Befejező rész.
Másnap úgy kelt ki az ágyából akár egy zombi. A Szeszilivel folytatott esti üzenetváltás annyira feltüzelte, hogy hosszas hánykolódás után az üzenet érkezése előtt tervezett italát végül mégis kinyitotta. Ahogy szinte minden palack esetében, most sem bírt egy pohárnál önmagának megálljt parancsolni. Remélte, hogy az ital nyújtotta mámor majd álomba ringatja. Igaza lett, jóllehet alkoholmámoros elméjével azt is elfeledte, hogy a bódulatért fizetnie kell. Ébredéskor dühösen csapott a telefonjára, ezzel próbálta azt csendre inteni. Felülésnél azonnal jött az őrületesen szaggató fejfájás, és némi savas hányingerrel összekötött szédülés. Az izmairól már nem is beszélve. Ilyen szétesve nem jelenhet meg a bankban, de a Szeszilivel megbeszélt találkozón sem. Muszáj még délután öt óra előtt rendbe szednie magát, ha nem akarja, hogy egykori barátnője méltatlan állapotban lássa. Betelefonált a munkahelyére, és rosszullétre hivatkozva kért egy szabadnapot. Visszafeküdt, hogy valamelyest pihenten, és jó formában tudjon a találkozón megjelenni, de aludni ekkor sem bírt. Totál megfeszülve kattogott, hogy vajon Szeszili a balesettel, vagy a tanulásban nyújtott segítséggel fogja-e majd őt zsarolni. Hamar belefáradt az önmarcangolásba, és végül elaludt. Délután félnégy magasságában korgó gyomra ébresztette. Zsúfoltnak nem nevezhető hűtőjéből kivett egy doboz salátát, nagy étvággyal evett néhány falatot, ám villámgyorsan érkezett a jóllakottság hamis érzete. Ezután gondosan ruhát válogatott a szekrényéből, majd illatos ülőfürdővel próbálta nyugtatni, s egyben felkészíteni magát a cseppet sem várt találkozásra. Halványzöld nadrágkosztümöt, hozzá bézs selyemtopot húzott, amit törtfehér magassarkú cipővel, és táskával egészített ki. Nem kellett messzire mennie, mégis az autó mellett döntött. Hamar leparkolt, azután gyors léptekkel berongyolt az üzletházba. Szerencséjére nem előszőr jött a kávézóba, ‒ pár munkatárssal ellátogatott már ide, és korábban egy-két randevút is lebonyolított ‒ tehát ismerős terepre érkezett, ami magabiztosággal vértezte fel. Ez a vért csupán Szeszili megpillantásáig tartott. A volt barátnője épp annál az asztalnál foglalt helyet, amelyiknél ő maga is szokott. Odett végigmérte egykori barátnőjét, és elégedetten állapította meg, hogy Szeszili még most sem öltözik ízlésesebb módon, mint ő. Sötétkék farmernadrágot és dzsekit, alatta vékony, világoskék horgolt blúzt viselt. Ékszer vagy bizsu egy darab sem, lábán snassz sportcipő.
‒ Rég találkoztunk, mi van veled?
‒ Tényleg rég volt. Megvagyunk, köszi. Te, hogy s mint vagy?
‒ Rendeljünk, azután ráérünk dumcsizni.
‒ Rendben, de nem érek rá sokáig.
„Ha nem érsz rá, és a tetejébe még jól meg is vagytok, mit keresünk itt?” – gondolta magában Odett. Soha nem élt még át ilyen kínos helyzetet. Kicsúszott a kezéből az irányítás, márpedig az esetek többségében szerette ő irányítani a dolgokat. Ezen most sem akart változtatni, viszont Szeszili eltökélt fellépése azt sugallta, ezúttal minden másként lesz. Ugyanazt a hosszú olasz cappuccinót rendelte maguknak, mint régen. Ezzel is azt próbálva üzenni a másiknak, hogy még mindig ő dominál. Miközben a rendelésükre vártak Szeszili a maga csendes módján elmondta, Szilassal hét éve házasok, és van egy négyéves kisfiúk, akit Zéténynek hívnak. Ő a lakóhelyükön egy kisebb posta vezetője, míg Szilas egy gépjárműalkatrészeket gyártó üzemben, három műszakban középvezetői állást tölt be. Odett nem mondta el, hogy tud a család létezéséről. Szűkszavúan mesélt a banki munkájáról, és idősödő szüleivel kapcsolatos gondjairól. Szerencsére hozták a csábítóan illatozó cappuccinójukat. Nem szívesen tett volna említést magánéleti, társkeresési kudarcairól. Néhány percig az italaikkal foglalkoztak, végül Szeszili törte meg a kínos csendet.
