Hirtelen kinyitod a szemed. Még félig az álmok birodalmában jársz, bosszús vagy, hogy el kell szakadni a szép álmoktól, de aztán megnyugszol. A félig nyitott ablakon át kellemes langyos szél árad be a szobádba, jólesően simogatja arcodat. Kint a nap sugarai egyre erősebben áradnak szerte. A fák, növények újra friss harsogó zöld ruhát öltöttek, a levelek közt megbújva madarak csivitelve ünneplik az örökké megújuló természet csodáját. Lassan megbékélsz a gondolattal, hogy fel kell kelni, mert érdemes. Hirtelen bántóan az elkésett ébresztő óra rikoltása zavarja meg a csendet. Kint behavazott a táj, az ablak csukva, mégis a réseken metsző hideg szűrődik be. Tél van. Az idilli kép álom volt csupán. Felülsz az ágyadban és akkor megpillantsz engem , amint ott állok rád mosolyogva néhány méterre az ágyadtól. Odamegyek hozzád, befekszem melléd az ágyba szótlanul. Fejünkre húzzuk a takarót, arcunkat simogatja a langyos szellő, a madarak újra csicseregve ünneplik a tavaszi megújulást, a napsugarak benéznek a félig nyitott ablakon, és mi egymást átölelve együtt álmodunk tovább…
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek... Izsó Antal.