A tölgyerdőben, amelyet évszázadok óta Karéjosnak hívtak, megérkezett a tél. Karácsony hava cudar hideget hozott. A rövid nappalok, hosszú éjszakák és súlyos fagyok próbára tették az emberek kitartását. A komor téli napokon alig volt kedvük kimozdulni. A környékbeli tavak vizét helyenként jégpáncél fedte.
Csak az örökzöldek, a fenyők levelei maradtak meg. A tölgyfák megkopaszodtak, elveszítették milliónyi ékességüket, a leveleiket. Ágaikat finom szemcséjű hótakaró borította, mintha valaki gondosan betakargatta volna őket, hogy jólesően alhassanak.
Karácsony közeledte izgatottsággal töltötte el a Kocsányos nevű falucskában élő gyerekeket. A vakáció még jobban meghozta kedvüket a vidámsághoz és az önfeledt játékhoz. Mióta leesett az első hó, minden nap hógolyóztak és hóembert építettek. Mégis azt várták legjobban, hogy befagyjon kedvenc tavuk, a Kavics, amelynek vizében nyáron olyan nagyokat lubickoltak.
December közepén kristálytiszta napra ébredtek a falubeli apróságok. Száraz, hideg idő volt, szikrázott a nap, s a szülők végre úgy döntöttek, kimerészkednek gyerekeikkel a Kavicshoz korcsolyázni. Melegen felöltöztették a lurkókat, majd a családok útnak indultak a tóhoz.
Emma korcsolyát kapott születésnapjára október végén. Azóta tűkön ült, hogy kipróbálhassa.
– Marcsiék és Katicáék is mennek ma korcsolyázni! – újságolta. – Mi is menjünk! – kérlelte édesapját és édesanyját.
Addig unszolta őket, míg bebugyolálták és szánkóra ültették. Apja úgy húzta, mint a szélvész, miközben a hókristályok repkedtek körülöttük. Anyja mellettük futott, és mindannyian nevettek. Mire kiértek a tóhoz, kipirult az arcuk, s látszott a leheletük.
A tavon vidám zsibongás fogadta őket. Ott volt a fél falu; mindenki ismert mindenkit. Floki, a pepita pásztorkutya gazdáival együtt élvezte a tél örömeit. Kis gazdája, Gergő hol vehemensen csúszkált a jégen, hol kutyájának dobott hógolyókat. Gergő szülei – Marika néni és Kálmán bácsi – fakutyán hajtották magukat, de a korcsolyázás is jól ment nekik. A tófarok egy kis szeglete – a tavat tápláló forrás miatt – nem volt biztonságos, de arra sem ők, sem mások nem merészkedtek.
Meleg gyapjúsál lobogott a szélben egy vörös, fürtös hajú korcsolyázó után. Fortélyos Emerencia volt az, a mindenki által szeretett ifjú, jó boszorkány, aki a közeli Karéjosban élt. Zöld-fekete kockás kabátkában siklott a tükörsima jégen. Dús, göndör haja szinte kifolyt fejfedője alól. Kabátjának óriási zsebében a fekete bundájú Tücsök, a varázslósegéd utazott. Csak a feje látszott ki; smaragdzöld szemével kukucskált ki egy-egy veszélyesebb piruettnél.
Tücsök irtózott a hidegtől, de a pihe-puha zsebben kellemesen érezte magát. A Kavicshoz is így cipeltette magát. Csinos, vékony kiscica volt, így nem jelentett terhet Emerenciának.
Floki, a hatalmas bundájú terelőkutya hamar észrevette négylábú barátját a kabátzsebben. Odahömpölygött Emerenciához, s majd kiugrott a bőréből örömében. Két lábra állt, majdnem fellökte a boszorkát. Rövid szaglászás után képen nyalta a kormos varázslósegédet, akinek nem volt hová menekülnie. A cica megrázta fejét, mint aki nem kér az ilyen csöpögős üdvözlésből, de valójában örült, hogy viszontláthatta Flokit.
Emma először kergetőzött barátaival a Kavics körül, hógolyó csatáztak, hóangyalt készítettek, majd a jégre is rámerészkedett a korcsolyában. Kezdetben még fogni kellett a kezét, de hamar egyre ügyesebben vette az akadályokat, míg végül biztosan megállt a lábán. Onnantól kezdve egyedül próbálkozott. Szülei a partról figyelték, és lelkére kötötték, hogy maradjon a vastag jégen.
Emmus és Fortélyos Enci olykor keresztezték egymás útját a jégen, de a boszorka ügyesen teret engedett a kezdőnek. Mosolyogva intettek egymásnak.
Emma élvezte a siklást; nem fázott, nem volt éhes, csak korcsolyázni akart. Dél közeledtével azonban már határozottan kérték a szülei, hogy jöjjön ki:
– Holnap is van nap – magyarázta apa.