‒ Azon az estén tettél egy ígéretet. Emlékszel?
‒ Emlékszem. Bár elfelejthetném azt az éjszakát.
‒ Ugyanezt érezzük mi is. Hidd el, ha találtam volna megoldást, nem kereslek. Szükség lenne a segítségedre.
‒ Szeszili mond, ha tudok, segítek.
‒ A fiamról, Zétényről van szó.
‒ Mi van vele?
‒ Súlyos betegséggel jött világra.
‒ Nagyon sajnálom, de nem vagyok orvos.
‒ Tudom, de banki alkalmazottként tán jobb anyagi helyzetnek örvendsz.
‒ Bökd, ki mit akarsz?
‒ Tudnád Zétény Svájcban tervezett kezelését finanszírozni?
‒ Elmondod a részleteket, aztán meglátjuk.
Szeszilit láthatóan zavarta a kényszerhelyzet. Odett az említett anyagi segítséget kőkemény zsarolásnak könyvelte el a részükről. Igaz, mindeddig Szeszili nem vádaskodott, de úgy sejtette, ha elállna a segítségnyújtástól, azok ketten bosszút állnának rajta. Odett most is látta rajta a feszültséget, ‒ a beszédhez készülődve, nagyot sóhajtott, nyakláncát igazgatta, majd a száját harapdálta ‒ ezek a jelek arról árulkodtak, hogy Szeszili erőteljesen meg akarja őt győzni. Remélte, hogy rajta nem érzékelhető a félelem.
‒ Zétény születéskor épnek tűnt, ám három hónapos korára kiderült, hogy a tüdeje beteg.
‒ Rettenetesen sajnálom. Mit ígértek az orvosok?
‒ A kicsi négyéves koráig gyógyszeres kezelést kapott, ‒ mondanom sem kell a gyógyszerek is méregdrágák ‒ majd az ötödik évét betöltve két nagy műtét, azután félév rehabilitáció vár rá Svájcban.
‒ Miért épp Svájc? Mióta tudjátok ezt, és mik a várható költségek?
‒ Azért Svájc, mert Zétény operációit egy ottani magánklinika specialistája végezné. Évek óta tudjuk, és gyűjtjük az operációra, valamint az ottlétre a pénzt, de nem tudtunk elegendőt összekuporgatni. Tizenöt milliót szeretnénk tőled kérni.
Majdnem kiköpte a cappuccinót az összeg hallatán. Mennyit? A bankban betöltött munkáját megelőzően sem adódtak anyagi gondjai, ‒ nagyobbat akart mindenből, ha már a társkeresési kísérletei csődöt mondtak ‒ legalább a lakása és az autója legyen akkora, ami méltó egy komoly banki alkalmazotthoz. Jócskán maradna még a számláján a kívánt összeg átutalása után is, de ezt erős túlzásnak találta ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen odaadja Szesziliéknek.
‒ Jelentős összeg. Mennyit sikerült félretenni?
‒ Sajnos a folyamatos orvosi kezelések rengeteg pénzünket elvitte, ezért mindössze ötmilliót tudtunk megtakarítani.
‒ Nem túl sok. Mond, húsz millió fedezni fogja a teljes költséget?
‒ Számításaink és reményeink szerint igen.
‒ Ne vedd sértésnek, de látni szeretném a zárójelentéseket, és a kórház által adott költségtervezetet.
‒ Természetes, hogy mindent megmutatok. Egyet már most biztosan tudunk. Egy helybeli panziós ingyen szállást ajánlott fel.
‒ Nahát, ez nagyszerű. Megkérdezhetem, honnan tudott rólatok?
‒ A magánklinika igazgatója felajánlotta, hogy a klinika netes felületein gyűjtést indít Zétény számára.
‒ Anyagi támogatást nem ajánlottak fel?
‒ Eddig még nem, de nagyon örülünk ennek is, mert Svájc irtó drága. És lenne még valami.
Odett azt hitte rögtön megüti a guta. Szíve mélyén sajnálta Szesziliék kisfiát, ám úgy gondolta, nem az ő dolga kipótolni a hiányzó összeget. Tudta, hogy nem tagadhatja meg a kérésüket. Nem elég, hogy lehúzzák őt anyagilag, még valamit szeretnének kérni. Mosolygott, ám belül mást érzett.
