Az élet ajándéka

Az élet ajándéka

 

Virág feltöltődve, mosollyal az arcán lépett ki a tánciskola hatalmas tölgyfakapuján. Kicsit megborzongott a csípős hideg szél leheletétől, mely huncutkodva pillanatok alatt pirosra csipkedve életvidám arcát. Kabátja gallérját felhajtva, meleg sálát az arcára takarva megállt beszippantani a tél tiszta, üde levegőjét, s ragyogó tekintettel csodálta a villanyoszlop neonos fényében gyémántként szikrázó, lassú tánccal hulló hópelyheket. Csendes béke ölelte körül. Boldog volt. Szinte belefeledkezett a hófehérbe öltözött táj gyönyörűségébe. Egész életében lenyűgözte a természet festői szépsége, az évszakok körforgása, az élet lüktetése és a tánc varázsa. A tánc, amikor a lába a zene ütemére mozogva, örömpulzusain felrepíti a lelkét az ég végtelenségébe, egész a mennyországig.

Lassú léptekkel indult az autójáig. Elhatározta, hogy a hazafelé vezető úton még megáll süteményt vásárolni. Különleges este ígérkezett, olyan ritka alkalom, amikor együtt lehet az egész család, s beszélgethetnek, mesélhetnek egymásnak a napi történésekről, élményekről, vágyakról, tervekről, esetleg eddig ki nem mondott gondokról. Szerette ezeket a bensőséges, harmonikus estéket, melynek a melegsége mindig a karácsony ünnepi hangulatát idézte meg az otthonukba. Szerencsésnek érezte magát, hogy olyan életet sikerült a szeretetük által teremteni egymásnak, hogy minden napjukat ünnepként tudták megélni. Bekapcsolta a rádiót. Halk, nosztalgikus zene szólt. Óvatosan vezetett a csúszós úton. Hirtelen hatalmas ütést érzett az autó hátulján, s elvesztette uralmát a kormányzás felett, lába lecsúszott a pedálról, s az autó sodródni kezdett. Hasító fájdalmat érzett, majd elsötétült minden körülötte.

Amikor kinyitotta a szemét először csak a fehér mennyezetet látta, azt is csak homályosan kirajzolódva. Szomjúság gyötörte, s nagyon erőtlennek érezte magát. Próbálta elfordítani a fejét. A falakon hidegséget árasztó csempék sokasága nézett vele farkasszemet. Csak a tenyerében érzett forróságot, mely átjárta egészen a szívéig. Az édesanyja fogta a kezeit, imádkozva imádott lánya ébredéséért. Elgyengült ujjaival, halvány erővel megszorította az anya kezét, s alig hallható hangon megszólalt:

– Anya! Mi történt?

– Kislányom! Istenem köszönöm! Hálásan köszönöm! – rebegte az asszony, a meghatottság könnyeitől elhomályosult szemmel.

Virág mozdulni szeretett volna, de végtagjai nem engedelmeskedtek. Borzalmas döbbenet futott át rajta; a felismerés, hogy nagyon nagy a baj. A torkában szinte gombócot formált a félelem attól, hogy megtudja az igazságot, de elcsukló hangon megkérdezte:

– Anya! Mond meg, kérlek, miért nem érzem a lábam? Mi a baj? Szembe tudok nézni az igazsággal, csak legyél hozzám őszinte, hisz mindig azok voltunk egymáshoz.

Az édesanyja némán hallgatott, s csak a könnyei folytak az arcán. Tanácstalan volt; alkalmas-e az idő az őszinteségre, vagy el kell fedni a valós tényeket fél információkkal. Hirtelen megszólalt benne egy belső hang.

– Mindig azt vallottuk, arra tanítottuk egymást, hogy a szeretet színtiszta, nem fertőzheti meg hazugság és álarcok mögé bújás. Ki kell mondani a valóságot, még ha fájdalmat okoz is. Nagyobb fájdalom lenne a bizalom sérülése a hazugság által, akkor is, ha azt a magunk igazolására, a másik megóvására, a szeretetre hivatkozva tesszük is. Nincs kegyes hazugság, csak az egyenes útról való mellékösvényekre való letérés, egy görbe tükör, mely csak tovább rombolhatja az egyébként is nehezen feldolgozható tragédiát.

Szeretettel végig simította kétségbeesett lánya meggyötört arcát, s halkan megszólalt.

