Távoli, közeli vadon
A messzeségben valahol,
a sötétben sír egy gyerek.
Féltében azt hiszi, meglakol,
bűnért mit el sem követett.
A város zaja távoli,
nem hallatszik el ide.
Időnként halkan, panaszkodik
egy nő az idegeire.
Egyébként csend, csak szél kutat.
Felhők takarják a Holdat,
s bokrok közt egy kóbor kutya
élelem után szagolgat.
Később zene kél a sötétben.
Nagy hangfalak beleremegnek,
lakoma készül a mesében,
s elvész a hangja a gyereknek.
Fáradt vándor sem megy tovább már.
Odabent étel ital várja.
A gyermek is enni kapott tán,
vagy belealudt a sírásba.
Városban a lámpák kigyúlnak.
Egy lány veszti a szüzességét,
s mind kik egy hazát elárultak,
ordítva ünneplik annak végét.
Nagy zenebona csak zajkeltés,
ha elvész közben az emberség.
Hiába van a nagy ünneplés,
nem egyéb az csak üvegcsengés.
Aztán eljön a hajnal, felhővel, esővel,
ahogy illik ma, hideg- betegen.
S az éj, kutyával, gyerekkel, eltűnőben
int mindenkit, hogy most már rend legyen!
Nagyvárad,
2024. szeptember 16.
Ezt a verset eredetileg fülszövegnek szántam a NAGYTAKARÍTÁS című történetemhez, de aztán ki tudja, mi okból, másképp döntöttem. Ezért került ide, önálló versnek.
Author: T. Igor Csaba
1946-ban születtem, Marosvásárhelyen. Azonban a család nem sokkal azután Nagyváradra költözött, mivel apám ott kapott munkahelyet. De vissza-visszatértem Marosvásárhelyre, például az egyetem elvégzése céljából. Utána negyvenkét évig mint orvos tevékenykedtem. Bár az írást nagyjából negyven évig szüneteltettem, a végén annyi élmény és a betegek által elmesélt történet gyűlt össze, hogy bűn lett volna legalább az érdekesebbeket meg nem írni. Választottam (készítettem) a nevemből egy anagrammát (az ékezetek lehagyásával) és mivel a kétféle foglalkozást nem akartam összekeverni, azóta is T. Igor Csaba néven írok. Pedig azóta különböző és főleg nem tőlem függő okok miatt a nyugdíjaztatást választottam a kollégák mérsékelt örömére és a páciensek bizonyos ideig tartó bánatára. Azóta jól megszoktam az írói nevemet. És megint a szülővárosomban élek.