‒ Bocsáss meg Szeszili, de több pénzzel nem tudok szolgálni.
‒ Nem kell több pénz, másról lenne szó.
‒ Éspedig miről?
‒ Amikor Zéténnyel Svájcba utazom, legyél ott velem.
‒ Én kísérjelek? Miért nem Szilassal mész?
‒ Valakinek dolgozni is muszáj, s kettőnk közül ő jóval többet keres.
‒ Az én munkámmal mi lesz, tulajdonképpen meddig maradnánk?
‒ Számodra nem akkora gond egy kis anyagi kiesés. Nagyjából négy hétig.
‒ Atyaúristen, mit mondok a munkahelyemen és a szüleimnek?
‒ Majd kitalálsz egy jó sztorit, abban mindig remekeltél.
Hamar búcsút mondtak egymásnak, de még megállapodtak néhány újabb találkozásban, hogy Szeszilinek alkalma legyen az Odett által kért dokumentumok bemutatására. Néhány héttel később csendben elkezdte tervezgetni, miként szabadulhatna meg négy hétre a szüleitől és a munkahelyéről anélkül, hogy gyanút fognának. Végül a szüleinek azt hazudta, hogy a bank kiküldte egy hónapra Prágába, míg a banknak, hogy az édesanyját műteni fogják, és az édesapját nem szeretné túl gyorsan leterhelni a lábadozó mamával. Sokszor váltottak Szeszilivel üzeneteket, hogy megbeszéljék az úttal kapcsolatos terveiket, Odett rendkívül különösnek találta, hogy Szesziliék ezek egyikén sem tettek említést, de még csak utalást sem a múltban történtekről. Végül egy nap Szeszili végre azt mondta, a magánklinika csupán arra vár, hogy az összeg a számlájukra kerüljön. A tizenötmillió átutalását Odett április közepe tájékán ejtette meg. Másfél héttel később egy hűvös késő tavaszi hétfőn hármasban szálltak fel az egyik Svájcba induló repülő járatra. Zéténnyel egy korábbi megbeszélésükön már találkozott, s bizony a kisfiú az eszeségével, a betegségéhez való intelligens és türelmes hozzáállásával, humoros kedvességével igen hamar Odett szívébe lopta magát. Amennyire rajongott a kisfiúért, annyira húzódozott Szilastól, azonban a férfival annak sűrű elfoglaltságai miatt nem kellett találkoznia. Ettől megkönnyebbült, mert úgy érezte, a férfi sosem fogja neki megbocsájtani a testvére Illés halálát, sem az utána történteket. Az amúgy is válságos helyzetet tovább súlyosbította az, hogy Szilas édesanyja a baleset után három évvel később elhunyt. Az asszony nem bírta megemészteni idősebb fia nyom nélküli eltünését. Ezután Szilas édesapja, ha ez lehetséges, még fanatikusabb módon fordult a vallás felé. Ezzel együtt hátat fordított Szilasnak is, mert a fiát túlzottan világiasnak tartotta, ugyanis a férfi évek óta kerülte a templomot. Így néhány év leforgása elég volt ahhoz, hogy a Szilas családot az ő könnyű autós kiruccanása a semmibe taszítsa. Felnőtt fejjel Odett teljesen azonosulni tudott Szilas érzéseivel.