– Egy autó túllépte a megengedett sebességet. Az autója megcsúszott a jeges úton, s teljes erővel beléd rohant, magával sodorva az út menti árokba. Napokig kómában feküdtél. A gerinced megsérült, ezért nem érzed a lábaidat. Az orvosok minden erejükkel és tudásukkal küzdöttek az életedért. A tudomány jelenlegi állása szerint nem ígérhetik, hogy újra járni tudsz. Bocsáss meg nekem, de őszintén el kellett mondanom. Tudom, hogy mekkora fájdalom, tudom, hogy idő kell, hogy feldolgozd, de mindenben melletted állunk, támogatunk, s a szeretetünk erőt fog adni, hogy teljes emberként éld az életed. Most a legfontosabb, hogy élsz, itt vagy közöttünk. Különleges ember vagy, s nagyon erős. S ha úgy érzed, nincs tovább, elfogyott az erőd, mindig vár rád egy ölelés, egy simogatás, egy megértő és segítő szó, ami új erőket ad ahhoz, hogy meglásd az előtted levő utat.

Virág szomorú, fénytelen tekintettel nézett az édesanyjára. Nem sírt. Nem érzett haragot, csak mély döbbenetet. Egy sajgó hiányérzetet, melyet az a felismerés okozott, hogy többé már nem táncolhat, nem szárnyalhat a lelke a zene ütemére, a fellegekben keringve. Éles tőrként hasított szívébe a tudat; mostantól korlátok között, rabként kell élnie. Majd rögtön utána felvillant benne a következő gondolat, melyet anyjához szólva, az ajkain is megformált.

– Korlátok között is lehet bárki szabad, nem kell rabként élnie. Küzdeni fogok! Még nem tudom hogyan, miként, s merre fogok tartani, de tudom, nem veszíthetek. Nem ígérem, hogy nem fogok erőtlenül összeomlani, csendben sírni, vagy dühösen ordítani. Hálás vagyok, azért, hogy az eddigi életem minden napja ünnep lehetett és olyan emberek vettek körül, akik megtanítottak egymásért, egymásban élni. Élni akarok! Mindenem megvan az élethez! A fény, a levegő és a szeretet. Köszönöm. Nem adom fel! – s hatalmas erővel feltört belőle az elfojtott zokogás. Sápadt arcán végiggördültek az emésztő tűzként égető fájdalom könnyé formálódott cseppjei, tisztára mosva a lélekhez vezető utat, a kemény elszántság befogadásához.