– Biztosan nagyon átfagytál már – aggódott anya. – A nagymama palacsintával vár otthon – tette hozzá, mintegy mellékesen.
A kislány azonban megmakacsolta magát. Percről percre jobban ment neki a korcsolyázás, és szerette volna megmutatni, milyen ügyes. Egyre nagyobb köröket írt le a tavon, s már a tófaroknál lévő részt is megközelítette, ahol elvékonyodott a jég.
– Vigyázz, ott veszélyes! – figyelmeztette apa tölcsért formálva a kezéből.
Emma azonban nem hallgatott rá. Dacosan suhant tovább a halvány jégfátyol felé, fülig érő mosollyal. Egyszer csak nagy reccsenéssel megnyílt alatta a jég, és Emmi sikoltva eltűnt a fagyos vízben.
– Emma! – kiáltotta élesen az édesanya. – Emma! – üvöltötte az édesapa, és a tátongó lyukhoz futottak. Ott megtorpantak.
A többiek is felkapták fejüket a riasztó sikolyokra, és ijedten futottak a tófarok felé. Emerencia azonnal kitárta karját, visszatartva a családokat az újabb veszélytől. Néhány sietős lépést tett, majd megfontoltan Emmi felé haladt.
A szülők félve keresték a tekintetét. A boszorka intett, hogy ne aggódjanak. Tücsök tettre készen csücsült az egyik zsebben, a másikban pedig már ficánkolt a varázspálca. Emerencia nem tétovázott: előkapta, és mondta a varázsigét:
Add vissza a leányt, te tó!
Tudom, hogy nem vagy mindenható!
Emmi, légy ez’tán szófogadó!
Emelkedj! Zárulj jégtakaró!
Emma a varázslat hatására kiemelkedett a jéghideg Kavics-tóból. A boszi pálcájával irányította mozgását, míg a jégpáncél összezárt alatta – erősebben, mint valaha.
A szülők alig várták, hogy szeretett kislányuk leereszkedjen hozzájuk. Emerencia a lehető legóvatosabban varázsolta őt a jégre.
– Ne haragudjatok rám! – vacogta Emmi, de szülei most csak ölelték, csókolták. Anya levette róla a vizes kabátot, apa pedig gyorsan vállára terítette a sajátját.
Amikor mindenki megnyugodott, az összes bámészkodó Emerenciát és Tücsköt éljenezte.
– Köszönjük, hogy megmentetted a gyermekünket! – hálálkodott apa.
– Egy életre hálásak leszünk – mondta könnyeit törölgetve anya.
– Én is köszönöm – rebegte Emma, és magához ölelte Encit. Arcocskája közben a kabátzsebben lapuló Tücsök bajszához ért, de a varázslósegéd ezt cseppet sem bánta.
Author: Dományi Zsuzsanna
Gyermekkorom óta történetek születnek a fejemben. Mindig is mélyen vonzottak a művészetek – a képzőművészet, a tánc, a színház és a film –, de legnagyobb hatással az irodalom volt rám. 2000-ben színháztörténészként, 2008-ban gyermekkönyvtárosként végeztem. Tizennégy éven át dolgoztam gyermekkönyvtárosként, jelenleg iskolakönyvtáros vagyok. Hivatásomnak tekintem, hogy megszerettessem a gyerekekkel az olvasást, és hozzájáruljak ahhoz, hogy olvasó felnőttekké váljanak. Első meseregényem, a Boszi és Tücsök, avagy két jó barát a Karéjosból 2023-ban jelent meg. A történet folytatása, a Boszi és Tücsök a Zöld-Floki-szigeteken 2024-ben látott napvilágot. Mindkét kötet a 6+-os korosztálynak szól. Főhősei Fortélyos Emerencia jó boszorkány és varázslósegédje, a torkos Tücsök macska. Meseregényeimet szójátékokban gazdag, választékos nyelvezet jellemzi, amely játékosan bővíti a gyerekek szókincsét; a humorral és kalandokkal átszőtt cselekmény pedig élményszerű olvasást kínál. A mesék vizuális világát Bodonovich Márta akvarell illusztrációi teszik teljessé. Gyakran látnak vendégül óvodák, iskolák, könyvtárak író-olvasó találkozón, olvasásnépszerűsítő foglalkozáson az ország különböző pontjain. Jó érzéssel tölt el a gyerekekkel való találkozás. Nagy örömömre 2025-ben és 2026-ban rövidprózáim jelentek meg az Irodalmi Rádió antológiáiban. 2025 szeptemberétől a Károli Gáspár Református Egyetem hallgatója vagyok, ahol gyermekkönyves szakemberképzésen veszek részt. Bár elsősorban gyermekeknek írok, szívesen fordulok a felnőtt olvasóközönség felé is. Weboldalam: domanyizsuzsanna.hu