Az első néhány napban bekísérte Szesziliéket a klinikára, de igen hamar rájött, hogy a kórházi környezet őt erősen lehúzza. Hiába győzködte őt Szeszili arról, hogy a svájci magánklinika és a magyar egészségügy körülményei között több kontinensnyi a távolság, mégsem bírt hosszabb időt a klinikán tölteni. Miközben a szálláshelyükön Szeszilire várt pihent, olvasgatott, vagy a hegyvidéki szemkápráztató környéket járta. Lelkesen lőtte a szépséges képeket, csak azt sajnálta, hogy ezeken nyugtatóan ható sétákon épp úgy, mint az utóbbi hetekben odahaza, ijesztő érzés kerítette hatalmába. Nyugtalanságát nem tudta volna pontosan beazonosítani, ám többször úgy érezte, mintha nem lett volna egyedül. Idővel ez az érzés mind határozottabban körvonalazódott benne, végül odáig fajult, hogy nem mert a szálláshelytől eltávolodni. Egy este úgy döntöttek, hogy elhagyják kényelmes fészküket és meglátogatják az egyik kis helyi bárt, amire Odett lelt, s kedvet kapott kipróbálni. Odett már Szeszili visszatérte előtt kortyolt néhány pohárka zamatos rozét, így készült fel a lazább este eltöltésére. Szeszili a csajos estre egy kényelmes homokszínű vászonaljat választott, amihez vidám napsárga, háromnegyedes ujjú, karcsúsított pamutinget vett fel. Lábára kényelmes, színében az aljával harmonizáló drapp lapossarkú vászoncipőt húzott. Nem volt sok pénzük, de mindig odafigyeléssel öltözködött. Odett jóval hagyományosabb és drágább ruhatárral dicsekedhetett, mégsem bírt olyan kitűnő ízléssel. Drága, szürke-fekete nadrágkosztümöt húzott, a nadrág fekete a kiskabátka szürke, s az együttest halványrózsaszín inggel koronázta meg. Szeszilivel ellentétben lábára fekete tűsarkút húzott. A kellemes bár nem okozott nekik csalódást, így vidáman foglaltak helyet. Odett a bárpultnál a rendelt, amit egy elbűvölő mosolyú fiatal pincér vett fel. Kisvártatva azzal tette eléjük az italokat, hogy arra egy úr hívta meg a hölgyeket. Odett ezen csak hülyén kacarászott, Szeszili pedig a tökéletesnek nem nevezhető német nyelven a lovagias úriember kiléte felől érdeklődött. A pincér a bárpult felé nézegetett, majd közölte, sajnálja, de sehol nem látja az urat. Szeszilit zavarta az ismeretlen figyelmessége, ám Odett szerint nem szabad az efféle dolgokat túlgondolni. Inkább adják át magukat az éjszaka zsongásának. Nem sokkal tíz után a nevetgélésük többszőr csapott át röhögésbe, és a tánc közbeni heves mozdulataiktól a korábban rendezett ruházatuk zilálttá vált. Ennek az eksztatikus hangulatnak Szeszili telefonjának csengése vetett véget. A klinikáról szóltak, hogy azonnal menjen be. Szerencsétlen el nem tudta képzelni mi történhetett, hisz előzőleg még soha nem hívatták Zétényhez éjszaka. Odett próbálta megnyugtatni, de nem sokra ment, még azt is felajánlotta Szeszilinek, hogy elkíséri, azonban az asszony nemet mondott, mert úgy vélte, egy részeg nő is éppen elég. A bár mosdójában valamelyest összeszedte magát, majd félrészegen kilépett a hűvös tavaszi éjszakába.
Sosem kedvelte az egyedüllétet, ha tehette mindig volt vele valaki. Most sem bánta volna, ha férje itt lépdelne mellette, de valakinek dolgoznia és őriznie kellett az otthonukat. Bánta már, hogy ellátogattak a bárba. Ha a szálláson maradnak, most józanul mehetne Zétényhez. Abban reménykedett, hogy a kisfiát ezúttal is a gyakori rémálmai gyötörték, amikből felébredve csak nehezen tudták lecsendesíteni. A magánklinika nagyjából másfél kilométernyire volt a szállásuktól. Nappal helyi buszjáratokkal közlekedett oda és vissza, de éjszaka a kisvárosban már egy sem közlekedett. Taxit nem akart, mert séta közben tán élesedik, tisztul némiképp az alkoholtól tompa elméje. Didergett a napsárga ingében, amit fázósan próbált magán összehúzni, de hiába. Szidta magát, amiért legalább egy vékony kardigánt nem vitt a bárba, de a bár közelsége nem indokolta a réteges öltözetet. Svájcban elképesztő szépségű tavasznak lehettek szemtanúi, ám az időjárásban a bizonytalansági tényező több szerepet játszott az otthoninál. Az utak és a járdák fénye nem rég lehullott csapadékról árulkodott. Itt a svájci hegyek ölelésében bármelyik pillanatban eleredhetett az eső, míg a következőben épp oly váratlanul kisüthetett a napsugár. Ennek a szeszélyesen váltakozó időjárásnak köszönhetők a dúsan zöldellő mezők, valamint a sebes vágtájú patakok. Felnézett a kisváros fölé magasodó csipkés sziklacsúcsra, majd tekintete a felette ragyogó sápadt teliholdra tévedt, s erről ismét felelevenedtek benne annak a szeptemberi átkozott éjszakának az emlékei. Szíve szerint, ha teheti, mindörökre mélyre temeti az akkor átélteket. A lelkiismeretét