A fák sűrűjében sok-sok majomcsalád talált otthonra. A hatalmas, méregzöld lombkoronák között mindannyian vidáman hintáztak egy-egy ágba kapaszkodva. Egy kismajom vágyakozva nézte őket az egyik fa vastag törzse mögé bújva.
– Miért bújsz el mindig? Miért üldögélsz itt egyedül azon a faágon? – kérdezte a kolibri, aki nektárt gyűjtögetett a dzsungel színpompás virágaiból.
– Nem szeretek a többiekkel együtt játszani. Ők sokkal ügyesebbek nálam, nem akarom, hogy kinevessenek – felelt a kismajom.
– Játszottál már velük? – érdeklődött a kismadár.
– Nem – rázta a fejét a majom.
– Akkor miből gondolod, hogy kicsúfolnak? És miből gondolod, hogy te ügyetlen vagy? – kíváncsiskodott a kolibri.
– Csak tudom és kész. Hagyjál békén! – durcáskodott a kismajom.
A kolibri nem kérdezősködött tovább, haladt a maga útján. Pici teste és hosszú csőre tovatűnt a piros és sárga szirmok tengerében. A durcás majom megbánta, hogy nem volt vele kedvesebb. Ez a kismadár az egyetlen, aki észrevette őt és foglalkozott vele, mégis sikerült elüldöznie. Lám, így teljesen egyedül maradt. Hallotta a társai vidám beszélgetését, és alig várta, hogy végre pihenni térjenek. Egy-két óra telt el így, gubbasztva a fán. Aztán a nagy majomcsalád megkezdte ebéd utáni pihenőjét. Ő pedig végre kiszabadult az önkéntes fogságból! Hosszú karjait kinyújtotta. Átugrott egy tőle jó messzire lévő faágra, elkapta mind a két kezével, először hintázott egy kicsit, majd pörögni-forogni kezdett körbe-körbe körülötte. Aztán már csak egyik végtagjával kapaszkodott, a másikkal egy banánt lökött fel jó magasra, és amikor lefelé zuhant, akkor tenyerébe fogta. A faágba kapaszkodó kezét folyton váltogatta.
Arra szállt a kis kolibri.
– Kismajom, milyen ügyesen dobálod azt a gyümölcsöt, miközben kapaszkodsz a faágba! – dicsérte meg.
– Olyan jó egy kicsit mozogni! Már egészen elgémberedtem! – magyarázkodott a kismajom.
– Ahogy váltogatod a kapaszkodó kezedet és közben dobálod a banánt, az egészen különleges! – állapította meg a kolibri.
A kismajom nem törődött semmivel, csak ugrált, mozgott, repítette a magasba a szép, nagy sárga héjú gyümölcsöt. Mikor megelégelte, akkor meghámozta, és elmajszolta. Már az utolsó falatnál tartott, amikor eszébe jutott, hogy meg kellene kínálni a pici madarat. Ő azonban kedvesen visszautasította, de azért nagyon jól esett neki, hogy szívesen adott volna belőle. A kolibri meglátta, hogy felébredtek a majomcsalád tagjai és kíváncsian figyelik őket. Gondolt egyet, és így szólt:
– Nem láttam elég jól kismajom az előbbi mutatványodat! Megcsinálnád még egyszer?
– Persze! Ha tetszik, akkor figyelj csak ide! – nevetett a kismajom, és ismét elkezdte a banánszakítást, aztán a dobálást, csak most még magasabbra hajította, mint az előbb. Egyre jobb kedve lett, így megpróbálkozott valami mással is. Felállt egy nagy, vastag ágra, kezébe vett két kókuszdiót, és labdázott velük. Dobálta őket egyik kezéből a másikba úgy, hogy a magasban keresztezték egymást, és mindig pontosan a tenyerébe estek. Előtte a kicsi kolibri szállt, mögötte ült a lombok között az egész majomcsalád, és csodálkozva figyelték. Sosem látták még őt így mozogni, szinte észre sem vették, hiszen nem mutatta meg a tehetségét eddig senkinek. Egyszer, mikor a kókuszdiók nagyon magasra repültek, és közben megfordult a saját tengelye körül a kismajom, hatalmas éljenzésbe kezdtek. Ő döbbenten nézte a rokonait, amint tapsolnak neki.
– Megtanítasz bennünket is? – kérdezte az egyik testvére.
– Persze, gyere ide mellém, már mutatom is! – hívta őt készségesen az öccse.
A kismajom szíves-örömest gyakorolt a testvéreivel. Ettől fogva nem volt lehetősége elbújni. Nagyon sok dolga akadt. Minden társát meg kellett tanítania azokra a mutatványokra, amiket ő tudott. Hamarosan ő lett a majmok gyakorlatainak hivatalos betanítója. Minden reggel és este őt keresték, ha szerettek volna valami újat bemutatni. A kolibri örömmel nézte őket, persze nagyon jól szórakozott közben. Egyik alkalommal, mikor a kismajom lepihent, odaszállt mellé.
– Jobban érzed magad most, hogy együtt játszol a többiekkel, vagy akkor volt jobb, mikor egyedül gubbasztottál és azt gondoltad, hogy ügyetlen vagy? – érdeklődött.
– Persze, hogy most érzem magam jobban! – vágta rá a kismajom.
– Ha nem mutatod meg magad, akkor még most is azt hinnéd, hogy kinevetnének, ha látnának, ugye? – folytatta a kolibri.
– Igen, így van. Nem is gondoltam, hogy én jó vagyok a banán és kókuszdió dobálásban! Ha nem vagy ilyen kedves hozzám neked sem merem megmutatni! – vallotta be a kismajom.
– Jó, hogy így alakultak a dolgok! – mosolygott a kolibri.
A kismajom miközben másokat tanított, egyre ügyesebb lett. Pár év elteltével meglátott egy pici majmot szomorkodni magában. Odament hozzá, biztatta, és kitalált neki egy egész gyakorlatsort, amit szívesen csinált, így többé ő sem búslakodott egyedül a sokszínű őserdők világában.
Author: Demeter Monika
Demeter Monika vagyok, okleveles vegyészként gyógyszerfejlesztési területen dolgoztam negyven évig Debrecenben, ahol születtem és ahol a Tóth Árpád Gimnáziumba és a Kossuth Lajos Tudományegyetemre jártam. Két gyerekem, négy unokám, és a férjem a legfontosabb szereplői az életemnek. Régóta szeretek írni, de kevés alkalom és idő adódott erre nekem. 2023 januárjában azonban beléptem a meskete.hu weboldalra, ahová két év alatt 420 mesét töltöttem fel és 620 ezres nézettséget tudhatok a magaménak. Ezekben rengeteg dolgot sikerült elmondanom az olvasóknak arról, ami szerintem fontos, amiről érdemes beszélni a gyerekeknek, a gyerekekkel. Minden történetet felolvasok, ezek a hangosmesék is megtalálhatók a weboldalon. 2023 és 2024 évben indultam azon a két versenyen könyvbe jutásért, amit meghirdettek a meskete.hu oldalon, és mindkét esetben nyertem. A Hajdú – Bihar Vármegyei költők, írók antológiájában szerepelek két novellámmal, és most az Irodalmi Rádió antológiájában kapott helyett a pályázatom. A debreceni Egészségfejlesztő Központban Mesés órák címmel tartok órákat. A Mesés percek Mesemadár című könyvem 2025 március első napjaiban került a Líra és Libri könyvesboltok polcaira. Ezúton is köszönöm, hogy az Irodalmi Rádió közösségének tagja lehetek.