Egyedül az éjszakában Belzebubbal

Arra ébredt fel, hogy a szél csapkodja a nyitva hagyott ablaktáblákat. Még fektében kinyújtott balkezével megkereste az ágy melletti éjjeli szekrény közepén elhelyezett lámpa kapcsolóját. Miután lenyomta a gombot, a szoba egyik felét fény borította be. Egyszeriben láthatóvá váltak a lengő, a keretekhez csapódó ablaktáblák, melyek hangosan oly erővel csapódtak oda, hogy attól lehetett tartani, hogy kitörik belőlük az üveg. A függönyök, mint valami mesebeli szörnyek úgy szálltak a levegőben.

Nehezen szánta rá magát, hogy felüljön az ágyban, de végül megtette, mert a kinti vihar csak most kezdett igazán tombolni. Hirtelen, dörgések, villámlások kiséretében megjelentek az első nagy kövér esőcseppek, majd néhány pillanat múlva eleredt az eső. Most már valóban igyekeznie kellett, ha azt akarta, hogy elkerülje, hogy a heves eső beverjen a szoba ablakán keresztül. Ahhoz, hogy az ablakokhoz hozzáférjen, meg kellett kerülnie az ágyat. Ez a néhány másodperc tétovázásnyi idő a viharnak éppen elegendő volt ahhoz, hogy a fél hálószoba vízben ússzon. Végre valahára mégis elérte az ablakokat. Az ágyhoz legközelebb esővel kezdte meg a kényes műveletet Egyik kezével a már becsukott ablak szárny keretét nyomva tartva, másik kezével az elért zárókilincs elfordításával sikerült bezárnia  az első ablakot . Ezután egy nagyot szusszantott, legszívesebben most tartott volna egy kis pihenőt, mielőtt hozzáfog a másodikhoz. A már bezárt ablaktáblán viszont olyan hangosan, oly nagy erővel kopogtak a valóságos folyammá dagadt esőcseppek, hogy folytatnia kellett a megkezdett műveletet. Amikor már a második ablakot is sikerült bezárnia, csupán ekkor engedhetett meg maga számára egy kis szünetet. A rövid művelet nagyon kifárasztotta.

-Lehet, hogy Tamásnénak igaza van, és ide je volna elmenni a doktorhoz egy nagy kontrollt megcsináltatni?-gondolt vissza a beszélgetésre, melyet néhány napja folytatott le ezzel a bizonyos Tamásnéval.

Tétova mozdulatokkal kezét az éjjeli szekrény irányába mozdította el, de félúton megállt, hezitált, majd ismét, ezúttal határozott mozdulattal a szekrénypolcok irányában indította el. Kinyitotta, valamit keresett benne. Miután kihúzta, markában egy doboz cigarettát tartott. Kivett egy szál cigarettát a dobozból, a szekrényen fekvő öngyújtót felemelve, meggyújtotta a cigaretta végét és egy jólesőt szippantott belőle. Ekkor ismét Tamásné jutott az eszébe, aki egészségügyi jótanácsokkal látta el, melynek során nyomatékosan javasolta neki, hogy hagyjon fel a dohányzással.

Kinézett az ablakon. Már kezdett világosodni. Az eső még jócskán áztatta a kert virágait és fáit.

-Már ideje lenne, hogy elálljon-dünnyögte maga elé. Most az eső miatt nem tudom kinyitni az ablakokat, és a dohányfüst beleeszi magát mindenbe. Na, persze oly mindegy. Ilonka már nem veszekszik velem miatta.

Ilonka, a felesége már két hónapja, hogy eltűnt, nyoma veszett. A róla utolsó fellelhető nyomok egy bevásárló központba vezetnek. Ide azért jött, hogy itt vegyen meg különböző dolgokat, melyeknek szaküzletei rendesen különböző helyeken, néha egymástól messze találhatóak, itt viszont ezek központosítottak.

E gondolatok nyomán elérzékenyült, már-már elsírta magát, de aztán az utolsó pillanatban visszatartotta feltolulni készülő könnyeit. Elővette zsebkendőjéét, kifújta orrát, és kiment a konyhába. A konyhaszekrény második polca alatt volt egy titkos rejtekhelye. Itt tartotta a titokban vásárolt szeszesitalt, melyet felesége elöl itt rejtett el, és suttyomban kortyolgatott belőle, amikor tiszta volt a levegő, és nem kellett tartania attól, hogy lebukik felesége kutató szemei előtt.

Kinyitotta a szekrényt, keze avatott mozdulatokkal talált rá az elrejtett üvegre. Kivette a szekrényből, kerített magának egy vizespoharat, és abba töltött az üveg tartalmából. Szájához emelte a poharat. A nem szokványos ízű ital, a narancshéjból készült Cointreau, kellemes íze egész szájüregét betöltötte, jellegzetes ízt hagyva maga után. Nem is nyelte le azonnal, még egy ideig tartogatta szájában ízlelgette, a nemes italt, majd csak  ezután engedte le lassan a torkán, miközben érezte, hogy milyen kellemesen cirógatja, bizsergeti nyelőcsöve falát , és a kellemes melegség egész belsőjén végigvonul egészen addig, míg az ital eléri gyomrát.