azonban nem tudta leállítani. Az emlékek ott és akkor törtek fel, ahol a legkevésbé sem számított rájuk. A baleset utáni egyik találkozásuk alkalmával, Szilassal meg is állapodtak, hogy ők ezután soha többé szóba sem hozzák azt az éjszakát. Gyorsan ráébredtek, Odett végérvényesen lelépett, még annyit sem mondott, hogy ég veletek. Hosszú évek teltek közöttük csendben, barátságban. Akkor sem volt ez másként, amikor Szilas édesanyja elhunyt a fia utáni bánatba. Az öreg Szilas minden praktikát bevetett, hogy kisebb, s immár egyetlen fiát hazaköltözésre bírja, ám ők ketten addigra olyan meghitt közelségbe kerültek, hogy senki nem állhatott közéjük. Szeszilinek hízelgett a tény, hogy noha Szilas a gimnáziumban Odettért rajongott, végül őt választotta. Egészen Zétény betegségének külföldi és méregdrága kezelésének idejéig Odettről egy szót sem ejtettek. Pedig Bánátiék, ahol csak alkalmuk nyílt, ott büszkélkedtek a lányukkal, hogy az milyen sokra vitte a bankszektorban. Végső kétségbeesésükben ekkor jött az az őrült ötletük, ha már Odett annak idején felajánlotta, hogy anyagi segítséget nyújt, miért ne fordulnának hozzá. Szilas egyáltalán nem örült, de a fia érdekében rábólintott. Egyetlen feltételhez ragaszkodott, neki ne kelljen Odettel találkoznia. Ilyen gondolatok jártak Szeszili fejében a klinika felé menet. Még a lakásukban is utált éjszaka egyedül lenni, ‒ pedig ez gyakran előfordult, hisz Szilas három műszakban dolgozott ‒ és itt a biztonságosnak tartott Svájcban sem érezte magát igazán biztonságban. A nappali napsütésben oly elbűvölő utcák most ijesztően kihaltnak tűntek. Minden apró neszt hallott, s a tetejébe a távolban vészjósló hangon felvijjogott egy bagoly, amitől libabőrős lett. A kényelmes cipője szerencséjére nem kopogott, ám egy-két utcányi távolság után, mintha léptek zaját vélte volna maga mögött hallani. Előszőr azzal nyugtatta magát, hogy a képzelete űz vele tréfát, később az éjszakától való félelmére fogta, végül őrült szívdobogás között be kellett ismernie, hogy nem képzeleg. Határozottan hallotta a mögötte gyalogló egyenletes lépteit. Hátra sem mert nézni, mert eddigi útja során gyalogossal, se autóval nem találkozott. Szaporább iramra váltott, majd megállt, hogy a zakatoló szívdobogása csituljon. Ekkor nem hallotta követője lépéseit, hisz az biztosan látta, hogy megállt, ezért ő sem ment tovább. Borzalmasan félt, de tudta, Zéténnyel történt valami, és bármi áron oda kell hozzá érnie. Tétován indult el, mert irtózott attól, hogy ismét felhangzanak mögötte a lépések. Hirtelen ismét az a köddel borított, dermesztő éjszaka jutott az eszébe. Valóságos halálfélelem kerítette hatalmába. Nem futott, de gyorsan lépdelt, a hátát jeges veríték borította. „Mi lesz Zéténnyel, ha velem történik valami?” Továbbment, és már majdnem a városka bájos faszerkezetű hidjához érkezett. A híd alatt sebes sodrású folyó húzódott. „Néhány méter és biztonságban tudhatom magam.” Rálépett a hidra, ami az ő csekély súlyától nyöszörögve nyikordult meg, de ezzel nem törődve sietett tovább. Épp arra gondolt, hogy a követője tán feladta, amikor a semmiből egy erős, erőszakos kéz hátulról durván megragadta. Csodálkozott, hogy a támadás pillanatában a félelemtől összeránduló szíve ezután még képes volt tovább dobogni a mellkasában. Ezzel egyidőben sikításhoz készülődve nagy levegőt szippantott a tüdejébe, ám támadója keze ezt észlelve torkáról azonnal szájára csúszott. Szeszili levegőért kapkodva, kétségbeesve küzdött, de másodpercekkel később belátta, nincs sok esélye. A férfi magas, robosztus felépítésű lévén könnyedén azt tett vele, amit akart. Szeszili a rettegés homályán át is látta, hogy támadója a híd korlátja felé vonszolja. Szeszili örök életében irtózott a nyílt vizektől és az uszodák, strandok medencéjétől, ezért soha nem is tanult meg egy úszás nemet sem. Támadója egy erős rándítással a híd korlátjára vágta a féktelenül harcos Szeszilit, amitől az addig is erőteljesen nyekergő deszkák még inkább feljajdultak. A két ember egy röpke pillanatig egymás szemébe nézett. „Úristen, honnan olyan ismerős a maszkból rávillanó, gyűlölettel teli szempár”, villant át az agyán a kérdés. Abban a percben hatalmas reccsenéssel, a hídnak az a része zuhant a mélybe, amelyiken Szeszili ült. Zuhanáskor a másodperc tört része alatt, jött rá támadója kilétére, de akkor ez már nem számított. Utolsó pillanataiban a végtelenbe nyúló semmi előtt Zétény édes kis arca lebegett szemei előtt. Támadója kis híján együtt zuhant vele, de a férfi egyik kezével szorosan a híd korlátjába kapaszkodott, majd a másik kezével sikeresen felhúzta magát.
