A páva és a veréb
A hatalmas, virágoktól pompázó park füvében a kis szürke veréb apró morzsákat csipegetett önfeledt szorgalommal. A terebélyes tölgyfa dús lombkoronája között megbújva, nyugodtan ülve egy sárgás tollú rigó fütyülte szívhez szóló, vidám dalát.
A zöld bokrok takarásából büszke, méltóságteljes léptekkel hirtelen elősétált egy páva, s megállt a veréb előtt.
– Jó reggelt! – köszönt barátságosan.
Az apró veréb kíváncsian felemelte a fejét, majd halk, megszeppent hangon viszonozta a köszöntést.
– Jó reggelt! – rebegte, s azon nyomban igyekezett minél kisebbre összezsugorodni.
Nem akarta, hogy jelenléte udvariatlanul zavarja az előkelő, gyönyörű madarat. Szégyellte a kopottas, színtelen ruháját, a szegényes külsejét.
– Mi a baj, kis veréb? Nem szeretnél beszélgetni velem? – kérdezte kedvesen a páva.
– De igen. Szívesen beszélgetnék veled. Örömmel tölt el a társaságod. – válaszolta
a még mindig megszeppent, apró madárka.
– Látom, bánt valami. Akarsz beszélni róla?
– Te bámulatosan szép vagy. Az emberek megcsodálják az angyali szépségedet.
Még a napsugarak is víg táncot járnak a fénylő tollaidon. Én csak egy egyszerű, semmitmondó teremtmény vagyok, aki feltűnés nélkül igyekszik elvegyülni a többi madár között. Nem fontos senkinek a létezésem.
A páva elmosolyodott, farktollait legyezőszerűen kitárta, s szeretettel átölelte a kis verebet.
– Valóban. Az emberek megcsodálnak. Számomra örömérzetet ad, mikor látom, hogy rám nézve megnyílik a szívük ajtaja, s befogadják az élet szépségét, a gyógyító szivárvány színeit, felfedezik a Napot, a Holdat és a csillagokat. A te léted szintén ajándék az emberek számára. Az önzetlenségeddel, a körülményeid és a lehetőségeid elfogadásával példát mutatsz. Látom, ahogy minden nap jó szívvel megosztod a neked jutó kevés eledeledet a galambokkal és más madarakkal. Megmutatod, hogyan kell közösségben élni. Nem hivalkodsz feltűnést keltve, s bátran szembenézel az évszakok viszontagságaival. Elszántan küzdesz a túlélésért. Szereted az embereket, ezért igyekszel mindig a házuk közelében lenni. Nem vársz hálát. Hűséges vagy hozzájuk, mint én a társamhoz. Látod a tölgyfa tetején fütyülő rigót? Már hajnalban rákezd az énekére. Egyedülálló tehetség. Nem hivalkodik. Boldog, ha a csodálatos dala eljut az emberek szívéig, örömet adva. Ne ítélj kicsiny veréb a külsőségek alapján! Ne mérd magad másokhoz! Mindenkiben szunnyad egy erő, egy rejtett tehetség, amit bátran meg kell mutatnia magából. Te éppolyan értékes és különleges vagy, mint én, az énekes rigó és a többi létező madár. Egyikünk sem több, sem kevesebb a másiknál. Attól vagyunk szépek, hogy egyedi és utánozhatatlan a lényünk. Nélkülünk a világ nem lenne az, ami most. Mi tesszük teljessé.
A kis veréb tágra nyílt szemmel, a meghatottságtól elhalkult hangon rebegte:
– Hálásan köszönöm.
A szíve egy új érzéstől, az önmaga értékének a felfedezéséből merített öröm gyönyörétől kezdett egyre hevesebben dobogni. Életében először értékesnek látta az életét. Egyik bokorról a másikra ugrándozva csiripelte a megtapasztalt csoda érzetét.
– Csirip! Barátok vagyunk! Csirip! Mindannyian különlegesek vagyunk! Csirip!
Az élet ajándék! Csirip! Szép az élet, szép a világ! Csirip! Hálás vagyok! Csirip! Köszönöm.
Author: Czirják Tiborné Móra Gyöngyi
Üdvözöllek. Czirják Tiborné Móra Gyöngyi vagyok. 1962. január 1-én születtem Makón, a hagyma városában. Első gyerekként érkeztem egy földműves családba. Az iskolai tanulmányaimat a helyi Bajza József Általános Iskola, majd a József Attila Gimnázium tanítványaként végeztem. Már az első osztály megkezdése előtt lenyűgözött a betűk, a tollak, ceruzák varázslatos világa. Elvarázsolt a csomagolópapír, a könyvek semmi máshoz nem hasonlítható illata. Magukkal ragadtak a mesék, a szépirodalom csodái. Tiszteletet váltott ki belőlem a mód, ahogyan a költők, írók a szavakkal megfestették, életre keltették a legmélyebb érzéseiket. A szívem szerint újságíró szerettem volna lenni, de mégsem jelentkeztem egyetlen főiskolára sem. Akkor még nem volt elég erős a célorientáltságom, s a kapott külső támogatás is hiányzott. Az érettségi után rövid időn belül férjhez mentem, majd ugyanilyen gyorsan érkeztek a gyerekek, szám szerint három fiú. Ezzel együtt előtérbe került a megélhetés és a napi gondok megoldására való törekvés, a nehézségek, az örömök megélése és háttérbe szorult mindaz, ami a belső hang által meg akart szólalni. Sok év, évtized után végre megszólaltak a mélyben szunnyadó szavak, s életre keltek a verseim. A mottóm: Amikor ráébredsz, hogy milyen értékes ember, lélek vagy és érzed, tenned kell valamit önmagadért, a szűkebb és tágabb világodért, nem az a...
