mottó: „itt vagy velem”* (ZLZ)
Áginak
én még itt vagyok veled,
s te még itt vagy velem.
én még itt vagyok neked,
s te még itt vagy nekem.
tudod,
van, ki előtte töpreng, hogy hogy lesz,
s van, ki utána mereng, mert érez,
van, kit riaszt már a tény, hogy ő is elmegy,
s van, ki már kivárta, hogy a kapun kimegy,
van, ki biztos abban, hogy élni érdemes volt,
s van, ki már csak azt tudja, hogy ő is ott volt,
van, kit várnak már odaát, szeretettel,
s van, ki már elszámolt minden megélt tettel,
van, kire elvétve gondolnak, ha már nincsen,
s van, kire emlékeznek, és könny van a szemben,
van, ki senkinek sem emlék, amiben élne,
s van, ki ma is szeretetben élne, ha élne,
de
én még itt vagyok veled, s te még itt vagy velem,
és
én még itt vagyok neked, s te még itt vagy nekem!
2024.12.14. (68 évesen)
illusztráció: Here After stream: hol látható a film online?
publikálva: „Farkasszemet nézni a csillagokkal„, Verses antológia, Irodalmi Rádió, 2025.10. hó
publikálva: „Lélekharang 2025.” Művész Ma. ebook antológia, 633. oldal, lelekharang-2025.pdf
további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali)
Ivántsy Gábor „én még itt vagyok veled” című versében a sorok egyszerűsége mögött mélyen rezonáló líraiság bontakozik ki. A rövid mondatok egymásutánisága az emberi jelenlét és az egymás iránti kötődés szimbolikáját emeli alapélménnyé, ahol a szavak ritmusa és visszatérése egyfajta érzelmi mantra hatását kelti. A szöveg alapgesztusa a jelenlét kijelentése, amely nem narratív módon, hanem deklaratív ismétléseken keresztül épül fel.
A nyelvezet közvetlen, a köznyelvre épülő egyszerűség poetikus intenzitást hordoz, amelyben az ismétlés a fennmaradás és a társ iránti szeretet nem múló szemlélését sugallja. Ez a stratégia a lírai beszéd egyik ősi formáját idézi: nem magyaráz, hanem megerősít, mintha a kimondás maga volna az ellenállás a hiánnyal, az elmúlással szemben. Az „itt vagyok” nem helyhatározóként, hanem egzisztenciális állításként működik.
A retorikai felépítés hullámzó: a bizonyosság és a fenyegetett állapot finom oszcillációja érzékelhető. A kijelentések nem klasszikus értelemben fokozódnak, hanem ellentétpárokként vissza-vissza térnek, s ezzel egy meditatív, szinte litániaszerű ritmust hoznak létre. Ez a fajta ismétlés nem redundancia, hanem érzelmi mélyítés: minden „újramondás” kissé más hangsúllyal, a meditatív válaszok kvázi-alternatív ellentételezéssel szólalnak meg.
A mondatok lineáris felépítése helyett inkább hangulati-érzelmi hullámzás érződik: először a jelenlét bizonyossága, majd a mulandóság lehetőségének felvillantása, végül újra a jelenlét kitartó megerősítése.
A képi és metaforikus nyelv nem képeket halmoz, hanem állapotokat sűrít; nem bonyolult szimbolizmusban, inkább az „itt lennék … ha lennél” egyszerűségében bontakozik ki, amely az olvasóban a remény és sebezhetőség egyidejű érzését idézi elő.
A „veled” folyamatos visszatérése relációs metaforává válik: a lét nem önmagában értelmezett, hanem mindig egy másik tudat, egy társ, vagy emlékezet tükrében. Ez a megoldás a magyar ontologikus lírahagyomány visszafogott vonalához kapcsolódik, ahol a létkérdés intim, hétköznapi nyelvbe van „lefordítva”.
A nyelvhasználat tudatosan redukált. A köznyelvi egyszerűség itt nem nyelvi szegénység, hanem etikai döntés: a szöveg nem engedi meg magának a stiláris menekülést. Ezáltal az érzelmi intenzitás nem a képiségből, hanem a kimondottság sebezhetőségéből fakad.
Az érzelmi vonalvezetés meditatívitása egyúttal intenzív személyes hangot ad az írásnak: olyan, mintha a szerző egy belső monológot olvasna fel a szeretet és az egymás iránti felelősség pillanatában.
A záró sorokban az ismétlés és a megszólítás kettőse élettapasztalati konklúzióvá válik; nem csupán az együttlétet, hanem a fennmaradást, a megmaradást fogalmazza meg – ezáltal az olvasó saját létezésének kérdéseit is előhívja. A konklúzió nem tanulság formájában jelenik meg, hanem állapotként marad nyitva. A szöveg élettapasztalati hozadéka az, hogy az ideiglenességre utaló „még” szócska ellenére a jelenlét értéke abszolútumként villan fel: nem ígéret, hanem a pillanat igazsága.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
3 Responses
örömmel vettem, hogy ez az írásom megjelent az Irodalmi Rádió „Farkaszemet nézni a csillagokkal” című verses antológiájában.
köszönöm.
Kedves Gábor!
A Tőled megszokott igényes, érzelemgazdag sorokat olvashattam ismét. A megjelentetéshez szeretettel gratulálok!
Rita
kedves Rita, köszönöm kedves soraidat. örömmel látom, hogy újra régi az olvasási kedved és az aktivitásod!
😇