Miután Szeszili idegesen távozott a bárból Odett sem maradt tovább. Ruhástól dobta be magát a kényelmes ágyba, s mély álomba szenderült. Fehéren világító éles fényre ébredt, amitől fájt a feje, a gyomra pedig enyhén émelygett. „A tegnap este elfogyasztott alkohol mennyiséget tekintve egészen könnyen úsztam meg”, gondolta, majd azon tűnődött, hogy Szeszilit vajon miért hívatták olyan késő este Zétényhez. Az éjjeliszekrényen álló digitális ébresztőóra féltízet mutatott. Felugrott az ágyról, aztán eszébe jutott, hogy semmi sürgős dolga nincs. Komótosan elindult a mosdó felé, amikor kopogtatás rázta meg a bejárati ajtót. Nyitáskor arra gondolt, hogy Szeszili biztosan itthon hagyhatta a kulcsát. Döbbenten látta, hogy az ajtóban két egyenruhás rendőr, egy férfi és egy nő állt.
‒ Jó napot, Odett Bánátival szeretnénk néhány szót váltani.
‒ Én vagyok az. Jó napot, miben segíthetek?
‒ Egy bizonyos Szilas nevű asszonyról lenne szó. Ismeri?
‒ Igen, hetek óta együtt lakunk itt. Történt valami?
‒ Kicsit beljebb mehetnénk?
‒ Természetes, fáradjanak beljebb.
‒ Sajnos rossz hírt kell közölnünk. Szilas asszony az éjszaka vízbe fulladt.
Odett a hitetlenkedéstől kerekre nyílt szemmel meredt a rendőrökre. Feltehetően a városka faszerkezetű hidjának elöregedett deszkái okozták Szeszili halálát. A rendőrök a holtest holmija között megtalálták az iratait, és a panzió szobáihoz járó kulcsokat, így jutottak el Odetthez, s úgy vélték, nem zárható ki az idegenkezűség sem. Azt is megkérdezték tőle, hogy kit értesítsenek Szeszili elhalálozásáról. Végül azzal búcsúztak, hogy muszáj majd a barátnője holttestét azonosítania, és lesznek még további kérdéseik, így a későbbiekben biztosan keresni fogják még. Nem tudott a döbbenettől magához térni. Fel alá mászkált a szobában, és kérdések özönei kergették egymást a fejében. Nem bírta felfogni Szeszili halálát. A következő pillanatban magát ostorozta, amiért elvállalta a tragikus hír közlését barátnője férjével. Évek óta nem tudott semmit Szilasról. Hosszas vívódás után elhatározásra jutott. Úgy döntött, először a klinikát keresi fel és megnézi mi a helyzet Zéténnyel, Szilast ráér azután is felhívni. Lassan zuhanyozott, majd az időt húzva gondos ruhaválogatást követően át öltözött. Hívott egy taxit, mert ismét leszakadt az ég, s míg a taxira várt kisminkelte magát. Az ablakon kinézve, meglepve látta, hogy a pár perce rendelt taxi máris a ház előtt várja. Nem kedvelte az esernyőt, így gyorsan lerohant a háztól néhány méterre parkoló autóhoz. Picit csodálkozott, amiért a férfi nem nyitotta ki előtte az autó ajtaját, de nem sok jelentőséget tulajdonítva a dolognak beszállt a hátsó ülésre. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a taxi belső tere igazi luxusról árulkodott, ugyanis az ülések és az ajtók is valódi sötét indigókék bőrhuzattal voltak bevonva. A sofőrt az utastértől egy sötét plexifal választotta el. Odettet a válaszfal igencsak meglepte, azonban nem bánta, mert miután egy mikrofonon közölte a sofőrrel az úticélt, gondolatban a Szilasnak mondottakkal foglalkozott. Tépelődései között arra lett figyelmes, hogy a kocsi ablakai besötétedtek. Ránézett a telefonjára, ami délelőtt tizenegyet mutatott. Nem értette, hogy a taxis miért sötétítette le az ablakokat, ahogy azt sem, miért nem értek még a klinikához. Több mint félórája mentek már, amikor rossz érzés lett rajta úrrá. Talán mégsem volt téves a hónapok óta jelenlévő