Az érettségi időszaka volt. Mi, tanárok felügyelőknek voltunk beosztva az egyes tantermekben írásbeliző tanulókhoz. Kicsit más ez a felügyelet azokhoz képest, mint amikor egyszerűen csak dolgozatot íratunk. Itt nem lehet olvasni, vagy bármi egyébbel foglalkozni, mint azzal, hogy a diákokat figyeljük. Rendkívül unalmas tevékenység és éppen ettől fárasztó. Szerencsére óránkénti váltásban szokás beosztani az embereket, így legalább annyi a változatosság, hogy a tanár másik csoporthoz kerül. Nem ugyanazt a csoportot kell figyelni órákon keresztül. Így kerültem felügyelőnek abba a terembe, ahol a jó tanuló fiú írta a dolgozatát.
Én nem tanítottam abban az osztályban, ahová a jó tanuló fiú járt. Ha jól emlékszem, még helyettesítenem sem kellett ott. De a tanáriban nagyon sokat hallottam róla a kollégáktól. Minden tantárgyból jó jegyei voltak. Matematikából pedig kiválónak számított, ami, lévén az alapból inkább humán beállítottságú iskolában ez elég szokatlan volt. De még a matematika tanára sem szerette, aki pedig az osztályfőnöke is volt. Minden dolgozata hibátlanra sikerült négy éven keresztül, holott azok a kollégánál nem voltak éppen könnyűek. Külön feladatokat is megoldott, versenyekre járt, amelyeken jó helyezéseket ért el.
Mégis miért nem szerette senki? — tehetjük fel a kérdést.
Az ok a fiú kibírhatatlan stílusában rejlett. Hiába felelt meg minden kérdésre jól, sokszor abszolút eredeti meggondolásokkal, de azt borzalmas stílusban tette. Nem egyszerűen fitogtatta a tudását, hanem ezzel párhuzamosan a másikat, legyen az diák, vagy esetleg tanár, lenézte. Hogy kicsit vulgáris legyek, hülyének nézte. Mindezeken kívül kifejezetten szemtelen is volt. Szinte minden órán történt valami, ami miatt a tanárok egy idő múlva nem szívesen mentek be abba az osztályba órát tartani. Hiába szóltak rá a kollégák, hogy mondandóját más stílusban kellene előadnia, mindez nem használt. Így mire eljött az idő, hogy érettségizni fog, már mindenki várta, hogy végre megszabaduljon tőle.
Amint beléptem a terembe, azonnal észrevettem őt. Már előre stresszeltem, hogy vajon most mit fog alakítani. Sajnos nem is csalatkoztam. Ugyan egymástól viszonylag távol kellett ülni a diákoknak. Egy kétszemélyes padban — abban az időben még ilyenek voltak az iskolapadok — csak egy tanuló ülhetett. De ő mégis elkezdett beszélgetni egyik társával. Persze rájuk szóltam. Kicsit abbahagyták, de később, igaz kevésbé feltűnően, de mégis folytatták.
Most mitévő legyek? — gondolkodtam el. Valójában jegyzőkönyvezni kellene és felfüggeszteni a vizsgájukat. De annak nagyon súlyos következményei vannak. Nem érettségizhet le a tavaszi időszakban, amivel ugrott az egyetemi felvétel lehetősége is. Egy ilyen kiváló tanulónak. Ezt azért senki sem akarhatja. Ráadásul abban az időben még komolyabb rangja volt annak, hogy egy adott középiskolából milyen arányban kerülnek be a diákjai a felsőoktatásba, mint napjainkban, amikor sokkal könnyebb bejutni. És ezt persze a jó tanuló is tudta. Amikor mondtam neki, hogy amennyiben tovább beszélgetnek, akkor fel lesz függesztve a vizsgájuk, elkezdett azon szórakozni, hogy — hát akkor mind a ketten lógni fognak. És hogy leszünk felfüggesztve, stb.?
Ekkor már szerencsére a rám szabott felügyeleti idő vége felé jártunk és hamarosan leváltottak. Elmondtam ugyan a történteket az igazgatóságon, de végül valóban nem volt következménye. Azóta is eszembe jut néha az eset. Ha én akkor úgy döntöttem volna, hogy ténylegesen felfüggesztem a vizsgájukat és azt ráírom a dolgozatra, nem tudtak volna semmit tenni ellene. Csak remélni tudom, hogy nem sok hasonló eset van.
Author: Radnóti Katalin
Budapesten születtem, itt tanultam, kémia-fizika szakos diplomát szereztem, dolgoztam tanárként, lett családom és unokám. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy novellákat írjak életem érdekes eseményeinek felhasználásával a sok szakmai jellegű publikáció után. Elterveztem, hogy amint nyugdíjba megyek és lemennek a vállamról a munkából adódó terhek, feladatok, írni fogok. Már évekkel ezelőtt elkezdtem a témák gyűjtését, és amint tehettem, máris elkezdtem az írást. Emellett sokat olvasok szépirodalmat, történelmi regényeket, minegy olvasási lázban égek, hiszen a hosszú munkás évek alatt erre jóval kevesebb időm volt. Tudom, hogy még tanulnom kell a novellaírást. Ezért szívesen olvasom a társszerzők írásait is. Napjaimat családom, nemrég született kisunokám édesíti meg. További fontos tevékenységem még a rendszeres uszodalátogatás, ahol nemcsak a sport a fontos, hanem a közösség is. Mindig van kivel beszélgetni, megosztani az örömöket, bánatokat, reflektálni az aktuális eseményekre. Szakmai honlap: https://rad8012.members.iif.hu/
Egy válasz
Nem lesz jó vezető belőle, aki nem tiszteli a beosztottait, a társait, annak hiába adatott tehetség, jó képesség, aminek örülhetne, hiszen nem az ő érdeme, sehol se fogják kedvelni.
Szeretettel: Rita