Deák Mária:
Az eltűnt szobrok égi legendája
(Bezerédi Gyula emlékére)
A város hatalmas pályaudvar-épületének magasában, a homlokzati óránál a négy allegorikus szobor
alakja az égi jelre vár. Az óramutatók együttes érkezése a tizenkettes számhoz, az ébredést jelenti
majd, de az impozáns falon csak a verkli hanghulláma kúszik fel most halkan a szobrokhoz.
A város nem létezhetne a verklis nélkül, aki a pesti utcákon járkál és házról-házra viszi a vidám vagy
szomorú énekeket. A dallamuk összecseng az élettel. A lámpafüzérek alatt, a város titkos keringésében
az újesztendőre készülve, a hulló csillagokból az éj konfettit szór Budapestre.
Lassan éjfél van, ilyenkor valahol élénken visíthatna egy malac, de már nem teheti, mert az újévi
pecsenyetálon kiterítve, csak némán vár. Vidám társaság hangja szűrődik át a téren és elnyomja a
távolodó verkli hangját. Kéményseprőjelmezbe öltözött alak imbolyog és közeledik. Miközben kalapját
fejébe húzza, a feltámadt szél porhót kavar. A fura járókelő a hirdetőoszlop mögé bújva pillanatnyi
menedéket remél. A téren minden összhangban áll a bámulatos épülettel. Nincs lehetetlen, a magas
oromzaton az élethez kötődő foglalkozásokat, a technikai vívmányt és a tudományt szoborban láttatni
képes nehéz feladatot a szobrászművész szárnyaló képzelete könnyedén megoldotta. A fenséges
homlokzaton az óramutató éjfélt jelez.
A tünékeny porhóból a szél ködfátylat formál. Leplezi a szobrok szökését, melyet az éj most nem tud
takarni, hiszen temérdek csillagai mind fenn ragyognak az égen. Mintha varázsütésre történne. A
szobrok megélednek. Egy óriási kar mozdul a magasba, a bányász kezét nyújtja az orsót tartó, fonó
nőalaknak. Csöndes örvény kavarog a talapzaton és együtt ereszkednek lejjebb és lejjebb. Kalászeső
hull fejükre, a marokszedő nőszobor is életre kel. Egyszerre hollófekete hajú istennőnek látszó
asszonnyá változik. A kezéből kieső a kalász az előtte földet érő társait borítja be. Az örvénylő
porhavon, erszényét szorítva, a kereskedő negyedikként ereszkedik alá. A téren, a kéményseprős
jelmezbe bújt embert a rácsodálkozás ragadja el, az oszlop mögül, a négy szobrot hús- vér emberré
átváltozva pillantja meg. A merev szoborarcok szelíd emberi vonásokkal, életbizalommal telítődnek. A
kívülálló szemlélődő dermedt némasággal bámul, saját értelmét meghaladva tekint a négy alak után,
kiket elnyelni látszik az idő.
A sínpárok mellett nem áll már senki. Az a mérhetetlen sokaság, ami napközben ellepi a pályaudvart,
most az újévet ünneplő tömegként kávéházakban vagy más vendéglátóhelyeken összezsúfolva,
hangosan búcsúztatja az óévet.
A négy életre kelt szobor küldetéses körútra készült a végtelen időben, az égi vándort várták, aki
megnyitja az utat az idősík határán, a galaktikus sínpárok között. Távoli világba utaztak, alkotójuk
felelősségteljes szándéka szerint. Ha nemzetükre veszély tör az égi vándor hívására indulniuk kell az
időben, hogy országuk sorsában enyhítsék a kínt. Ki győzné leírni, hogy az emberi felelőtlenség hogyan
teszi tönkre a világot, de ugyanakkor a felelősség hogyan emeli fel, és módosítja a végtelent, összesítve
az életet képviselő erőt.
Hirtelen. A síneken szikra lobbant, egy fehér kígyó siklott a kövek között.
