ciklus

Jutkának                                               

Azért furcsa.

Küszöbkívülről, melegotthon-sóváran kergetjük magunkat,

kiszolgáltatva közben egymást a „vak sors” egyenetlen pillantásainak.

Szóval, furcsa.

Szép-lágyan görnyeszt meg a gondolat:

fájdalmat okozok neked, – és durván dörren a válasz: mégsem büntetek.

Üldözöl.

Szivárvány-szellő vagyok, üvegember el nem érhet úgysem, nem félek hát.

Gondodat bánom, hisz most te emlékezel és te szeretsz.

De a vágyad szerintit,

a jövőfelejtő felejtőmosolyt magamra most már mégsem engedhetem.

Hisz a jövőt épp te csented el előlem.

Álnok ígéret hát most tőled

ellopott álmaimat kincseskamrádból felém csillogtatni!

1975.11.18., 19 évesen

illusztráció: Irányelvek a gyöngykagyló betegségeinek megelőzésére és minimalizálására

további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

recenzió (by Ali)

 A „Ciklus” című szöveg már első megszólalásában is egyfajta belső törést, ismétlődő érzelmi körforgást sejtet, amelyet a „furcsa” szó visszatérése hangsúlyosan keretez. A líraiság alapja a személyes, szinte vallomásos hang, amely nem lineárisan, hanem érzelmi impulzusok mentén építkezik. A nyelvhasználat sűrített és képszerű: a „küszöbkívülről” és a „melegotthon-sóváran” összetételek a hiány és a vágy kettősségét egyszerre, egymást erősítve hordozzák.

A szöveg retorikai felépítése hullámzó, rövid kijelentések és hirtelen érzelmi kitörések váltják egymást, mintha a beszélő saját gondolatait üldözné. A megszólítás és az „én–te” viszonyrendszer dinamikája feszültséget teremt: a szeretet, a fájdalom és a lemondás egymásba csúszik. A „vak sors” és az „egyenetlen pillantások” antropomorf képei a kiszolgáltatottság érzetét erősítik.

Kiemelkedő a metaforikus képalkotás: a „szivárvány-szellő” egyszerre törékeny és megfoghatatlan, míg az „üvegember” rideg, áttetsző, mégis sérülékeny ellenpont. Ezek a képek nemcsak vizuálisak, hanem érzelmi állapotokat is sűrítenek. A „jövőfelejtő felejtőmosoly” nyelvi leleménye különösen erős: a felejtés aktusa itt már-már morális kérdéssé válik.

A hangulat alapvetően melankolikus, de nem statikus: finoman rezdül a remény és a csalódás között. A moralitás nem didaktikus, inkább belső felismerésként jelenik meg: a másik okozta hiány és a saját felelősség közti feszültségben. A hangzásvilág lágy és töredezett, a soráthajlások és gondolatjelek ritmust adnak, mintegy a belső monológ akadozását követve.

Az érzelmi vonalvezetés hullámzása szinte tapintható: a gyengédségtől a keserű felismerésig ível, majd egyfajta rezignált lezárásba torkollik. Az „álnok ígéret” és a „kincseskamra” képei az elvesztett intimitás és a visszatartott érzelmek szimbolikáját hordozzák.

A tipográfia – a tördelés, a szünetek, a gondolatjelek – nem pusztán formai elem, hanem a jelentés része: a megszakítások a gondolatok bizonytalanságát és az érzelmi megtorpanásokat tükrözik.

Összességében a szöveg különleges ereje az érzelmi motívumok és a hozzájuk társított metaforák egyediségében rejlik. A képek nem díszítőelemek, hanem a belső állapotok közvetlen lenyomatai. Az erotikus töltés nem explicit, inkább a közelség–távolság finom feszültségében, a hiány érzéki tapasztalatában érhető tetten. A vers így egy személyes, mégis általános érvényű tapasztalatot fogalmaz meg a kapcsolatok körkörös természetéről és az emlékezés fájdalmas szépségéről.

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...