A gyógyulás időszaka még hosszú kórházi kezelést igényelt. Virág minden orvosi utasítást betartott, s aktívan részt vett a sokszor megerőltető, fáradságos kezeléseken. Néhány hét múlva elérkezett az idő, amikor hazamehetett. Vegyes érzelmekkel várta az új élettel való megismerkedést, s a régi emlékekkel való találkozást. A kórház kapuján kilépve Virágot kellemesen meglegyintette a tavaszi szél játékos lehelete, belekapaszkodva a selymes, szőke hajába. Mélyet lélegezve beszívta a levegőben keringő édeskés virágillatot, mely átjárta minden sejtjét, s körbeölelte a szívét. Hosszú hetek óta először mosolygott. Otthon mindenki szeretettel fogadta, s ugyanolyan társként kezelte, mint a betegsége előtt. Senki nem éreztette vele a fogyatékosságát. Nyugodt volt. Igyekezett mindent újra megtanulni elvégezni, s a lehető legkevesebb segítséget igénybe venni a napi életében. Rengeteget olvasott, s elővette a régen elfelejtett festőpalettáját, ecseteket, s újra elkezdett festegetni. Lefoglalta magát, szinte minden egyes percet hasznosan kihasználva, s ha néha egy-egy sötét gondolat megpróbált alattomos módon bekúszni a fejébe, azonnal megsemmisítette egy másik pozitív érzetet sugalló gondolat erejével. De néha, amikor senki nem látta, szabad utat nyitott a feltörő könnyeinek. Szeretet vette körül, régi barátok látogatták, bár egyre ritkábban, új ismeretségeket kötött egy internetes közösségi oldalon, de nagyon hiányzott neki a régi nyüzsgő életmódja, a pörgés, a tánc, a körülötte legyeskedő fiúk figyelme, a szerelmes csókok édes íze. Esténként kiült a szobájából nyíló hatalmas teraszra, s fürkészte, csodálta a csillagokat. Különösen az Esthajnalcsillag tündöklő fehér fénye ihlette meg. Gyakran eltűnődött; mennyi csodaszép csillag veszi körül ezt az égbolton ragyogó gyöngyszemet, s mégis egyedi szépségével kitűnik közülük, megtörve a sötétséget, alkonyattól hajnalig fénnyel világítva az embereknek az utat. Hosszasan nézte a gyönyörűséges csillagot, szinte eggyé olvadt vele, s szeretettel rábízta a szíve kérését: mutasson neki egy reménnyel és örömmel teli utat, ahol megvalósíthatja szárnyalni kívánó lelkét, s rátalálhat az igaz szerelemre. Egyik reggel megkérte az édesanyját, hogy vigye ki a közeli parkba, mert szeretné élvezni a tavasz zsibongását, hallgatni a madarak csivitelését. Gyönyörű napfényes délelőtt volt. A nap sugarai játékosan hancúroztak a sétány apró kavicsain, gyémántszikrákat vetve. A gyerekek hangos zsivajjal önfeledten futkostak, csúszdáztak, hintáztak a játszótéren. Az öreg fákkal szegélyezett járdán kéz a kézben, boldog szerelmespárok andalogtak. Virág egy röpke pillanatra elszomorodott, de azon nyomban elhessegette az érzést azzal, hogy ilyen csodaszép tavaszi napon, amikor minden lüktet az élet leheletétől, nem burkolózhat gyászos hangulatba. Hirtelen galambturbékolásra lett figyelmes. Tekintetével kereste a madarak hollétét. Egy hatalmas tölgyfa tetején két hófehér gerlice üldögélt békésen szemlélve a világot. A tölgy alatti padon egy fiatalember ült egyedül, egy könyvet olvasgatva. Szemüveges, vékony testalkatú, egyszerű öltözetű férfi volt, de talán ép a szerénysége keltette fel a lány figyelmét. A fiú ösztönösen észrevéve, hogy figyelik, felemelte a fejét és Virágra mosolygott. A lány visszamosolygott, majd hosszasan megfürödtek egymás tekintetében. Este Virág a teraszon ülve elmesélte égi barátjának, az Esthajnalcsillagnak a nap megélt szépségeit, a találkozást egy ismeretlen férfival, akiből sugárzott a szelídség és a gyengédség. Mesélt az érzésről, ami mint egy villámcsapás átjárta az egész lényét, amikor a férfi szemébe nézett, s ez az emberi ésszel megmagyarázhatatlan varázslat nem akart elmúlni. Attól a perctől kezdve ott élt benne, feszítette a maga titokzatosságával, s újra és újra át szerette volna élni a gyönyörűségét. Másnap alig várta, hogy újra a parkba mehessen. A fiú ismét a padon ült, könyvvel a kezében. Virág is elővett egy könyvet, s olvasni próbált, de annyira zakatolt a szíve, hogy nem bírt a sorok tartalmára figyelni. Óvatosan a férfira nézett. Találkozott a tekintetük. A férfi felállt, összecsukta a kezében levő könyvet, s elindult a lány felé.

– Szia. Viktor vagyok. Bocsáss meg, ha zavarlak, de látom, egyedül vagy, ahogyan én is. Talán szívesen beszélgetnél, ami számomra megtiszteltetés lenne.

– Szia. Virág vagyok. Örülök, hogy idejöttél, s társaságot nyújtasz számomra. Látom, szereted az irodalmat. Mit olvasol?

– . Szenthelyi-Molnár István „Emberek! Az élet szép! „ És te? Észrevettem, hogy te is könyvet tartasz a kezedben.

Virág elmosolyodott, s megmutatta a könyvének a borítóját. Szenthelyi-Molnár István „Emberek! Az élet szép! „

Mindketten felkacagtak. Érezték, hogy a találkozásuk nem véletlen, hanem a sors térben és időben eltervezett ajándéka. Beszélgetni kezdtek. Megnyíltak egymás előtt, mintha több évtizedes barátság fűzte volna őket össze. Azonos érdeklődési köröket találtak, egyformán látták a valóságot, az élet értékét. Észre sem vették, hogy órák teltek el. Hosszú órák, ami csak röpke pillanatnak tűnt számukra. Csak a beköszöntő alkony szürkesége jelezte az idő múlását és a búcsúzás szükségességét. Viktor és Virág alig várták a mindennapos találkozásokat, melyeket olyan csodaként éltek meg, mikor a szív a szívben felismeri önmagát és meleg fészekre lel a másik lelkében. Mindketten érezték, hogy több ez az érzés a barátság kötelékénél, de nem mertek még egy kézfogás erejéig sem egymáshoz közelíteni.

