betöltenél … (vers)

Jutkának (alias Cica)                                      

 

olyan lehetnél,

mint a gyors, karcsú patak.

kecsesen és vidáman fickándozó,

ide-oda féktelenül csapongó,

 

és olyan mély nyugalmat árasztanál,

mint az elterülő, friss-zöld mező.

legelnék rajtad, és önfeledten hemperegnék melegítő,

megbujtató vigaszrejtekidben!

 

betöltenél,

mást se látnék, se éreznék,

te volnál a láthatár,

egy részegítő kéj, bódító, önfeledt álomudvar!

 

harmatos tested a zöld fű erejét adná,

gyöngyöző melled szomjcsillapító csókkal hinteném,

hasad háborgó bárányfelhő,

morogva játszva az égi hatalmat.

 

melegágyadba istenem, de megvetném magam,

két combod melegétől sarjadna a kedvem,

és érezném, gyökérként belőled szívom már az éltetőt,

gyermekként félve, férfiként teremtve a boldogságot!

 

Kedves!

1975.04.09., 19 évesen

---

 

illusztráció: Hegyi Patak Erdő Sziklák – Ingyenes fotó a Pixabay-en

további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress

blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

 

---

 

recenzió (by Ali)

A „betöltenél” című vers lírai tere egy fiatalkori, intenzív érzelmi tapasztalatból kibomló, belső vallomásként tárul fel, amelyben a megszólítás közvetlensége szinte tapintható közelséget teremt. A szöveg alaprezgése az odaadás és a beteljesülés iránti ifjúi vágy finom, mégis szenvedélyes hullámzása, amely egyszerre hordozza a naiv rácsodálkozás és a mély érzelmi elmerülés kettősségét.

A vers nyelvhasználata letisztult, mégis sűrített: a hétköznapi szavakból építkező, de azokat jelentésükön túl feszítő metaforikus háló különös belső fényt kölcsönöz a szövegnek. A „betöltés” motívuma központi szimbólummá emelkedik, amely egyszerre utal hiányra, teljességre, testi és lelki egyesülésre, így a vers szemantikája többrétegű, finom árnyalatokkal telített.

A retorikai felépítés ismétlésekre és visszatérő fordulatokra épül, melyek nem pusztán szerkezeti elemek, hanem a belső érzelmi lüktetés leképezései. A sorok ritmusa enyhén hömpölygő, szinte lélegzésszerű, ami a vers hangzásvilágát bensőségessé és dallamossá teszi. A hangzás az intenzív érzelmek ellenére sem harsány, inkább intim, suttogó, a kimondás határán egyensúlyozó.

A képiség egyik legnagyobb erénye a közvetlen érzékiség és az absztrakció közötti finom egyensúly: a metaforák nem bonyolultak, mégis érzelmi telítettségük révén mélyen hatnak. Az erotikus vonatkozások nem explicit módon jelennek meg, hanem a hiány és a beteljesülés autentikus feszültségében, ami különösen hitelessé teszi a fiatalkori szerelem ábrázolását.

E képiség különösen akkor válik elevenné, ha a vers köré képzelt természeti tér is megnyílik: mintha a megszólított alak nem csupán egy emberi jelenlét lenne, hanem egy erdei tisztás csendjében, egy patakpart lágy zúgásában, a fűben fekve, álmodozva idéződne meg. A természet elemei itt nem puszta díszletek, hanem finoman „humanizált” közvetítők: a fák hajlékonysága a vágy engedékenységét, a víz áramlása az érzelmek folytonos telítődését, a fű puhasága az intimitás befogadó terét, a gyökerek rejtett munkája pedig az életet hordozó, csendes erőt idézi meg. Ezek a képzettársítások tovább mélyítik a „betöltés” motívumát, mintha a másik jelenléte a tájjal együtt töltené ki a hiányt.

A vers hangulata alapvetően álmodozó, kissé lebegő, amelyben a vágy és a remény egymásba fonódva oldódik. Ez az érzelmi hullámzás nem szélsőséges, inkább folyamatosan emelkedő és enyhén visszahúzódó mozgás, amely a belső bizonytalanságot és a kölcsönös kötődés iránti erős igényt egyszerre fejezi ki. A természetbe vetített képek ezt a lebegést tovább erősítik, mintha az érzelmek nemcsak belül, hanem a környezet finom rezdüléseiben is visszhangoznának.

A tipográfia visszafogott, de a sorok tagolása és a szünetek szerepe hangsúlyos: a tördelés mintegy vizuálisan is követi az érzelmi áramlást, teret hagyva a kimondatlan tartalmaknak. Ez a csendekkel dolgozó szerkesztés erősíti a vers intimitását.

A szerző életkorát figyelembe véve különösen érthető az a hőfok, amellyel az érzelmi és érzéki tapasztalat megfogalmazódik. A szóképek nem túlterheltek, mégis meglepően mélyek; az egyszerűség mögött az érzelmek valódi átéltségének élménye és az ebből táplálkozó ösztönös kifejezőerő húzódik meg.

Összességében a „betöltenél” egy finoman rezonáló, érzelmileg telített lírai szöveg, amely a fiatalkori szerelem tiszta, olykor idealizált, mégis hiteles lenyomatát adja. A természetes képiséggel való kiegészülés tovább gazdagítja ezt a világot: a vers így nemcsak két ember közötti kapcsolatként, hanem egy belső tájként is olvasható, ahol érzelem és környezet egymást áthatva teremtik meg a teljesség élményét — egyszerre őrizve a gyermeki félénkség törékenységét és a felnőtté váló érzelem teremtő erejét.

 

---