Holdfényes karácsony

Az este úgy ereszkedett alá a hófödte hegycsúcsról, mint egy sötéten hullámzó lepel, és karácsonyillattal hintette tele a falut. A ház kéménye szürkés füstgomolyokat eregetett az ég felé. Barátságos fény szűrődött ki a nappali csipkefüggönyös ablakából, Peti és nővére, Anna a kanapén ültek. Édesanyjukra, Évára vártak, aki a szenteste előtti órákban még dolgozott bent a városban.

Azóta kísérem figyelemmel a család életét, hogy a kertjükbe vetett a sors pár évtizeddel ezelőtt. Tanúja lehettem örömnek és gyásznak, születésnek és halálnak. Sokszor eszembe jutnak azok az idők, amikor a nagypapa, Éva édesapja alig félméteres fenyőcsemeteként hazahozott a piacról, és elültetett. Társakat is adott mellém, két kis rózsatövet, akik velem egyidőben eresztettek gyökeret. Együtt szívtuk a humusz éltető tápanyagait, növekedtünk a nap melegében és a langyosan hulló májusi esőben. A rózsatövek tekintélyes bokrokká terebélyesedtek, virágaik édes illatával fűszerezik a nyári éjjeleket.

A nagyszülők ma már egy jobb világból tekintenek le lányukra és unokáikra. Ha Évára nézek, azt a kislányt látom magam előtt, aki egy verőfényes nyári napon kinyújtotta felém a kezét, megsimogatta zsenge tűleveleimet, én pedig finoman megcsiklandoztam puha tenyerét, mire ő hangosan felkacagott.

Éva egyke volt, így sokat játszott egyedül a kertben. Megmutatta nekem az ajándékokat, amiket karácsonyra vagy a születésnapjára kapott, és előszeretettel szedegette össze a tobozaimat, egész gyűjteményt halmozott fel belőlük. Máskor meg elsuttogta éppen aktuális bánatát: összeveszett valamelyik barátnőjével, vagy rossz jegyet kapott az iskolában. Amikor megjelentek életében a fiúk, őrájuk panaszkodott, mennyire csalfák és érzéketlenek. Aztán lassacskán felnőtt nővé érett, és már nem kereste a társaságomat. A tobozaimmal sem törődött, hagyta őket a pázsitra hullani. Megjegyzem, az erősebb nemmel később sem volt szerencséje. Zoli, akit férjéül választott, elhagyta a családot a második gyerek, Peti születése után.

Hideg fuvallat borzolta tűleveleimet, a feltámadó szél tömött fellegpaplant sodort a narancssárgán kelő telihold elé. Szállingózó hópelyhek hullottak alá a fellegpaplan huzatján támadt repedésekből, és hűvös csókot leheltek ágaimra. A sötétség nőttön-nőtt, mígnem egyszer csak a felhő megrázta magát, és sűrű hóeséssel örvendeztette meg a szentestére készülődő világot.

Anna és Peti burgonyachipset majszolt a nappaliban. Anna bekapcsolta a tévét, szótlanul nézték a villódzó képeket. Peti az ablak felé fordult, a kavargó hózivatar látványa mosolyt csalt arcára. Félrehúzta a függönyt, és kitekintett az ablakon. Anna odalépett mellé, együtt gyönyörködtek a fehér karácsonyban.

Két házzal odébb, ameddig elláttam a kerítés mögül, kapucnis kabátba bújt emberi alak tűnt fel. Léptei alatt úgy ropogott a friss hó, mint a nyitott ablakon át kihallatszó géppuskatűz a nyáresti akciófilmekben. Éva volt az, ételhordóval a kezében egyensúlyozott a behavazott járdán. Viseltes csizmája meg-megcsúszott, ahogy közeledett a ház felé. Anna és Peti ujjongva üdvözölték az ablakból:

– Anyu! Anyu!

A teraszon várták meg, míg Éva belépett a kapun, és felkapaszkodott a csúszós lépcsőn az ételhordóval.

– Rendes volt a főnök, adott halászlét – viszonozta fáradt mosollyal a gyerekek ölelését az anya. – Legalább ma este nem kell főznöm.

– Hát a fa hol maradt? – kerekedett el Peti szeme.

Éva széttárja a karját, és szomorúan megrázta a fejét.

– Annyian voltak az étteremben, hogy nem tudtam eljönni a négyórás busszal – tolt vissza egy átázott hajtincset a kapucnija alá –, tíz perccel zárás előtt értem oda Lacihoz. Félretett nekem egy kis normann fenyőt, ahogy megbeszéltük. Már majdnem ki is fizettem, amikor Varga Juli néni beesett az ajtón.