fura érzése, mely szerint, mintha valaki folyton szemmel tartaná, mindenhova elkísérné. Senkinek nem beszélt a félelmeiről, mert attól tartott, hülyének néznék. Szorítani kezdett a szíve, verte a víz, a gyomra pedig kavargott. Megnyomta a mikrofon gombját, hogy megkérdezze a taxistól sokára érnek–e a klinikához, de az autóra riasztó csend telepedett. Félelme pánikba ment át, ami arra sarkallta, hogy semmit nem nézve a járműből kiugorva menthesse az életét, ám a kocsi zárva volt. Reszkető kézzel vadul rázta, ütötte a zár karját, de az meg se mozdult. Elfeküdt az ülésen, hogy majd a lábaival képes lesz kirúgni az ajtó ablakát, de hiába. Felült, hogy valamit kitaláljon a szabadulás érdekében, amikor a kocsi nagy fékezéssel megállt. Odett a lendülettől erősen beverte a homlokát, de nem ért rá a fájdalommal törődni. Lépéseket, majd a zár kattanását hallotta. Az ajtóban maszkot viselő férfi állt. Kíméletlenül megragadta és valósággal kitépte Odettet a hátsó ülésről. Egy sűrű fákkal, bokrokkal övezett erdei tisztáson álltak, ami láthatóan kihalt volt. Odett óvatosan körülnézett, s azonnal észrevett egy ösvényt a tisztás baloldalán. Túlélési ösztönei felülkerekedtek korábbi félelmein, elhatározta, női praktikával próbál megszabadulni támadójától. Elképzelése sem volt a férfi kilétéről, sem a szándékairól, illetve azok mozgatórugóiról. Majd úgy tett, mintha ájulás kerülgetné. Ettől az idegen szorítása a karján lazább lett, s Odettnek ez épp kapóra jött. Karját kitépte a férfi kezéből, majd futásnak eredt az ösvény irányába. A sok esőtől a talaj sárosan csúszott, ami megnehezítette a rajta történő mozgást. Ennek ellenére Odettnek sikerült elérnie az ösvényt, ami néhány méter után elkanyarodott. A kanyar előtt még egyszer visszanézett, hogy lássa támadója helyzetét, de nem akart hinni a szemének. A férfi eltűnt a háta mögül. Az eső elállt, de a dúsan zöldellő növényzetről nagy cseppekben hullott le. Odett szíve ismét összerándult a félelemtől. Az erdő a madarak vidám énekétől, és a levelekről alá hulló vízcseppek zajától volt idillikusan hangos. Ebbe az idillbe vegyült bele Odett félelemtől kapkodó lihegése. Nem ismerte a terepet, melyik irányba menjen tovább, hogy végre segítséget kérhessen. Abban biztos lehetett, a férfi nem adta fel ilyen könnyedén, és most már azt is tudta, hogy a megérzései helyesek voltak. Valaki mindvégig figyelte és követte. Nem futott, de jó ütemben haladt az ismeretlenbe vezető útján, mindeközben óvatosan odafigyelt a mozdulataira, hogy azok ne árulják el, merre jár. Egy merő verejtékben úszott a teste. Az adrenalin, a rettegés, valamint az erdő, eső utáni párája együttesen megizzasztották. Gyalogláskor időnként meg-megállt hallgatódzni, hogy hallja-e a férfit, de az erdőben a megszokott zajokat leszámítva néma csend honolt. Máskor mit nem adott volna ezért a csendért, de ezúttal vészjóslónak érezte. Látta a kisváros felett büszkén magasodó hegy felhőpamacsokba burkolódzó sziklacsúcsát, de ettől sem lett okosabb. Kiszáradt a torka, de mindent az autóban hagyott. Legalább a telefonja nála lenne, azon ellenőrizhetné jelenlegi helyzetét. Patakcsobogás hangjára figyelt fel, amibe reccsenő ág zaja vegyült. Odett remélte, hogy az ágat csak egy erdei vad, és nem a támadója törte ketté. Magas, vadul bozontos bokros állta útját, ám ő ezen túl remélte az éltető vizet. Kezével megkereste a legritkábbnak vélt szakaszt, majd óvatosan