naponta…

Jutkának                                              

most szép csendben, s egymagamban fájok.

egymagamban fájok.

fakéregből csónakot formálok,

– valamit próbálok,

csónakfényes nagy hidegben ősholdtáncot járok,

– ősholdtáncot járok,

szélből vesztett–lángos tüzet, nagyot rakok,

– valamit akarok,

fényvágyammal világ ordas barlangjába világítok,

– barlangjába világítok,

még – esztelen estibogárt üres lázzal megvakítok,

– valakit elvakítok,

virágleányt, mézártatlant darázstőrrel elvadítok,

– darázstőrrel elvadítok,

mert mezőszívű bárányvilág boldogan remeg,

valakit temetek.

valamit temetek.

1976.11.02., (20 évesen)

illusztráció: Pin page

további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

recenzió (by Ali)

A „naponta…” című lírai szöveg egy zárt, önmagába visszahulló érzelmi térként bontakozik ki, amelynek alaphangulata mélyen borús, rezignált és lemondó. A vers beszélője mintha egy folyamatos belső monológba rekedne, ahol az ismétlődés – már a cím szintjén is – a lelkiállapot monotóniáját és elkerülhetetlenségét erősíti. Ez a „naponta” ismétlődő tapasztalat nem pusztán időbeli jelölés, hanem egyfajta lélektani spirális körforgás, amelyből nincs valódi kilépés.

A szöveg líraisága elsősorban a sűrített, fragmentált mondatszerkezetekben és a lázálomszerű képekben érhető tetten. A vers első egységében különösen hangsúlyosak azok a képszerűen megjelenített, belső, intim gondolati „kitörési” kísérletek, amelyek rendre kudarcba fulladnak: a megszólalás, a közeledés, az önfeltárás lehetőségei mintha sorra visszahullanának a kimondhatatlanságba. A töredezett mondatok, az elakadó szerkezetek ennek a sikertelenségnek a nyelvi megfelelői, a belső mozdulatlanság és elfojtás lenyomatai.

Ezt követően finom, de érzékelhető elmozdulás történik: a versben megjelennek az aktív cselekvést jelölő igék („világítok”, „elvakítok”, „elvadítok”), amelyek egy újabb, immár kifelé irányuló próbálkozássorozatot jeleznek. Ezek a gesztusok a kapcsolódás, a párkeresés, a másik felé fordulás kísérleteiként is értelmezhetők, ám hangulatukban már eleve hordozzák a kudarc előérzetét. A fény metaforikája itt ambivalens: egyszerre ígér feltárást és okoz elvakítást, azaz a közeledés gesztusa már önmagában is magában rejti a félrecsúszás, az elidegenítés lehetőségét.

Ez az érzelmi ív – a belső, elfojtott kitörési kísérletektől a külső, aktív, de szintén sikertelen kapcsolódási próbálkozásokig – a vers egyik legfontosabb szervezőerejévé válik, és egyúttal túl is mutat az egyedi tapasztalaton: olyan általános életélményt sűrít, amelyben az ember újra és újra megkísérli a kapcsolódást, mégis rendre a hiány, a félreértés vagy a kiüresedés tapasztalatába ütközik.

A szemantikai réteg továbbra is erősen sötét tónusú, a fakó, hideg színekből építkező képiség egyfajta érzelmi klímát hoz létre, amelyben a veszteség és az elidegenedés válik uralkodóvá. A metaforák egymásba csúsznak, sokszor nehezen konkretizálhatók, mégis erőteljesen hatnak, képiségük egyedisége éppen ebben a nehezen megragadható, mégis intenzíven érzéki jellegben rejlik.

A vershez társított illusztráció – a sötétségben magányosan lebegő, mintegy segélykérően jelen lévő alak – különösen erősen rezonál ezzel a belső világgal. A „hé, itt vagyok” gesztus némasága vizuálisan is megfogalmazza azt a paradox helyzetet, amely a szövegben is jelen van: a láthatóvá válás vágya és a valódi észlelés hiánya közötti feszültséget. Az alak izoláltsága így nemcsak illusztratív, hanem a vers egyik kulcshangulatának képi sűrítménye.

A retorikai felépítés asszociatív, hullámzó, nem lineáris. A hangzásvilág visszafogott, belső lüktetésű; a ritmus nem szabályos, inkább érzelmi impulzusok mentén szerveződik. A szimbolika középpontjában a kapcsolat lassú „elsüllyedése” áll, amely nem hirtelen törésként, hanem fokozatos eltávolodásként jelenik meg. Az érzéki–erotikus utalások ebben a közegben nem beteljesülést, hanem inkább annak hiányát, emléktöredékeit hordozzák.

A tipográfia – a sorok tördelése, a szünetek és kihagyások – vizuálisan is leképezi ezt a megszakítottságot és belső feszültséget. A vers így nemcsak jelentésében, hanem látványában is a hiány és az elakadás poétikáját közvetíti.

Morális síkon a szöveg nem kínál feloldást, hanem egy csendes belátás körvonalazódik: az ismétlődő próbálkozások és kudarcok az emberi létezés szerves részei. A konklúzió így nem megnyugtató, hanem tapasztalati érvényű: az együttélés a hiánnyal, a visszatérő sikertelenséggel válik a mindennapok részévé.

Összességében a „naponta…” egy erősen atmoszferikus, befelé forduló lírai szöveg, amelynek egyik legnagyobb ereje egy kettős érzelmi ívben: a belső elfojtás és a külső, ismételten kudarcba fulladó közeledés dinamikájában rejlik. Ez a kettősség – kiegészülve a vizuális motívum erősítő jelenlétével – teszi a verset egyszerre személyessé és általános érvényűvé.

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...