg valaki megtalálta. Végül egy nap hatalmasra dagadt és teljesen eltorzult az arca. De minden megpróbáltatásból felállt, újra meg újra, a saját erejéből, önmagába kapaszkodva. Egyszer régen, az első bizalmasnak mondható beszélgetéseik során röviden és tömören leszögezte: nem vagyok vallásos. Az akkor még ingázó szomorúan hallgatta. Később elvált a fia, a két gyereket és az asszonyt egy új, teherbe ejtett szeretőért hátrahagyva. Erről soha senkinek nem beszélt a házban, a beköltözött mégis megtudta. Mi marad titokban a mai világban? Ő egyébként is ösztönösen figyelt mindent – hiszen születésétől fogva erre volt kódolva -, és a mozaikdarabokat előbb – utóbb össze is rakta. Egy ideje érezte, hogy a magának való fölöslegesen újította fel kínkeservesen összekuporgatott pénzéből a lakást, végül mégis csak el fog innen menni. A beköltözött hamarabb tudta ezt, mint a magának való. Ezért, mikor egy januári napon a lépcsőházban a villanyóraállást leolvasta, meg sem lepődött a magának való lakásából kiszűrődő telefonbeszélgetés – foszlányokon, amelyben a fiával az eladás részleteit tárgyalta. S mivel ő ezt már amúgy is rég sejtette, leginkább az időről – időre felhangzó lágy, elnyújtott, „jól van, kisfiam” megszólítás maradt meg benne a pár perces beszélgetésből. Akkor megérezte az évekig elhanyagolt anya soha meg nem szűnő, sóvárgó ragaszkodását váratlanul visszakapott fiához, akiért bármilyen áldozatra képes lenne. A beköltözött tovább maradhatott volna még az ajtó előtt álldogálva, de az már hallgatózás lett volna. Ő pedig semmit nem gyűlölt jobban a képmutatásnál. A magának való fia által feltett hirdetést elég hamar megtalálta. Akkoriban ő is el akart menni. Az eladó ingatlanokat bogarászva rögtön felismerte az egykor büszkén mutatott enteriőrt, és higgadt szomorúsággal nyugtázta, hogy a sokat szenvedett, rejtélyes múltú, ám rendkívül praktikus és csendes, egész életét itt leélt nő végül valóban elmegy. Addigra már mindent megbocsátott neki, de néha még eszébe jutott az a két fájdalmas, alantas lépcsőházi reggel, amikor macskaként osont ki a saját lakásából előle. Milyen érdekes – tűnődött  ilyenkor. Soha nem fogja megtudni, hogy láttam. Kíváncsi leszek, hogy megy majd el – gondolta ekkor hirtelen. Elköszön – e. Ez lesz az utolsó jellempróba a számára.

Húsvét előtt pár nappal valaki becsengetett, s a kukucskálón kinézve a magának való állt az ajtó előtt. A beköltözött kinyitotta, és elvette tőle a kulcsait, miközben elvállalta, hogy négy napig ránéz a lakására. Már nagyon elegem van – mondta színlelt felháborodással a magának való. Négy napra Pestre küldtek dolgozni a központi raktárba. Nem érdekli őket, hogy oldom meg – morogta. És ez már nem is az első eset! Csak én mindig hazajöttem a legutolsó vonattal. De most kénytelen vagyok a fiamnál aludni – sorolta. A beköltözött sztoikus nyugalommal nézte a hazug színjátékot, mert tudta, hogy lakásokat nézni megy a fővárosba. De már nem fordult fel tőle a gyomra. Inkább szánta, s egy kissé szórakoztatta a jelenet. Milyen szomorú ez – gondolta a lakásába visszatérve. Így élnek emberek. Ilyen lélekkel. Örökösen mérlegelve. Mindenkit kizárnak az életükből, nehogy egyszer majd valakinek segíteni kelljen – gondolta, s a bibliai búza közé vetett konkoly példázata rémlett fel előtte.

A négy nap alatt csak az előszobáig ment. Innen belátott a konyhába is. A fürdő ajtaja alól nem szivárgott víz, így hát ki sem nyitotta. Minél hamarabb ajtón kívül akart lenni, miután a megígért mustrát elvégezte. Valami borzalmas légkört érzett a lakásban, ami azelőtt, fiatalon fel sem tűnt neki, vagy azóta került oda. Csak ki, ki innen – hajtogatta, és leszaladt a postaládát megnézni. Az újsággal még visszatért, de csak az előszobaszekrény szélére tette. Hogy tudom ezt még három napig csinálni? – gondolta megborzongva. Mi történt itt az évek alatt? Mi ez a borzalmas, nyomasztó valami a levegőben? Köszönöm, drágám – hálálkodott a késő este hazatérő nő, miután becsengetett, hogy a kulcsait visszakapja. Jó éjt, kicsim! – búcsúzott gyorsan.

