Fénytelenül

Már halálszagú a hajnal,
amint bebukik a nyárról nyitva felejtett ablakon.
Avar, gyanta és tán némi koszorú is,
no meg párától fojtott büdös virág illata.
Köd áztatja a sötétlő koránkelőket,
a még ilyenkor is ki tudja hova igyekvőket.
A pirkadati fény lassan felszámolja az éjszakát,
tejfehér függöny lép helyébe,
mely furamód megnyílik
ahogy haladsz feléje
s mely nem adja oly’ könnyen magát,
mint az éji sötét.
Csak majd az eső veri szét,
de az is csak addig,
míg meg nem áll,
mert aztán már a föld pipál
és nyomában ismét ott a szürkeség.
A Nap irtózik a víztől,
megborzong, ahogy belenyal,
csak a teteje fogy, eltelik hamar.
Elnehezül, ahogy a hegyekkel végzett,
de mindez kár néhány turista végett,
hisz lent marad minden ugyanúgy.
Az idő így is telik, bár vánszorog,
a nyirkos lég már a csontban tocsog.
Jó lenne még kezdeni valamit,
elmondhatni, hogy a ma sem volt hiábavaló,
de a mélabús melankólia alól
kedv nem támad, csak fakó, tespedt restség.
De mire is való a sietség?
Hisz az est nem előzhető,
mind gyorsabban érkezik,
már a Hold a nyerő, a Nap veszít.
A csupasz fák lombjai sem susognak,
aláhullva avarként nyögnek,
ha súlyos talpak reájuk taposnak.
A kihalt utcákon penészlő legyek keringnek,
várva a lassú véget,
majd a maradék melegre leülnek
és – tán utószor – álomba merülnek.
Csak az utcai lámpák idézik meg
és a lassan záródó házszemek,
hogy itt élnek még emberek.
Már zárt ablakok mögött,
nyirkos párnára hajolva, sóhajtják sokan:
Majd holnap, holnap biztosan!

Budapest, 2024 nyarán

Author: Primusz Tibor László

Latabár Kálmán halálának napján, 1970. január 11-én születtem, Budapesten, Óbudán. Mi, labdarúgást kedvelők sokszor fennhangon szidjuk az edzőket egy-egy elhibázott, értelmetlen cserén, amikor a mérkőzésen nagyszerűen teljesítő játékost, mesterhármast vágó csatárt lecserélik az ügyeletes botlábúra, aki ezelőtt cca. két évvel rúgott gólt, akkor is a saját kapujába. Nagyjából ilyen cserét hajtott végre a Teremtő, amikor a nagyszerű színész helyett engem küldött be az éppen az aktuális mezőnyben teljesítőkre, hogy kezdjek magammal valamit. Utólag könnyű belátni, hogy elhibázott csere voltam, de persze a Jóistenen, mint az egész világegyetem szövetségi kapitányán ezt sem lehet, szabad számon kérni. Az irodalommal, képzőművészettel, zenével egyaránt szoros kapcsolatban élek, de csak szemlélődő műélvezőként tekintek magamra, alkotóként semmiképpen sem. Létrehozok nagyritkán valamit, írok, rajzolok, festegetek, de színvonalát tekintve a létrejövő valamiket inkább mondanám kézimunkának, mintsem műalkotásnak. Bár több, kisebb-nagyobb (jó, inkább az alig észrevehetőtől a legkisebbig) díjat elnyertem már, de mindez tévedés. „Műveim” olyanok, mint egy hímzett terítő, életemben lakásomat díszíthetik, de halálomkor óhatatlanul elhajítja a hálás utókor. Jól tudom, hogy soha nem érek fel csehovi, puskini magaslatokra, nem beszélve magyar kedvenceim, Arany János, Kosztolányi Dezső költői, írói színvonalához, így nem is érdemes komolyan vennem ezt az egészet.