Sötét van a szobámban, az orromig sem látok. A redőny végképp elhatárolja tőlem a közönyös hold fényét, a pislogó csillagokat. Minden mozdulatlan, néma, kellemesen meleg. Akár be is hunyhatnám szemeimet, mégsem teszem, mintha ezért a sötétségért értelme lenne nyitva tartanom őket.
Ebben a sötétben megelevenednek azok az árnyak, amiket napközben sikerül elnyomnom, éjszaka azonban olyan makacsul törnek rám, hogy nemhogy végig kísérik álmaimat, de az ébrenlét és alvás közötti halvány mezsgyén is ott lebegnek. Éreztetik jelenlétüket, csak éppen hogy visszahúzódnak a polcra, a szekrény tetejére és onnan lesik az alkalmat, mikor visszaalszok és ismét előjöhetnek. Most látni vélem őket magam körül gyülekezni. Nem fenyegetőek, de nem is közömbösek. Ők az egyetlen társaságom az éjszakában.
Borzalmasan üres az a szoba, ahova hiába várunk valakit. Mindegy, mennyi fény, mennyi hang, mennyi ember van benne, ha nincs ott az az egy, akit szeretnénk, sivár az egész. Akármit teszünk, akármilyen felületes tevékenységgel is próbáljuk elfoglalni magunkat, mindig ott lesz az az üvöltő hiány, amit nem tudunk pótolni. Az elménk egy része nem tud elvonatkoztatni a ténytől, hogy valami (valaki) hiányzik. Valaki aki, ha a gondolatok a valóság lennének, egész nap és egész éjjel mellettünk lenne.
Utóbbi esetében könnyebb az önámítás, hiszen azt képzelünk a sötétbe, amit akarunk. A fény csak az ürességet világítja meg, a sötét viszont ellepi azt. A nappali sivárságért az éjszaka kárpótol. Éppen ezért nem is tartok az árnyaktól, hiszen az én szórakoztatásomra vannak itt.
Mert miért is ne lehetnék én ennek az öncsalásnak a főszereplője? Hiszen minden belőlem indul és bennem is ér véget. Nem bontakozik ki, nem válik igazzá, kizárólag bennem él és csak ilyenkor, a sötétben terjed ki szobám faláig. Miért ne élvezhetném, miért ne merülhetnék el benne? Miért ne adhatnám át magam a képzelgéseimnek, az emlékeimnek? Miért ne facsarhatnám őket addig, míg boldoggá tesznek? Miért ne játszhatnám el, hogy van, ami nincs?
Csupán az irányt kell tartanom, mert a legkisebb félrelépés, a színpadról való félrenézés is tragikus irányt vesz: a függöny lezuhan és ismét nem marad más, csak a keserű valóság.
Ez az éjjeli színjátszás éppen úgy az érzékek csalása, mint a remény: önmagam hitegetésére nemlétező alakokat képzelek, elveszítem tér és időérzékemet. Annyiszor játszok el egy pillanatot, ahányszor akarom, akár ezerszer is és ott, azon a helyen, ahol csak kedvem tartja. Itt én vagyok a rendező, a szereplő és a néző is.
Célt érek: megszűntetem, legyőzöm magányomat, szinte már érintéseket is érzek egy rövid időre, hogy aztán a következő pillanatban mindez semmivé váljon, ami az előbb még erő volt, fejlődött és végül diadallá dagadt, a következő percben szertehulljon a kellemetlen, komor valóság mázsás súlya alatt. Veszélyes, felelőtlen dolog ilyen mértékben beleveszni az álmokba, mert ezek után még nagyobb arculcsapás a kijózanodás. Mintha csak hatalmát nem is érintette volna semmi, ismét beáll a komor némaság, az emésztő üresség.
A szemem is azellen tiltakozik, hogy olyan dolgok nézésére kényszerítem, amik nincsenek és eképpen nincs is mit felfognia, így lassacskán lecsukódik, s makacsul ott is marad. Elnyel az öntudatlanság.
Author: Horváth Vanessza
"A regényes látásmód sokszínűvé árnyalja a világot, olyanná, amilyen az valójában." Vavyan Fable