Nesztelen léptekkel lopakodik a hideg tél,
Künn még csupasz lábakon ólálkodik a szél.
Meztelen vagyok, mint halott fa kiszáradt ága.
Halott vagyok én is,
kiterítve fekszem,
jönnek értem,
s eltemetnek,
csendes harangszó szavára.
Itt az idő, hogy megpihenjek,
végre-valahára.
Nem maradt utánam semmi,
ha mégis valami,
csupán egy cseppnyi bánat.
Nem hagytam senkire semmit,
ha mégis valamit,
elillant az is távoli tájra.
Ó, mondd Uram,
egyszer majd
valahol,
valamikor,
tévelygő lelkemre
várhat még bűnbocsánat?
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.