Az írás az Irodalmi Rádió táborába készülve, a szerkesztők által megadott szóra („csodaszarvas”) készült, 2021-ben.
Csodaszarvas
Nem emlékszem már, hol hallottam a csodaszarvas legendáját, de biztos, hogy kislány voltam még, talán 8-10 éves lehettem.
A felnőttek beszéltek róla, amikor nyári estéken „kitanyáztunk” a lugas alá a szomszédokkal, vagy mesékből hallottam a történetet? – tényleg nem tudom. De az biztos, hogy miután tudomást szereztem róla, folyton a képzeletemben motoszkált a csodálatos táltos, aki új hazába vezette-csalta Hunort és Magort, hogy egy másik, még gazdagabbnak, szebbnek ígérkező vidéken telepedjenek le, házasodjanak meg, és kezdjenek új életet.
Elképzeltem a szarvast, amelynek színarany volt a szőre, amelynek homlokán szikrázó Nap ragyog, szarvának minden szegletén egy-egy csillag ül, és termete oly fenséges, oly kecses, amilyet élő ember nem látott még soha.
El is határoztam, hogy én bizony nem nyugszom addig, amíg nem láthatom a csodálatos teremtményt.
Megkeresem mindenáron! – gondoltam magamban, mert meg akartam győződni róla, hogy valóságon alapul-e a történet. Bármennyit tudok várni – elmélkedtem –, hiszen ha összetalálkozom vele, nekem is megmutatja azt az utat, ami elvezet engem a boldog felnőttkor felé.
Mert én boldog felnőtt szerettem volna lenni, és csodálatos helyen letelepedve képzeltem el majdani életemet.
Kitartóan figyelni kezdtem hát a csodaszarvast.
Amikor a többi gyerekkel a közeli kiserdőbe mentünk játszani – a nagymamámék a falu szélén laktak –, én a fák között megbújva folyton azt lesegettem, mikor bukkan fel valahol a fénybe burkolózó titokzatos szarvas.
Elmerengtem: sétál-e majd, vagy csak elsuhan? Tudok-e vajon beszélgetni vele?
Sok-sok nyári nap telt el, de én lankadatlanul vártam, készültem a nagy eseményre.
Ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban hittem, hogy teljesülni fog a kívánságom…
Már majdnem vége lett a szünidőnek, amikor egyik estefelé, amikor kint hűsöltünk – most egy leterített pléden – a ház mögötti gyepen, szokatlan alakot pillantottam meg a kiserdő mellett. Lélegzetemet visszafojtva figyeltem, történik-e valami…
És történt!
Az erdő fái közül előbukkant a várva-várt csodaszarvas!
Nézelődni akart csak, vagy érezte, hogy nagyon szeretném már látni, ki tudhatja?…
Ahogy felém közeledett, teljesen elvakított a ragyogása! Moccanni se mertem… Idejön-e hozzám? Hagyja-e majd, hogy vele menjek? Engedi-e legalább, hogy megérintsem?
Egyre fokozódó melegséget éreztem, és a torkomban dobogott a szívem.
Ám, amikor már karnyújtásnyira volt tőlem – inkább a föld felett suhant, szinte a levegőben –, nagyanyám hangja ébresztett fel:
– Gyere Jógyerek, menjünk befelé, már sötétedik!
Hát bizony, én a nagy várakozásban elaludtam.
Nagyon haragudtam, hogy miért kellett engem éppen most felébreszteni, hiszen éppen most találkoztam volna a csodaszarvassal!
Álmodtad csak! – mondták a felnőttek, de én tudtam, hogy amit láttam, valóság volt!
Valóság volt, tudom, valóság! – hajtogattam könnyek között, és sokáig szomorú voltam a csalódottságtól.
Aztán felnőttem, de a reményt, hogy megtalálom még a csodafiúszarvast, nem adtam fel soha.
És… valóban rátaláltam!
Ott élt a közelemben, szinte karnyújtásnyira.
Sokáig méregettük egymást, de én féltem. Féltem, nehogy csalódjak megint, mint ahogyan kislánykoromban.
Megláttalak,
rejtem arcom,
nézhesselek!
– dúl a harcom.
*
Veled mennék…
Menjek veled?
Meddig kísérsz?
Hol a helyed?
*
Gyere, gyere
jövőt járni,
vihart, napfényt
megpróbálni!
*
Ne félj tőlem,
látom arcod…
Csendesítsd le
minden harcod.
Azután egymás mellé kerültünk, és közel húsz évig jártuk közös életünk útját.
Szilaj volt, semmi nem szegte kedvét, és ahogyan a szarvas, ő sem fáradt el soha. Szemei úgy ragyogtak, mint a tiszta égbolt legjobban fénylő csillagai. Valóban fényt hozott az életembe, és előttem haladva mutatta az irányt egy szép jövő felé. Hegycsúcsokon jártunk, egymás kezét fogva kapaszkodtunk fel a meredélyek széléről, és a helyet is megtaláltuk, ahol letelepedtünk, ahol gyermekeinket jólétben nevelhettük.
Történt azonban, hogy életem társa megbetegedett.
Ereje elhagyta, baján senki nem tudott segíteni. Hosszú időn át szenvedett, szeméből lassacskán kihunyt a fény.
Végül elveszítettem.
Azóta egyedül járom az utat, amire engem rávezetett.
Nem keresek többé csodaszarvast, de tudom, hogy csodák léteznek, és valóra válhatnak, ha elég kitartóak tudunk lenni.
És ha hiszünk bennük, rendíthetetlenül.
2021. 07. 01.
Author: Pete Margit
Pete Margit az Irodalmi Rádió szerzője. Pete Margit a születési nevem, írásaimat ezen a néven teszem közzé. Lakóhelyem Polgár. Valójában minden életkoromban foglalkoztam írással, eleinte leginkább az „asztalfióknak” írtam. Családfakutatás után kezdtem el rendszeresen írni. Először családunk sorstörténeteit vetettem papírra, saját célra. Amióta életkörülményeim lehetővé teszik, egyre gyakrabban írok, mostanában leginkább verseket. 2008-tól jelentek meg írásaim, először az Accordia kiadó antológiáiban, később a Poet internetes versoldal kiadványaiban. Verseimet a Poet.hu-n, és a Facebookon publikálom. Verseimmel többször sikeresen szerepeltem versíró pályázatokon. Alkotásaim több alkalommal elhangzottak különböző rendezvényeken, és megjelentek helyi újságokban is. Az utóbbi időben sok gyermekverset írok, számomra is rejtélyes indíttatásból. (2012 -ben, egy országos gyerekvers-pályázaton 3. helyezést ért el egyik mondókám - Napsoroló mondóka -. Gyermekverseimre kiírt rajzpályázaton, és helyi iskolákban kisiskolások készítettek rajzokat. Ezeket a 2020-ban, az Irodalmi Rádiónál megjelenő kötetemhez felhasználtam. A gyerekeknek szóló verseimnél arra törekszem, hogy dallamossággal, humorral, érdekes „történésekkel” ébren tartsam a fiatal korosztály figyelmét. Szókincsüket verseim által próbálom gyarapítani. Kicsiknek szóló alkotásaimat unokáimon, és a környezetemben élő emberpalántákon tesztelem. Kedvelem a nyelvi játékokat, szójátékokat, felnőtteknek és gyerekeknek írt verseimben egyaránt. Szeretem a humort, és az életet – ahogy telnek az évek, egyre jobban. Saját magam alkotta mottóm: Ha írni akarsz élj, ha élni...