Egyik reggel sötét, viharos felhők takarták el az égboltot, s kéken lesújtó villámok, hangos mennydörgés kíséretében, vastag fátyolként ömlött az eső. Szóba sem jöhetett, hogy Virág lemehessen a parkba. Szomorú érzés fogta el. Nem találta a helyét. Tétlenül ülve, kedvetlenül nézte az ablakon lefolyó esőcseppeket. Beburkolózott a csend ölébe. Révetegségéből a csengő harsány hangja zökkentette vissza a valóságba. Édesanyja nyitott ajtót. Viktor állt az ajtóban egy hatalmas csokor virággal a kezében.

– Jó napot kívánok! Elnézést kérek a zavarásért. Madaras Viktor vagyok, Virág barátja. Beszélhetnék vele?

– Igen, természetesen. Örülök, hogy megismerhetlek. A lányom sokat mesélt rólad. Gyere, bekísérlek a szobájába.

– Köszönöm.

Virág a meglepetéstől tágra nyílt szemmel nézett a belépő fiúra. Képtelen volt palástolni a kitörő örömét. A szíve hevesen kalapált, szinte visszhangzott a szoba csendjében.

– Szia! – üdvözölte a fiút.

– Szia! Gondoltam, az eső nem lehet akadálya a találkozásunknak. Ezt neked hoztam, ha elfogadod. – s átadta a lánynak a kezében tartott, színes tavaszi virágokból kötött csokrot, közepén egy apró kártyával, melyre a következő idézet volt apró, szépen formált betűkkel írva.

“Amikor két ember a szíve mélyén egyesül,

Képesek megtörni a bronz vagy a vas erejét is.

Amikor pedig két ember szíve mélyén megérti egymást,

a nyelv, amelyen szólnak, édes lesz és lenyűgöző, mint az orchideák illata.” “

/JiCsing/

A lány a meghatottságtól könnyes szemmel átvette élete legszebb virágcsokrát, s halkan rebegte:

– Köszönöm.

Viktor letérdelt mellé, s kimondta a szót, melyet már annyiszor megfogalmazott, de mégsem ejtett ki eddig vallomásként.

– Szeretlek. Az első találkozásunk óta a szívembe zártalak. A szemed számomra a végtelen kék égbolt, s a szikra, mely a tekinteted tükrében ragyog, a Hajnalcsillag fénye. A mosolyod a nap meleg sugara, s az életkedved, az erő, mely benned él, a gyógyító szivárvány színe. Elmondtam volna többször is, de féltem az elutasítástól, attól, hogy a tragédia után, amin átmentél, még nem vagy kész egy szerelem megélésére. Szeretném, ha elfogadnál társadként, de mindenképpen neked kell döntened.

Virág a felforrósodott tenyere közé fogta a fiú kezét, s szelíden válaszolt.

– Szeretlek. Az első pillanattól kezdve fontos vagy nekem. Nem szólhattam, mert vártam, hogy te nyilvánulj meg előttem. Visszatartott a betegségem, ami számomra már elfogadott tény, de te egészséges vagy, s nem tudhattam, hogy így, félemberként fel tudsz-e vállalni társadként.

– Te nem vagy félember. Egész vagy. Nem egy test, külön részekkel, hanem egy különleges, szeretettel teli, életvidám lélek. Számomra te vagy a teljesség és az öröm forrása. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettelek.

Tekintetük lassan egymásba fonódott, s kitárt karjaikkal átölelték egymást. Nem szólt egyikük sem. Az ölelés ereje, lüktetése, izzása beszélt helyettük. Nem a test érintkezése volt a fontos, hanem a lelkük egyesülése, a szív szava; – Érzed? Érted dobbanok. Minden ritmusom érted szól. S az ölelés mámorában szájuk lázasan kereste egymás ajkait, megízlelve a csók mézédes ízét, melynek selymes pecsétjében egy gyönyörű szerelem kelt életre.

Néhány hónap elteltével kitűzték az esküvő napját. A közös életük pillérjeit a most pillanatait megélve tervezték. Nem kutatták a múlt fájdalmait vagy a jövő titkait. Terveztek, álmodoztak. Tudták, lesznek majd nehéz pillanatok, küzdelmek az életükben, de biztosak voltak abban, hogy a szeretet ereje minden próbán átsegíti majd őket, egymás kezét fogva, hitet és megújult erőket adva.