Nem tudom mi történt velem.
Immár vén fejjel
már hetek óta
egyre csak makacsul
magamban ugyanazt a kérdést kérdezem:
Élni még tovább érdemes?
Nem tudom,
Nem hiszem.
Jobb volna tán innen,
e világról eltűnni.
Még nyomot sem hagyni,
csak csendesen elmenni.
Némán.
Még el sem köszönni.
Lehajtott fejjel,
észrevétlenül elosonni.
Mindent, de mindent,
Itthagyni.
Legfeljebb szememben
egy könnyel,
de ennél nem többel,
könnyű szívvel és lélekkel,
a túlpartra átlépni.
Még véletlenül sem visszanézni.
Csak menni makacsul mindig tovább előre.
a csábító, hívogató, titokzatos,
végzetes
Ismeretlenbe!
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.