– Az a nagyorrú fejkendős boszorka, aki a hegyalján lakik? – vigyorodott el Anna, mutatóujjával horgot rajzolva fitos orrára. Anyja rosszalló pillantására leeresztette a karját, és komoly arcot vágott.

– A fia régóta beteg, a menyét meg ledöntötte a lábáról az influenza. Nem tudtak karácsonyfát venni, és ott van a két kis unoka – folytatta Éva –, Juli néni sírva könyörgött Lacinak, kerítsen neki egy fát valahonnan. Ferde, csenevész is jó, bármi, csak fenyő legyen, de hiába, addigra már elvittek mindent. Az volt az utolsó darab, amit Laci nekem tett félre…

– Te meg odaadtad Juli néninek – vágott közbe Peti –, és most nekünk nincs karácsonyfánk!

– Ne haragudjatok, édeseim! – Éva homlokán elmélyültek a ráncok. – Juli unokái még olyan kicsik, nem volt szívem elhozni azt a fát.

– Semmi baj, anyu – erőltetett mosolyt az arcára Anna –, az a fő, hogy itthon vagy, majd csak megleszünk karácsonyfa nélkül. Mi már különben is nagyok vagyunk Petivel – húzta ki magát büszkén, de hangjából kiérződött a csalódottság, hiába próbálta leplezni.

A gyerekek visszamentek a nappaliba, Éva ajándéktasakokkal a kezében követte őket. Letette a csomagokat a tévé melletti üres helyre, ahová a karácsonyfát szokták állítani. Felötlött bennem, hogy szívesen betölteném azt a helyet akár én magam is. Megadóan tűrném, hogy szaloncukrot meg üvegdíszeket aggassanak rám, az elektromos égősorról nem is beszélve. Ha eljön a december, nincs olyan fenyőfa, akiben ne kapna szárnyra a gondolat, hogy jó lenne szenteste boldoggá tenni egy családot, együtt izgulni az ajándékcsomagokat bontogató gyerekekkel. Az persze más kérdés, mit érezhet egy karácsonyfának kiszemelt fenyő, amikor felsivít a favágók fűrésze, és az éles kés áthatol a törzsén. Bár jobban belegondolva, még azt is elviselném, hogy kivágjanak, ha ezzel segíthetnék annak a három embernek, akiket születésük óta ismerek. Ezt a felajánlást pár évvel ezelőtt gond nélkül megtehettem volna, mostanra azonban akkorára nőttem, hogy legmagasabb ágaim túlnyúlnak a ház kéményén.

A hóesés lassan alábbhagyott. A foszlányokra szakadt felhők mögül kikacsintott a telihold, fénye ezüstös csillámokat vetett kristályos hóruhámra. A bentiek szótlanul álltak a karácsonyfa hűlt helyén, egyik gyerek sem nyúlt az ajándékok után. Éva egy szál gyertyát és egy aranyszínű csengőcskét tartott a kezében. Láttam az arcán, hogy valamin nagyon morfondírozik, mielőtt megrázná a csengőt. Az ablakhoz ment, félrehúzta a függönyt, és rám pillantott. Halvány mosoly játszott a szája szélén, fáradt szemében felcsillant a fény. Odahívta a gyerekeket, akik áhítattal csodálták hófödte ágaimat. Pár perc elteltével egymás után lépdeltek lefelé a terasz lépcsőjén, kabátban, sapkában, kesztyűben. A gyerekek magukkal hozták az ajándékcsomagokat, Éva pedig a gyertyát és a csengőt. Megálltak előttem a kerítés felől, fejüket hátravetették, úgy néztek fel a kémény fölé magasodó ágaimra.

– Milyen gyönyörű! – suttogta Anna. Hálával telt meg a szívem, kedvem lett volna megölelni ezt a kislányt, aki annyira emlékeztetett a gyermek Évára.

Az édesanya meggyújtotta a gyertyát, és megrázta a csengőcskét. A csilingelő hangok versenyre keltek a hóban csikorgó csizmatalpak zajával. Végre előkerültek az ajándékok a fenyőfa mintás tasakokból, amelyeket a tövem mellett helyeztek el, mintha igazi karácsonyfa volnék. Anna boldogan kapta magára a bokáig érő piros selyemszoknyát, pörgött-forgott benne, vigyázva, nehogy az alja átnedvesedjen a hóban. Peti színes dobozos társasjátéknak és egy méretes játékpisztolynak örülhetett, amit rögtön el is sütött. Miután kiörvendezték magukat, mindketten odafutottak Évához, átölelték, megpuszilták, és átadták az édesanyjuknak szánt, aranypapírba csomagolt ajándékot, amit Anna eddig a kabátja alatt rejtegetett.

