Csurgó forrás

Minden azon az éjszakán kezdődött. Felébredtem a sötét éj közepén (ez akkoriban nem is volt szokatlan, hisz a nyári hőség rendszeresen felébresztett), és füstszagot éreztem. Erős, maró füstszagot. A másik különös dolog az volt, hogy a feleségem nem feküdt mellettem az ágyban. Ezt még betudtam annak, hogy bizonyára a kislányunkat nyugtatja a szomszédos szobában (esetleg ő is felébredt ezekben a kései órákban), ám pislákoló, egyre erősebb fényt véltem felfedezni a ház többi részében, ahogyan kitekintettem a hálószoba ajtaján. Hamar feleszméltem, s akkor vált minden bizonyossá, amikor meghallottam a tűz mindent felemésztő ropogását. A házunk, az otthonunk, melyet évekkel ezelőtt önerőből építettünk ebben a kis, barátságos faluban, most a lángok martalékává válhat. Kigyulladt a ház! Mikor végigfutott rajtam a rémséges valóság, elkezdtem sietni a gyermekszoba felé. Kiléptem a folyosóra, és megdöbbenve kellett tudomásul vennem: nem tudok bemenni a szomszéd szobába. A ház azon fele volt ugyanis az égés forrása. Közben egyre köhögtem, de utolsó erőmmel megpróbáltam még néhány lépéssel közelebb jutni a szoba ajtajához, hogy segítsek a családomnak. Sajnos azonban nem sikerült; a tűz és a füst erősebbnek bizonyult nálam. Sötétség kerített hatalmába.

A következő emlékem már az volt, ahogyan egy mentőautóban felébredtem. Éppen beértünk a kórházba, az ápoló elmondása szerint elájultam a sok füst belélegzése miatt, és benntartanak megfigyelésen. Ekkor kaptam meg az információt, hogy valószínűleg nem történt komolyabb bajom, nem kaptam szén-monoxid mérgezést. Ez valamelyest megnyugtatott akkor, mégis valami hiányérzetem volt. Mikor felvittek egy második emeleti kórterembe, akkor jutott először eszembe a legfontosabb kérdés: hol van a családom? Erre az orvos egy hosszú monológba kezdett bele, melynek végeztével egy világ dőlt össze bennem. A feleségem és az egyetlen lányom… nincs többé. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a gondolattal. Nincs sem családom, sem házam, mert a tájékoztatás szerint az is porráégett. Mindenem odalett, semmim sem maradt…

A kórházból három nappal később engedtek ki, bár mindhiába. Nem tudtam hova menni. Napokat, talán heteket töltöttem az utcán, s ez idő alatt sem tudtam másra gondolni, mint az egykori családomra.

Aztán a hetek, hónapok teltek-múltak, az idő gyorsvonatja tovább haladt. Az idő egy érdekes folyamat; talán senki sem tudná pontosan körülhatárolni a jelentését. A lényege, hogy egyre csak halad előre. Egyik napról a másikra nagyon jó híreket kaptam: közösségi összefogással kaphattam egy házat. Újra tető kerülhetett a fejem fölé! A házacska ugyan régi volt, s áram sem mindig volt benne, teljesen megfelelőnek bizonyult. A ház a kezdeti napokban nagy újdonság volt, és úgy gondoltam, hogy sikerülni fog folytatnom az életem. Ez a felhőtlen időszak sem tartott sokáig: a kezdeti öröm, a ház a hétköznapok részévé vált, és ismét egyre többet gondoltam a korábbi életemre. Egyre kevesebb időt szerettem az „otthonomban” tölteni. Egyszerűen nem bírtam ott lenni, s időm javarészét az utcán sétálva ütöttem el. Még mindig jobb időtöltés volt, mintsem otthon ülni, és a sorsomról gondolkozni. Gyakorta megtettem a közeli forrás, és a ház közötti utat, így frissítő vizem is mindig volt. Hiába, a vezetékes víz egyszerűen nem tud hasonlítani egyik forrás vizére sem… Így telt el tehát az elkövetkező harmincegynehány évem. Közben társakra is akadtam, kik hűségesen mellém szegődve járták velem a falu környékét, és kis idő elteltével be is költöztek hozzám. Ez két kölyökkutya volt: az egyik csodaszép aranyszőrű jószág volt, a másik eb bundája pedig barna volt.  Ők voltak a mindenem. Akárhová mentem, ők követtek, s mindig ott loholtak szorgalmasan a nyomomban. Azt hiszem bennük találtam meg -átmeneti- lelki békémet. Néhány újabb eltelt év múlva (mikor én már a hetvenet is közelítettem), és éppen a szokásos sétámat tettem a forrás felé, megállított néhány furcsa alak egy autóból. Közölték (minden tisztelettől mentesen), hogy ők a frissen megnyílt állatvédő alapítványtól érkeztek, és hogy azonnali hatállyal elszállítják a kutyáimat, a póráz hiánya miatt. Teljesen önkívületi állapot kerített hatalmába, hirtelen nem is tudtam, mit tehetnék, de amikor odanéztem az autó felé, láttam, hogy az egyik kedves kutyámat már próbálják betenni a csomagtartóban található kennelbe. Nem tudtam mit csinálni, csak bízni. Bízni abban, hogy ennek a két csodás kutyának legalább olyan jó helye lesz ott, ahová mennek, mint itt, velem. Segítséget kértek tőlem, így hát én raktam be őket az autóba… S néztem, ahogyan elindul a jármű, és egyre távolodik, egyre csak messzebbre kerül.

Az öregúr a mai napig nem tudta elfeledni az állatokat. Manapság is napi szinten megteszi az utat a forrásig. Bármilyen időjárásban. Ha esik, ha fúj. Az esőcseppek pedig néha végig gördülnek arca öregedő vonalain…