Hosszú séta

Lépés lépés után, kimért lassúsággal,

tavaszi kabátban, kezében sétabot.

A Tuileriák fái között a kertben

szél lengeti a gyenge virágillatot.

 

Ahol a sétány véget ér, a szökőkút

egyre csak gyémántszemeket permetez.

Nyakában selyemsál, felette konty rezeg

gyöngyháztűvel tűzve: mégis vasárnap ez.

 

A szelídgesztenyefa barkavirágán

hintáztat lepkéket és dongó méheket,

halkan zizegő szárnysuhogásuk mellett

a porzók sárgálló porában fürdenek.

 

Fehér virágesője szitál a szélben,

a kabátja vállára egy-két szirma jut.

Csatos cipőket kopogtat a híd fája,

alatta aranyló habbal a Szajna fut.

 

A víz csobogásába a másik partról

táncra hívó zene hangja kapaszkodik,

színes ruhák ringását szemügyre véve

további sétához már nem ragaszkodik.

 

A pad épp olyan, mint valamikor régen,

csak mellette most már a sétabot a társ,

halvány kis mosollyal, elmerengve nézi,

hogy táncol helyette most már valaki más.

 

Emlékek ködében elvész minden táncos,

egy régi dal veszi át a zene helyét,

Voilà! – hangzik fel a múlt rejtekéből,

rázva egy régi színház poros függönyét.

 

S a por könnycseppet kerget szeme sarkába…

Jobb, hogy itt elvegyülhet ismeretlenül.

Mire emlékeit ráncba szedegetné,

mellé váratlanul egy ismeretlen ül.

 

Monogrammal hímzett batiszt-zsebkendőjét

mintha csak közömbösen felé nyújtaná,

hangja mégis olyan ismerősnek tűnik,

mikor egyszerűen annyit mond: Voilà!

 

Az a sok elmúlt év egy hosszú séta volt.

Most mégis letelepszik mellé merészen.

Felesleges szavak nélkül is megérti,

lelkének bonyolult csendjében, egészen.