A motor egyenletes duruzsolással viszi előre a mázsás kasznit. A reflektor fénye kihasít magának a sötétből egy darabot, amit a kerekek pillanatok alatt maguk alá gyűrnek. Közvetlen előttem halványan világít a műszerfal, a rajta lévő óra egy hajnali időpontot mutat.
Mindössze ennyit érzékelek a világból, minden más az éjszakába veszik: az út szélén nem világítanak lámpák és a hold sem mutatja hideg ábrázatát, ott lapul valahol a fekete fellegek között. Nem tudnám meghatározni pontos helyemet, kapcsolatot teremteni önmagam és környezetem között. Az úgy is anélkül suhan el mellettem, hogy fel tudnám fogni. Tudatom ellazul, hiszen nincs mit rögzítenie, nincs min megtapadnia. Én itt mindössze szótlan tanú, megfigyelő vagyok. Mégsem érzek semmiféle hiányt, mert éppen ennek a néma levésnek az élménye tölti ki a csendet. A létezés puszta érzete.
Ami csak létezés, nem élet.
Hisz hogyan lehetne élet az, ha csupán magunk elé meredünk és vagy futtában szemügyre vesszük, ami az adott pillanatban elénk tárul vagy még ennyit se teszünk és anélkül haladunk el fölötte/mellette, hogy egy pillantásra is méltattuk volna vagy felfogtuk volna, mit látunk, mi van előttünk, mielőtt múlttá válna, eloszlana a hátunk mögött? Ha ilyesfajta mozgásunkkal hagyunk is magunk után némi nyomot, azt elnyeli a homály, amelyben repesztünk, szigorúan előre nézve, mert ha el is akarnánk fordulni, kitekinteni oldalra, le az útról, akkor sem látnánk semmit, hisz minden mást sötétség takar. A sötétben lapuló dolgokat pedig csak akkor ismerhetnénk meg, ha elhagynánk az utat és belevágnánk az ismeretlenbe.
De hát ki vállalkozik ilyesmire? Nem sokan. Legtöbben inkább beérjük azzal a pár méterrel, amit az adott helyzetben észlelni, ismerni képesek vagyunk: azt a szűk, korlátolt világszeletet, amit úgyis hamarosan elhagyunk magunk mögött.
Végülis ez is haladás, nem? Odaérni valahova. Csak éppen fogalmunk sincs róla, milyen út vezetett idáig, milyen kanyarok, kerülők mellett való döntés juttatott oda minket. Visszatekintve minden egybefolyik egyetlen homogén masszává, csupán pillanatnyi benyomásainkat, érzelmeinket visszük magukkal, emlékül.
Na de elég ez?
Author: Horváth Vanessza
"A regényes látásmód sokszínűvé árnyalja a világot, olyanná, amilyen az valójában." Vavyan Fable
2 Responses
„Hisz hogyan lehetne élet az, ha csupán magunk elé meredünk és vagy futtában szemügyre vesszük, ami az adott pillanatban elénk tárul vagy még ennyit se teszünk és anélkül haladunk el fölötte/mellette, hogy egy pillantásra is méltattuk volna vagy felfogtuk volna, mit látunk, mi van előttünk, mielőtt múlttá válna, eloszlana a hátunk mögött?”
Nagyon intelligensen állsz az élet viharaihoz. Tetszéssel olvastalak.
Rita
Nagyon köszönöm az elismerést!