Körtéri történet

Jó pár évvel ezelőtt történt az eset. Délutáni sétám közben a zajos utcákon át a Móricz Zsigmond körtérre értem, ahol kíváncsian és színesen hömpölyögtek az emberek.
Mintha színházban lettem volna, olyan volt az előadás. A jelzőlámpák pirosló fényeire a gyalogosok egy ütemre megtorpantak és ledermedve nézték a kirakatokat, majd a zöldre tovább zúdultak az újabb látványosságok felé. Voltak, akik csak azért álltak meg, hogy megnézzék a bámészkodókat, hogy azok miért is állnak ott a boltok előtt.
A járda szélén ballagtam. Innen egy újhullámos filmrendező alkotásának tűnt ez az akadozó filmvetítés, ahol a diakép-szerepből hirtelen mozgókép-figurákként rajzottak előrébb az emberek.

Láttam a buszokhoz sietőket. Ők a múló időt kergetve rohantak. Néztem a vásárlókat, akik meg-meglendülve közeledtek a kirakatokhoz és észleltem a lassan gördülő babakocsis szülőket, akik úgy kerülgették az árnyékos helyeket, mint lakkcipősök az eső utáni pocsolyát, hogy kis gyermekükkel végre a gyógyító fényben haladhassanak.
A Nap pedig becsületesen sütött rohanóra, várakozóra egyaránt.

A padok tele voltak beszélgetőkkel, szerelmesekkel és fel-felröppenő galambokkal.
Ahogyan lelassult előttem a film, észleltem egy fáradt, hátizsákos alakot, aki az egyik kapualjban kucorgott. A sietős lábaktól nem láttam, hogy mit csinál, hát közelebb araszoltam.
Egy mozgássérült ült a zsákja mellett, szinte mozdulatlanul. Ruhája egyszerű volt és fakó. Fejét fehér haj koronázta, arcát meglepően gondozott szakál fedte, szürkés, ezüstös színekkel szőve.
Előtte a földön egy kalap. A kalapban némi aprópénz. Két kezét a levegőben tartotta maga előtt, mintha áldást osztana az őt megsegítőknek. Lába nem volt szegénynek.
Csendben ült és a sietős embereket nézte.
Ekkor figyeltem fel egy középkorú párra, akik a sérült felé fordulva közeledtek. A negyvenes, elegáns férfi a zsebében kutatott, míg párja a táskáját fogta és várt. Az úriember néhány fénylő érmét tett a kalapba, majd felegyenesedve a hölgy belekarolt és mindketten elindultak a tér vége felé.
Az ülő ember megköszönte a pénzt és néhány halk szót mormogott maga elé.

A körtéri forgatagban érdekesnek tűnt a távolodó pár, ahogy az idő tortájából szinte kiemeltek egy szép szeletet és lassan, nyugodtan megélték a séta békességét.
Kíváncsian utánuk indultam. A Bercsényi utca felé fordultak és hamarosan megálltak egy szép autó mellett. Beszélgettek egy keveset, majd a férfi kinyitotta a kocsi ajtaját, kivett valamit a kesztyűtartó rejtekéből. Gondosan bezárta a járművet és párjával együtt hamarosan visszasétáltak a térre. Így tettem én is. Elhaladtam a padok és a perzselő napfoltok között, majd egy közeli fa alá húzódva néztem őket.

A pár a sérült felé közeledett. Egyre csak azt figyelték, hogy ki veheti észre őket, de a tömegből nem látszott semmilyen kíváncsiskodó tekintet.
Ekkor a férfi az ülő emberhez lépett. Lehajolt, halkan súgott neki pár szót és át akart adni valamit. Kezet fogott vele, és a szegényember szemei csodálkozva megnyíltak.
Lassan visszahúzta kinyújtott jobb tenyerét és baljával befedte, eltakarta a világ elől.

Az adakozók lassan az útjukra indultak. Szemmel még vigyázva nézték a sérültet, aki a kapu alól utánuk hajolva őket figyelte. Azután bepillantott két keze rejtekébe, majd megdöbbent arccal egy ötezer forintos bankjegyre meredt. Csodálkozva nézett a távozó pát után. Ujjait, mintha templomban ülne, összekulcsolta és hálálkodott.
Jobbra-balra fordította a fejét, hogy még lássa őket, majd a sietős lábak takarása mögött eltűnt a két idegen.
Az ősz ember szeme nagyon csillogott, vagy talán a Napba pillanthatott, mert fénylő boldogság simította meg az arcát. Öreg kabátját kissé félrehúzta és óvatosan a zsebébe bújtatta az ajándékát. Fáradt kezeit újra összefűzte. Valami értékeset ő is akart adni a távozóknak. Apró mozdulatokkal előre-hátra hajlongott és alig halhatóan áldást mondott rájuk. A Nap rámosolygott. Újra a szemébe sütött. A hetes busz tovagördítette kíváncsian leskelődő utasait. Egy rollerező fiú a sétálókat kerülgetve elsuhant a kapualjban üldögélő szegényember előtt. Az ősz öreg boldogan, hangosan imádkozott. Az ajándék a belső zsebében lapult. Épp a szíve fölött.

Author: Bujdosó Miklós Gábor

Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole