Nagypéntek

Nagypéntek

Pengeéllel kavargott a szél a sziklák felett. A szálló szürke por gyászos ruhába öltöztette az apró növényeket, és a közelgő zsivajgó tömeget. A tömött sor előtt egy ifjú haladt, hátán nehéz keresztet cipelve, néha szakadt ruhájában megbotolva. Egyre csak sötétedett, ólomfelhők kúsztak az égre, és minden percben egyre hidegebb lett.

Az ifjú homlokán töviskorona, vállán az iszonyú teher, a hátán korbácsütések nyomai, a háta mögött röhögő páncélos katonák. A szemében kétségek. A fizikai tűrőképesség határán, már a lélek is törik, és a remény lassú haldoklásba kezd. Aztán csak a kalapácsütések csattogtak, a szögek rémisztő sikollyal marták a húst, törték a csontot, és futottak bele a fába. Az Anya térdre borult, és fájdalmában az őrület kerülgette. Ruháit szaggatta, haját tépve nézte a pribékeket, ahogy fia kezét és lábát hozzászegezik a deszkákhoz. Aztán előtörő könnyeitől már semmit nem látott, testét a zokogás fogta egybe, és csak a mellette álló nő segítségével tudott térden maradni. Az örök halál járta át a tájat, az embereket, és a katonák harsány röhögése sátáni szólamként harsogott az emberek fülébe. Aztán felemelték a keresztet, mire a rajta lévő ifjú nagyot jajdult. Az Anya előtt ekkor omlott össze minden, és tudatát vesztve hullt bele az éjfekete örvénybe, őrületbe.

– o – o – o –

Bár mai 130 kilóján nem látszik, mi tagadás koraszülött gyerek volt a fiú. Előző nap édesanyja leesett a lépcsőn, nagyon profán, és triviális okokból.

Létezett anno a ’60 –as években az úgy nevezett „Béke” ülőgarnitúra. Szemre való kis darabokból állt. Egy szép nagy rekamié, és 2 nehéz fotel, 2 székkel. Az akkori szocialista ipar remeke volt az utánozhatatlan komcsi vörös huzattal. Használhatóságát mutatja, hogy 55 év távlatában, ma is erre ülnek. A rekamié még üvegezett részel is rendelkezett, egészen addig, míg a fiú nagyobb gyerekké nem serdült, és komoly folytonossági hiányokat állított, elő az üvegekben. Fényes dióbarna politúr tette felejthetetlenné a darabot. A fotelek ma is szolgálnak a nappaliban. Ívelt keményfa karfájuk, és erős rugózatuk mindennek ellenáll. Már a fiú is tetemes mennyiséget ugrált benne, aztán miután a fiú apa lett, a nagy és a kisfia is adott a rugóknak erősen. Együtt öregedtek velük. A fiú apja mindig abból nézte a meccset, a kristályüveg hamutartót akkurátusam elhelyezve a karfáján, lábát a hozzá tartozó székre felrakva. Volt, hogy a kisebb lánynak szükség gyerekágy volt hirtelenjében. Korok, múltak, és az élet szép, nagy és keserű pillanatai fészkelnek ma is a belsejében porosodó afrikban.

Az édesanya nyolc hónapos áldott állapotában volt akkor, leendő gyermekével, a fiúval. Az ülőgarnitúra megérkezett, és az anya le-föl járkálás közben megcsúszott a lépcsőn, mire a gyermek úgy gondolta elindul világot látni. De megmaradt. Felnőtt, lett két lánya, és utánuk egy fia.

Sok év telt el. Aztán a fiú elvált, majd újra megnősült. Továbbra is aggódott a gyermekekért, és amit ereje engedett, mindent megtett értük, hiszen nem tőlük, hanem az anyjuktól vált el. Az új feleség pedig sajátjaként fogadta el a nagy és kicsi lányt, valamint a legkisebbet, a fiút. Az új házasságban sokáig nem lehetett babára gondolni, mert a fél fizetés, és krónikus betegségek akadályozták az új emberke világra jöttét. Aztán egyszer csak Isten úgy gondolta, eleget böjtöltek már 8 éven keresztül, és megengedte egy akaratos kis léleknek, hogy lemehessen az égi teremtények közül rövid kirándulásra, a földre.

Csendes november eleji nap volt. Eső nem esett, de a szürke elmosta a nevetést, és csak néha remegett fázósan bele, egy varjúkárogás az ereszkedő ködbe. A kismama akkor már a 32 hete volt áldott állapotban, és az apával boldogan készültek a kis jövevény érkezésére. Nem is volt nagyon ülőalkalmatosságuk az új házban, a hitelek szokás szerint derékba törték életük, de az apa meglátott egy ötven százalékkal leértékelt kanapét, ami szépséghibás volt. Ezt tudták megvenni, ami meg is jött szépen a szállítókkal, de azok az emeletre már nem voltak hajlandók felvinni. Az apa a nagymamával cipelte fel darabonként az összerakható kanapét. Közben az apa egyszer viccből megjegyezte:

– Csak aztán nehogy neked is megszülessen holnap a gyerek, mert kanapét vettünk. –

– Dehogy fog megszületni, beszélsz már sületlenségeket! – válaszolt egy apró mosollyal a kismama. Aztán jött az este, összebújtak a tévé előtt, majd egyszer csak megszólalt a kismama:

– Nagyon keményedik a hasam, és néha mintha kicsit görcsölne is. – nézett fel férjére.

– Csak nem lesz már semmi bajod. – mondta az apa. – Már késő van. Feküdjünk le, reggel meglátjuk van-e valami baj, és legfeljebb visszamész a dokihoz. –

Éjszaka az apára, aki vezetőállásban dolgozott, és a stressz naponta ette meg türelme nagyobb részét, álomtalan álom hullott, majd egyszer csak arra ébredt kora hajnalban, hogy rázza a vállát a kismama:

– Azt hiszem, baj van. Nagyon görcsöl a hasam, csak erősebben, és ütemesen, mintha éppen meglenne. –

Az apa pánikszerűen ugrott ki az ágyból, hisz ezeket a tüneteket ismerte. Már volt három gyermeke. Lerohant a mamához, gyorsan összedobálták két szatyorba a kismama számára legfontosabb dolgokat, ami esetleg akkor kellhet, ha bent tartanák a kórházban. Az apa hozta a kocsit, beültették a mamával a kismamát, és vissza kettő padlógáz, irány a nagyváros túlsó végén lévő korház, ahol a fogadott orvos dolgozik.

Az apa hihetetlenül összpontosított, és dudálva, tülkölve, ordítva, villogva száguldott végig a főváros útjain, piros lámpákon átrohanva, záróvonalakat átlépve, eszében azzal a tudattal: – Az sem érdekel ha elkapnak a yardok, gyerünk már! –

A kórházban azonnal megvizsgálták a kismamát, aztán az apa csak annyit látott, hogy mentősök tolják ki ágyon a vizsgálóból. Ekkor ment oda az orvoshoz, akit addigra már rendesen kibéleltek, hogy mi történik? Az orvos széttárta kezeit, és annyit mondott: – Ez a gyerek most meg fog születni, de itt nem vagyunk felkészülve a koraszülöttek kezelésére! –

A mentő lassan indult, a novemberi hideg alvázig átjárta. Az ágyon ott feküdt a rémült kismama, és a tanácstalan apa. Aztán színes papírdarabok cseréltek gazdát, zsebek között bújócskázva, egyikből ki, másikba be, és erre a sziréna is megszólalt, és a fűtés is beindult. Az apa fogta a kismama kezét, aki időnként feljajdult.

Aztán a korházban már csak egy pillanatra látta az apa az anyát. A mentősök betolták a szülőszobára, és a férfi csak állt kint a folyosón, vállán a táskájával, két kezében egy-egy megtömött papírszatyorral, karján a kismama nehéz télikabátjával, szívében szűkölő félelemmel, mi lesz a babával? Egy fél óra múlva kipattant a szülőszobáról „Ursula nővér” 190 centijével, 120 kilójával, és a tanácstalanul álldogáló kispapára mutatva megszólalt dörgő basszusán:

– Be lehet jönni a kismamához! –

Az apa lassan bevackolódott számos szatyrával, amikor újra megszólalt a basszus:

– Itt marad végig? –

– Persze! – szólt vissza az apa úgy gondolva megvárja a folyosón a szülés végét, azonban a nővérke máris odalépett egy szekrényhez, amiből a kispapa kezébe nyomott egy halványzöld műtősruhát, rövid mondat kíséretében: – Ezt vegye fel, és jöjjön! –

Az apa nem gondolta mi vár rá. Volt három gyermeke, azok is megszülettek, míg a folyosón várt. A nővérke azonban bevezette a szülőszobába, ahol ott feküdt szegény felesége, vérben, mocsokban, teljesen kiszolgáltatott helyzetben, és férjét meglátva hangtalanul megfogta annak kezét, és csak annyit mondott:

– De jó, hogy itt vagy! –

Igen, és a férj maradt. Nem készült fel rá, de ott volt végig, segítve, izgulva, néha szörnyülködve, de szívében szeretettel a kismama, és a még meg sem született baba iránt. Másodpercek, percek teltek, órákká egyesültek, és végül előbújt egy csúcsos kis lila fej, majd rúgott egyet magán, és halkan felcsendült egy újszülött kisbaba első tiszta sírása. A szülök talán két percig, ha látták a gyermeket, a sok ott nyüzsgő ápoló, és orvos máris csomagolta a picit, és szaladtak vele az inkubátorhoz. Isten áldja meg kezük munkáját, hogy hajlandók vállalni a lehetetlent, a fájdalmat, ha nincs sikerük, és az örömet, ha életben marad az újszülött. Aztán lezuhanyozott a kismama, közben kétszer elájult, így végül is csak este nyolckor nézhették meg teljes valójában a kisfiút.

A kisfiú alig látszott, ki a csövekből, és a fején az infúziós tűket tartó rögzítő gézből. Szemei bedagadtak, gyulladtak voltak, kis teste bőre sárga volt, kezére több műszer érzékelőjét is rákapcsolták, és folyamatosan áramlott belé az infúzió meg az antibiotikum a tüdőgyulladás miatt. Az apa csak állt az inkubátor előtt, és lukas két fillért nem adott volna saját egy kiló hetvendekás magzatának életéért.

Teltek a napok. A babát csak délután és este egy-egy órára lehetett megnézni, és akkor lehetett anyatejet is bevinni a táplálására, bár azt a baba gyomra még nem bírta. A szerdai szülés után szombatra az apa már lassan kezdte feladni a reményt. A gyermek gyomra még a tiszta vizet is véresen küldte vissza, és még mindig több volt a cső, mint a gyerek. Ekkor a kismamának is ki kellett költöznie a kórházból, és már ő is csak látogatóba jöhetett be gyermekéhez. Vasárnap az apa annyit kért, hogy a telefonszámukat szeretnék az inkubátoron lévő matricára felírni, ha valami baj történne a babával, akkor szóljanak nekik. Csendben, nagyon halkan kézen fogva mentek haza a kismamával.

Hétfő az apa a munkából nagyon sietett haza, hogy be tudjanak menni a kicsi fiúhoz, de hazafelé defektet kapott, így csak az esti látogatásra értek be. A már megszokott módon igazolták magukat, automatikusan húzták lábukra és fejükre a fertőzésektől védő papucsot, és sapkát, már megszokott módon indultak az inkubátorhoz a terem hátsó részébe, mikor az apa meglátta, hogy gyermekének kis üvegpalotája üres, és csak egy irodai papírlapra írt egyetlen szó díszlik rajta:

KIFERTŐTLENÍTVE!

Az apa egy mozdulattal magához húzta feleségét, fejét a mellére vonta, és csak annyit mondott: – Most maradj így, kérlek! – Ezek után valami feltolult az apa torkán, és csak fojtottan tudta megkérdezni a mellette elmenő ápolónőtől: – Hol a gyerekem, abból az inkubátorból? – A nővérke két lépés közben futtában válaszolt vissza: – Nem tudom. Utána kell néznem. – és ment tovább. Az apában ekkor már felhorgadt a keresztúri bicskás gyerek, és éppen ordítani akarta, hol a gyerek, amikor a doktornő messziről integetve az apa fejének láttán, már kiabálta is: – Nincs baj! Nincs baj! Ő volt a legerősebb az osztályon, így átszállítottuk egy másik korházba! –

Kövek gördültek, káromkodások szelídültek kérdéssé, és a papírok átvétele után csak rohanás volt, ismét padlógáz, az immár harmadik kórházba. A kórházajtóban a kórház büszke őre elállta az utat, és nem akarta beengedni őket, így ismét tőkeátcsoportosításra került sor, és az apa mindenkit félretaszítva kereste a nővéreken a gyerekét, aki semmiről sem tudva, békésen szuszogott az inkubátorban.

A kórház a nagyvárosban volt egy szép park szélén. A park sarkán a betonba süllyedve kis kápolna állt, a kórház épületével szorosan összekapcsolva, előtte csodálatos Maria Immaculata szoborral. Az apa már olyan volt, mint a szarvascsőrű madár hímje. Az anya a kórházban a babával, az apa dolgozott és munka után hordta be a kórházba amire szükség volt, tisztára, házi ételre, miegyébre. A kisfiú fejlődésnek indult, már majd kirúgta az inkubátor oldalát, és verte súlyban is a két kilót. Amikor az apa bement, akkor pici hosszú pálcika ujjaival kaparászott felé az üvegen. Apa lassan megnyugodott. Otthon lakkozta a kiságyat, nagyfiával és nagylányával rendezték a szobákat, és már mosolyogni is tudtak az egészen.

Az apa a megnyugvás ösvényein járva állandó hívást érzett, hogy bemenjen a templomba, de halogatta, míg egy nap, csak belépett. A templomban kevesen voltak, az esti mise is halkan csordogált. A férfi gondolta leül kicsit, de két lépés után lábai lebénultak, köré aranyköd fonódott, és nem látott mást csak Szűz Máriát, ahogy kezében tartja halott fiát, a kereszt alatt. Érezte a kínt, amit Mária érzett, viselte a fájdalmat, a reménytelenséget, a vég megtapasztalását, a gyermek elvesztését! Csak állt bénán, csak az aranyköd lebegett, kezéből kiesett a táska és a szatyor, a fájdalom görcsbe csavarta lelkét, és szeméből a hála, a fájdalom és az együttérzés könnyei csorogtak. Valószínű sokan hülyének nézték, de nem zavarta, mert nem volt külvilág. Mire magához tért, épp vége volt a misének. Kilépett az ajtón, csendesen indult a metró felé, és élete, innentől kezdve kapott értelmet, és mélységet megértéséhez.

– o – o – o –

Az anya magához tért, megkapaszkodott a mellette álló nő karjában, és felnézett a keresztre. Arcát görcsbe rántotta a fájdalom, megtört szemű fiát látva. A szél egyre érdesebben vágott, és az ég lassan már teljesen elsötétült. Az ifjú csak lógott a keresztről, mert kimarjult válla már nem bírta testét tartani, összetört lábai már nem nyújtottak támaszt. Csak szenvedést okoztak. Nehezen kapott levegőt, ajka kicserepesedett, nyelve feldagadt, szemébe csorgó vérétől már nem látott. Újra és újra kín járta át testét, minden egyes mozdulatra, lélegzetvételre. A remény halt meg ezekben a percekben. Mária még nem tudta, hogy fel fog támadni a gyermeke. Még nem tudtuk, hogy értünk kínlódik élet és halál között. Villámok hasogatták az eget, a por eltömte az orrokat, majd hatalmas villanás hasította tört részekre az égboltot. Még ő is megrendült egy pillanatra, és ennyit mondott csupán:

– Éli! Éli! Lama sabaktani!

Majd meghalt értünk.

Nagypéntek volt, és az van ma is. Az igazi ünnep, mert a Húsvét a bizonyosság, a biztos, hogy aki hisz benne, az örökké él!

Author: Varga Endre

Édesapámtól a Varga nevet örököltem, édesanyám pedig az Endre és Imre névvel ajándékozott meg. Kora gyermekkorom óta szeretem a természetet, az irodalmat és a fotózást. Jelenleg kertészmérnök-tanári diplomámmal virágkötészetet tanítok egy egyházi iskoban. Nem vagyok író. Egyszerű szemlélődő vagyok, aki észreveszi azt, ami mellett más elhalad, mondták rólam egyszer. Szeretem megragadni a pillanatok zenéjét és egy természeti szépség taktusait megörökíteni. Túráimon gyakran egyedül lépkedek, beépülve a tájba a föld, a víz, a napsugár, a növények és állatok lélegzetét átvéve próbálok azonosulni, hogy írásaim és fotóim minél természetesebbek legyenek. Nekem az írás és a fotózás a kitörés lehetősége a mindennapi robotból, lehetőség a konvenciók eltörlésére, a szocializáció alatt ránk kényszerített ízlés átlépésére. Próbálom a pillanatokat ellopva örökké tenni, és mások számára ezt élvezhetően, harmóniában megmutatni. Lehetőséget és ajándékot látok a nehéz témákban, mert rájöttem, hogy minden úgy jó, ahogy van. Ez segített hozzá, hogy egy irányba tudjak evezni az élet sodrásával, elfogadva, hogy így lehet véget vetni az önmagam és a világ elleni harcnak. Az írás személy szerint ebben segít engem, és novelláimmal ezt próbálom megmutatni az érdeklődő fogékony szemlélőknek.