– Elengedtem az őrzőt – szólalt meg Leopold az égi vándor. – Vonattal, Bécsből hoztam. Ti nem
tértek ide vissza. Más téridő dimenziót nyitok újra, megérthetetlen a világmindenség. Más
változatot kell létrehoznotok. Olyat, ami beilleszthető az egészbe. A téridő világa
felfoghatatlan még sokuknak. Bizonyosságot szerezni pedig nem lehet, mert ha keveset tudnak
róla veszélytelenek, ha sokat, akkor önmagukra hoznak végítéletet. Nem más világba mentek,
hanem az egyetlen világegyetem más-más részébe, térnek és időnek más fázisába. El kell
válnotok. Ketten azt az időhatárt lépitek át, amit a térnek és időnek ebben a periódusában
múltnak neveznek. Kettőtöknek pedig van dolgotok ugyanitt. Bécsben az alkotótok várni fog,
1925 őszén érkeztek a Collegium Hungaricum bécsi palotájába, ott meg kell mentenetek egy
fiatalembert, aki egész népét fogja tanítani. A Kereskedő és a Marokszedő indulhat, a tarsolyt
zsebbe, a kalászt tarisznyába tegyétek! – utasított Leopold és a bevezető vágányra érkező
gőzmozdonyra irányította őket, a mozdony vezetője intett és a két utas már fel is szállt a
mozdonyra. Pillanat alatt, a hangos vonatfütty után, a felszálló gőzben a mozdony már sehol
nem volt. Leopold a peronon maradó két alak felé fordult.
– A Ti megbízásotok más lesz. A nehéz- és könnyűipart megtestesítő alak, a Bányász és a Fonó
várakozva tekintett a vándorra.
– Úgy is nevezhetném, hogy angyal szerepében kell vigyáznotok e nemzet vagyonát. Az
Aranyvonat útján fogtok járni, majd másszor, az időszámításunk szerinti az 1945 – ös évben.
Csákányodból vándorbot, orsódból utat mutató fonal legyen! A vágányra gőzköd telepedett, a
két alak a mozdonylépcsőn felkapaszkodott a fülkébe és a magas frekvenciás jelsorozat a
mozdonyt áttolta az idősík határán.
Leopold a peronon maradt, figyelte a fehér kígyót, amint tekereg, odút keres magának.
– Aztán, ne kóvályogj a síneken, a fundamentumban találsz magadnak helyet, a Keleti
pályaudvar őrzője légy, hogy induljon és érkezzen ide az élet mindörökké, ahogy
elrendeltetett. Nézte, ahogy a kígyó eltűnik egy lábazati résben, majd a kijárat felé vette útját.
Az épület előtt átkarolta a kéményseprőnek öltözött, meglepődöttségéből már lassan ocsúdni
képes alakot.
– Bolond vagyok – mormogta az – persze, hogy megártott a pezsgő.
– Hallatlan, képtelenség!
– Az hát, komám! – mondta Leopold – folytassuk az Ünnepünk; még két gyönyörű békeévünk
lehet.
Deák Mária 2024 – A 140 éves Keleti pályaudvar emlékére a MÁV egy kiadványt jelentetett meg. Örömmel tájékoztatlak benneteket, hogy a Keleti című könyvbe a Bezerédi Gyula emlékére írt „Az eltűnt szobrok égi legendája” című novellám, több száz pályázat közül, beválogatásra került. Az írásom fikció, a Keleti pályaudvar négy Bezerédi Gyula által készített, 1935-ben eltűnt szobrainak kitalált története. Bezerédi Gyula Mogyorósbányán született, ahol én is élek.
A kötetből mindössze 1000 példány készült, kereskedelmi forgalomba nem kerül. Ezért úgy gondoltam, hogy itt a blogomban közlöm olvasásra.
Felhívom a figyelmeteket, hogy az IR közösségéből még Kapás Tibor alkotótársunk novellája is beválogatásra került ebbe a gyönyörű kötetbe. Az Ő novelláját itt olvashatjátok: https://irodalmiradio.hu/2025/01/07/ha-elul-a-por/
Bezerédi Gyuláról bővebben itt: https://hu.wikipedia.org/wiki/Bezer%C3%A9di_Gyula
FOTO: CZIKA BALÁZS a kötetben szereplő fotójával második helyezett lett a Keleti 140 fotó pályázaton.
Author: Deák Mária
Deák Mária az Irodalmi Rádió szerzője. Az írás számomra a hétköznapi kreatív önkifejezés azon módja, ami boldogabbá tesz. A Gerecsében élek, szociális területen dolgozom. 2015. májusától írok rendszeresen amatőr szerzőknek szóló webes felületen.Több antológiában jelent meg versem és prózám. A Holnap Magazin szerzője és az Irodalmi Rádió, alkotó közösségének tagja vagyok. 2017. júniusában a Holnap Magazin gondozásában jelent meg Tündérlabda című verseskötetem. Net kötetemet Kötöny vére címmel az Irodalmi Rádió készítette. A szerző netkötete az Irodalmi Rádió szerkesztésében:Kötöny vére