széthúzta az ágakat. Alig várta, hogy kezével végre a friss vízbe merítsen, azonban csalódnia kellett. Az aljnövényzeten túl egy keskeny, sziklás peremű szakadék tárult Odett elé, s annak az alján csörgedezett a patak. Nem tudta megítélni, hány méteres lehet, csupán azt látta, hogy túl mély. Lehasalt a kemény sziklákra, onnan nézte vágyakozva a tiszta vízű patakot. Latolgatta, hogy talán valamiképp lemászhatna, de a gondolattól megriadt. Szeszili a víztől, ő pedig a tériszonnyal küszködött. Feltápászkodott a nyirkos kövekről, hogy folytassa útját. Kiegyenesedéskor a semmiből egy hűs fuvallat érkezett, amitől az összes szőrszála felállt. Lassan megfordult, és tudta, hogy szembe fogja találni magát a támadójával. Szíve több taktusnyit kihagyott, Odett legalábbis így érezte. A férfi megveszekedetten nekirontott, de ő nem hagyta magát, s eközben arra gondolt, muszáj ezt túlélnie, hogy Zéténnyel maradhasson, míg az édesapja nem jön érte. Ádázul dulakodtak, ezzel egy időben az eső újra rázendített. A nedves talaj az intenzív csapadéktól még csúszósabbá vált. Mindkettőjükre tapadt a ruha, ami tovább nehezítette a helyzetüket. Odett a szabadulásért, a férfi a nő mélybe taszításáért küzdött. A nőnek fogalma nem volt a férfi kilétéről. Annyi jutott még feldúlt elméjében fel, hogy ezek szerint Szeszili halálát is idegenkéz okozhatta. Tépték, húzták egymás átázott öltözékét, majd egyszeriben mindketten megbotlottak egy kiálló sziklában, amitől Odett egyensúlyát vesztve a szakadék fele tántorodott. A férfi érzékelte a nő egyensúlyvesztését, ezért próbált hatalmasat lökni a kétségbeesetten belé kapaszkodó nőn. Odett iszonyatos halálfélelmében a férfi nyakába kapaszkodott, ám kudarcot vallott. Ugyanis mielőtt a férfi a mélybe lökte volna a nőt, a nyakát erősen szorító jobb kezével lerántotta a maszkot támadója arcáról. Élete utolsó másodperceiben tudta, hogy Szeszilit is Szilas bátyja, Illés ölte meg.
Author: Szekeres Henriett
Szekeres Henriett vagyok. Egy eldugott Baranya megyei kisfaluban Kákicson éltem több évtizeden keresztül. Már ekkor is számosan biztattak az írásra, köztük újságírók is, ám nem hittem el senkinek, hogy esetleg valóban van tehetségem. Majd 42 éves koromban bekerültem egy nagy létszámú intézménybe, mivel született és súlyos mozgáskorlátozottként jöttem a világra. Történetemben ennek csupán annyi a jelentősége, hogy életembe 2020-ban beütött a krach, mégpedig a Covid-19 formájában. Minket, intézményekben élőket tragikus módon érintett a járvány, ugyanis 2020. március 8. és 2021. április 29. között bezártak. Ez idő alatt senki nem mehetett ki, de be sem jöhetett hozzánk senki. Mindezen körülmények igen megviseltek, s hogy időm hasznosan, értékesen teljen, elkezdtem az írás felé fordulni. A karanténban született írásaimból Szabó Zsuzsa többszörösen díjazott bábművész és rendező készített ALIBI címmel egy inkluzív színdarabot. Napról-napra mind többet és többet írtam. Aztán gondoltam, belevágok egy online módon, kezdő írók számára tartott íróképzésbe. Nagyszerűen sikerült, és hasznosnak is bizonyult. Ezután bátorkodtam még egy másikat is elvégezni. Az engem ismerők szerint a képzések sokat lendítettek íráskészségemen. Később pályázatokra is elkezdtem beküldeni az írásaimat. Egyik a karantén idején született művem különdíjat nyert egy pályázaton és több írásom került már be könyvekbe, továbbá egy könyvkiadó is megkeresett, ám anyagi megfontolások...