– Ez legszebb sál, amit életemben kaptam! – kötötte a nyakába Éva könnytől csillogó szemmel a meleg, barna gyapjúsálat. Csendben álltak mellettem a hold fényében szikrázó hóban, majd felhangzott ajkukról a Mennyből az angyal. Eleinte halkan, bizonytalanul, majd egyre bátrabban szállt az ének a távoli, gőgös hegycsúcsok felé. Az Ó szép fenyővel folytatták, ettől annyira meghatódtam, hogy még a fagyönggyé dermedő könnyem is csorogni kezdett.

Az éneklésbe belemerült Éva és a gyerekek nem vették észre Marit, a szomszédasszonyt, aki a két telket elválasztó kerítés mögül hallgatta őket. Nem sokkal Anna és Peti születése előtt mérgesedett el a viszony a két család között, hogy pontosan miért, arra már nem emlékszem. Mari a szemét törölgette, vastag kötött kendője lecsúszott a válláról. Sarkon fordult, visszament a házba, majd pár perc múlva a kertkapunál csengetett kabátban, kezében egy rúd bejglivel és egy tál frissen sült, sajtillatú pogácsával.

Néma döbbenet szállt a levegőben. Éva és a gyerekek nem mozdultak.

– Szépen énekeltetek – törte meg Mari a csendet. – Elfogadtok egy kis harapnivalót? – nyújtotta félénken Éva felé a süteményeket. – Az unokaöcsémnek és a barátnőjének sütöttem, de most telefonáltak, hogy mégsem tudnak jönni. – Mari évek óta egyedül élt. A férje meghalt, gyerekük nem született.

– Kerülj beljebb! – tárta ki előtte a kaput Éva. – Egyél velünk, van egy kis halászlénk!

Mari és a gyerekek követték Évát a konyhába. Anna ünnepi terítőt tett az asztalra, Éva pedig elővette a féltve őrzött Zsolnay porcelántálat a szekrényből a hozzá illő leveses tányérokkal együtt. Megmelegítette az éttermi halászlét, és kimerte a tálba. Mindnyájan leültek az asztalhoz, és jóízűen elfogyasztották a hallét egy-egy szelet kenyérrel. Arcuk kipirult, mintha a paprikás lé és a benne úszó haldarabok vérré váltak volna bennük. Vidáman társalogtak, egymás szavába vágva, egy-egy kacaj is felröppent. A bejgliből és a pogácsából is jócskán falatoztak, Éva teát szolgált fel hozzá a díszes Zsolnay bögrékben.

Mikor vacsora után újra kijöttek a kertbe, a magam néma módján osztoztam örömükben. Anna és Peti sikongatva ugráltak körül, lerázogatták ágaimról a fehér takarót, de egy cseppet sem haragudtam érte. Felnéztem az égre, tekintetemmel kísértem a távolban úszó felhőfoszlányokat. A telihold kerekded arcán mintha átsuhant volna egy mosoly, a csillagok úgy rajzottak körülötte a tiszta égbolton, mint fénylő igazgyöngyök.

Author: Bora Ildikó

Bora Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Eddigi életpályám során jó néhány foglalkozást űztem, voltam tanár, ügyintéző, ifjúkoromban operaénekesnek készültem, de az írásban találtam meg igazán önmagam. Minden egyes fázisát élvezem, az alapötlet megszületésétől kezdve a kézirat nyomdakészre formálásáig. Szeretek csukott szemmel révedezni, sosem látott világokban jönni-menni. A történeteimben az lehetek, aki nem vagyok, és a történeteim által lehetek az, aki valóban vagyok. Gyermekkoromtól kezdve gazdag fantáziavilágról tettem tanúbizonyságot, az édesanyámtól hallott meséket továbbgondolva újabb és újabb történeteket találtam ki. Diákéveimben versekkel próbálkoztam, később felfedeztem, hogy a prózában is otthon érzem magam. Eleinte rövidebb humoros történeteket írtam, majd 2017-ben, az Aba Könyvkiadó gondozásában megjelent A rettegés piramisa című regényem, ami egy Egyiptomban játszódó, kalandokkal és szerelmi szállal fűszerezett bűnügyi história. Gyermekkoromban öt évet töltöttem Kairóban a családommal együtt, így a könyvben szereplő helyszíneket volt alkalmam a valóságban is megismerni. Rövidebb prózai műveim témáját egy-egy érzésből, hangulatból, színekből, illatokból merítem. Jártamban-keltemben figyelem az embereket, mozdulataikat, hanglejtésüket, és máris körvonalazódik a fejemben egy újabb novella szereplője. 2021 őszén csatlakoztam az Irodalmi Rádió alkotóközösségéhez, ez év novemberében jelent meg egy novellám (Lelki szemetes) az Irodalmi Rádió Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke c. kötetében. Ettől kezdve az Irodalmi Rádió szinte valamennyi antológiájában olvashatók...