Fohász ahhoz a bizonyos mandulafához

Hónapok óta ugyanúgy kel fel a nap: sehogy. Szürke felhők birtokolják az eget, a vérszegény fény képtelen megbirkózni velük. Jellegtelen idő van, se nem esős vagy szeles vagy ködös, egyszerűen csak semmilyen, mintha az időjárás sem tudná eldönteni, milyen kedve van vagy hogy mit érez.

Az utcán alig jár ember, csupán elvétve, mindenki elszigeteli magát az otthonában. A járdán macskák ballagnak, de ők is olyan unottan, mintha az ellenkező irányba is ugyanígy mehetnének. Egyik-másik udvarból kutya ugat utánuk, lustán, egykedvűen, leheletük látszik a hidegben. Minden színtelen, a fák és bokrok fehérek a rájuk dermedt zúzmarától. Hó persze nincsen, az már rég nem divat, maximum a felnőttek emlékeiben rémlik még fel egy-egy havas látkép. A mai gyerekek pedig esetleg a mesékből ismerhetik a csillogó dunyhát, ami télen belepi a világot. Szívszorító még belegondolni is. Már akinek van kedve gondolkodni.

De mégis kinek van kedve vagy energiája most bármihez is? A kinti melankólia beférkőzik a házakba és rátelepszik az emberek lelkére, akik már azt sem tudják, mit várnak, csak azt érzik, hogy most nagyon nem jó. Jobb híján ráfogják: a tél végét várják. A tavaszt, ami olyan, mintha sosem jönne már el.

Hát nem akar már kivirágozni az a mandulafa? Akár a dunántúlon, akár máshol? Nem jön változás? Nem jön meleg a hidegre? Lendület a léhaságra? Erő a puhányágra? Ez az emésztő egyformaság megfojtja a gondolkodást, a kedvet, kreativitást, a tehetséget…az életet. Hát hagyjuk ezt neki? Egyik nap olyan, mint a másik, s egyre sokasodik. Sosem lesz már vége ennek az egyhangúságnak, ennek az eseménytelenségnek, ennek a csendnek? Hát nem töri meg senki? Nem emelkedik ki senki ebből a szellemtelenségből? Valóban ennyire reménytelen vállalkozás most alkotni, életben tartani a művészetet?

Bárki? Valaki?

Akkor majd én…

Author: Horváth Vanessza

"A regényes látásmód sokszínűvé árnyalja a világot, olyanná, amilyen az valójában." Vavyan Fable