Nyár lett újra. A közös tárolóban egyre halmozódtak a magának való nevével felcímkézett üres banánosdobozok. Nemsokára megy – gondolta a maradó. Kíváncsi vagyok, hogy megy majd el. Elköszön – e. Egy este csöngettek. A maradó tudta, hogy a magának való az. Nem nézett ki a kukucskálón, egyenesen kinyitotta az ajtót. Szia, drágám – mondta a szomszéd. Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam. Holnap elköltözöm a fiam után Pestre. Tudom – mondta rezzenéstelen arccal a maradó. A magának való meghökkent. Tudod? – kérdezte ámulva. Honnan? Mióta? Január óta – felelte a maradó. Évek óta…gondolta. Megtaláltam a hirdetést a neten. Pár rövid, felületes, félig személyes mondat. Kerületek, utcanevek említése. A fiam elvált – mondja a költöző. Harmadik unokám is van. Tudom – gondolja a maradó. Rég tudom – gondolja újra, de hangosan nem mondja. Isten áldjon! – feleli helyette, és megölelik egymást. Jó szomszéd voltam – fordul vissza az ajtóból váratlanul a költöző. Csendes. Igen – bólint a maradó. Jó szomszéd voltál. Csendes – ismétli, majd két zár kattan, szinte egy időben. Súlyos csend ül a házra. Tulajdonképpen irigylem a mai éjszakáját – gondolja mégis összeszorult szívvel a maradó, mert tudja, hogy az elmenő életében először tud majd sírni fájdalmas, felszabadító, megtisztító sírással.

Reggel soha nem látott rokonok jöttek – mentek, cipekedtek a házban. Fuvaros állt elő. Az új tulajdonosok, idősödő, unokájuknak befektető házaspár is megérkezett a kulcsért. Korán felébredtél? – kérdezte a házaspár női tagja az elmenőt. Érezhetően jól ismerték egymást valahonnan. Talán a boltból. Nem is aludtam – érkezett tompa hangon a válasz. Legalább egy óra jövés – menés, kapkodó cipekedés hallatszott. Aztán ólmos csend. Vasárnap hajnal volt. A maradó kinyitotta az ajtót, és lement a pihenőig. Kitárta az ablakot. Onnan akarta nézni az elmenőt. Tudta, hogy utoljára még felpillant majd. És akkor ő akart ott állni. Én megyek elöl! – kiáltotta az elmenő a fuvarosnak, és beszállt a leharcolt, bordó Daewoo Tico utódjába, egy régi, szürke Nissan Micrába. A maradó fent várt a pillanatra. A Micra hosszú percekig nem mozdult. Sír – gondolta ekkor megrendülten a maradó. Sír. Ez jó… Még nincs veszve minden. Aztán a Micra lassan hátratolatott, s a magának való még egyszer, utoljára felnézett a kocsi ablakából a házra, s a rózsás, hajnali napsugarak fényében megpillantotta a lépcsőház ablakából búcsút intő maradót. Visszaintett. Így búcsúztak el egymástól, szavak nélkül.

Szia, kicsim! – hallatszott mégis valahonnan régről, tompán.

Szia, drágám.

Author: Gál Mária

Most elmondom, ki vagyok. Az első nap : Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem voltam senkinek, nem voltam senkinek. A második nap: Születtem. A harmadik nap: Elvegyültem. A negyedik nap: Kiváltam. Az ötödik nap: A Hortobágy poétája voltam. A tragédia. Hasadt kárpit mögé parancsolt névtelen faragó. Kárhozott, kacagott, aggastyán-hítta halott szám. 72. Eltemettem mélyen a nótát. Sikáltam hajót, rántottam az ampát. Ostoba urak közt játszottam a bambát. A hatodik nap: Kacagó szél suhant el fölöttem. De hirtelen váratlan Átölelt az Isten. A világ lettem. Minden, ami volt, van. Üres sír. Szent Dalnok. Tolvaj allúzionista. Őrző. Újraalkotó. Földre szórt gyöngyszemek nyitója. Rónák fölött úszó, szabad, tiszta harangszó. Vad kertjét elhagyó orosz lány. Levelet olvasó Tatjána. Ősz bárd. A legbátrabb. Így formálódtam egykor. Ez mind én vagyok ma. A hetedik nap - az Ünnep: Te én leszel, S én Te leszek. Így leszünk Mi - a világ újra meg újra. Több nem leszek. Minden más titok. Nem könyörgök. Irgalmazzatok.