Lelkembe virágként gyökereztél.
Ápoltalak, gondoztalak,öntöztelek.
Arcomra mosolyt szereztél
Csak azzal, hogy szerethettelek.
Aggódva figyeltem, ahogy cseperedtél.
Szívem állandóan rettegett.
Vajon érted még mit tehetnék?
Hogy tehetném szebbé az életed?
Gyógyírt reméltem mindenben,
Hittem, megmenthetlek Téged.
Szembe keltem a világgal én.
Tűzbe mentem volna érted.
De múlt az idő, s hiába ázott
A lepedőm esténként könnyben,
Nem volt sehonnan segítség,
S egyre távolabb kerültél tőlem.
Már nem pislákol remény lángja.
Már csak fáj e szív. Nem remél.
És állandó társam a bánat.
S a vágy, bárcsak megölelnél.
Bár ugyanúgy szeretlek,s látlak,
Lelkem a tiedig el nem ér.
A közelség hozzád szívem vágya.
S tudom, vágy marad örökké.
Miért ilyen nagy ez az űr?
S miért ily nehéz e bánat ?
Hogy mondjam el, hogy szeretlek,
Ha tőlem ilyen távol vagy ?
Nem tudom, hogy hogyan érzel,
És nem tudom, mit gondolhatsz,
Csak azt tudom, hogy én vérzek.
Még ha velem vagy is …távol vagy.
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...