-Ah, ez jólesett –szólalt meg hangosan, majd nagyot csettintve nyelvével még nagyobb nyomatékot adott annak, hogy elégedettségét kifejezze.

-Ó, Istenem, mennyivel kellemesebb így, nyugodtan, kapkodás nélkül, félelem nélkül meginni ezt a pohárkát, hogy Ilonka számonkérő tekintetét érezném magamon- sóhajtotta.

-Ilonkám, mondd, hol bujkálsz? Mivégre ez a játék?-szólongatta eltűnt felesésének címezve kérdéseit. Kérdések, melyeket már oly sokszor feltett, de feleletet sem akkor, sem most nem kapott rájuk.

Miután elfogyasztotta az italt, visszament a hálószobába, és kinézve az ablakon látta, hogy az eső már elállt. Az utcai lámpa kékes vibráló fénye megvilágította a nagy cseppektől elnehezült orgonabokrokat a kerítésnél. Visszafordulva ránézett az órájára hajnali négy óra múlt néhány perccel. Már világosodott. Kinyitotta az egyik ablakot, a friss levegő csak úgy zúdult be a szobába.

Tétován megállt. Nem is tudta mihez kezdjen. Ahhoz már későnek érezte az időt, hogy visszafeküdjön, de felkelni sem volt túl nagy kedve. Olvasni sem volt kedve. A nyitott ablakon keresztül továbbra is hűvös hajnali levegő áramolt be a szoba belsejébe. Ő még mindig pizsamában. Most megborzongott egész testében, keresnie kellett valami melegebb ruhadarabot, hogy ne fázzon meg. Arra is gondolt, hogy talán ismét meg kellene keresni azt a Cointreau-s üveget, de aztán elszégyellte magát, hogy ilyen gondolat felmerült benne, még annak ellenére is, hogy a felesége nem is volt jelen a gondolat keletkezésénél.

Gondolatai most ismét más irányban kalandoztak el. A múlt hónapban történt kellemetlen afférjára gondolt a szomszéd házban lakó tulajdonossal, egy bizonyos Kalmár úrral. Egy látszólag jelentéktelen látszó megjegyzésből kiindulva komoly összeszólalkozásba, majd veszekedésbe torkolló ügy miatt kölcsönösen megharagudtak egymásra, és habár szomszédok, és jó ismerősök is voltak régóta, de mivel annyira elfajult köztük ez az ügy, hogy azóta még nem is köszönnek egymásnak. Amikor találkoznak fejüket kölcsönösen elfordítják, még véletlenül sem néznek egymásra. Ő már-már arra gondolt, hogy Kalmár úrral csak a túlvilágon tudna közeledést, netán uram bocsá’ békülést elképzelni. Azóta, ha olykor mégis találkoznak abban versengenek, ki tudja a másikkal szemben jobban kinyilvánítani ellenszenvét.

A hálószobát eddig megvilágító éjjeli lámpát most eloltotta. A szoba még félig sötétben volt. Ekkor az egyik sarokból mocorgás hallatszott ki, majd nyomában egy világító szempár jelent meg. Odanézett a sarok irányában, majd hangosan hívó hangon megszólalt:

-Belzebúb, gyere elő! Tudom, hogy te vagy az!

A felszólításra egy miákolás volt a válasz. Az első miákolást követte egy második, majd egy harmadik, végül aztán csak előbújt a hang gadája, Belzebúb, egy éjfekete színű fiatal kandúmacska. Lassú léptekkel odament gazdájához, lábaihoz dörgölődzött, majd leült és várta, hogy megkapja reggelijét, bár ilyen korán még sohasem kérte.

Ismét kiment a konyhába, hogy Belzebúbnak keressen valami reggelivalót. Mostanra az álmosság már teljesen kiment a szeméből. Mialatt Belzebúb számára keresett falatokat, bekapcsolta a szekrény sarkán álló rádiót. El is feledkezett a rádióról, amikor néhány perc múltán visszaemlékezett arra, hogy ugyan bekapcsolta azt, de nem szól. Most közelebbről is megvizsgálta a régi ütött-kopott készüléket. Gombjait forgatta ide-oda mindhiába, csak halk sípolás hallatszott. Több próbálkozás után végleg lemondott arról, hogy valaha is megszólaltassa a rádiót. Miután ellátta ennivalóval a macskát kinyitotta a teraszra nyíló ajtót, kinyitotta az üveges teraszajtót is, amely közvetlenül a kertbe vezetett.

Kint a szabadlevegőn még meglehetősen hűvös volt. A hajnali csípősség miatt a korábban felvett háziköntös szárnyait erősebben fogta össze, és közben mélyeket szippantott a friss levegőből. Kinézve az utcai fronton levő léckerítés rései közt hangokat hallott. Valahol messze kiáltások hallatszottak. A kerítés előtt most futó léptek dobogása verte fel a hajnali csendet.

-Furcsa-gondolta magában. Nem szoktak emberek járni ilyen korán az utcán. Kíváncsisága nem hagyta békén. A kerítéshez ment, kinézett. Az utcán emberek kisebb nagyobb csoportjai közeledtek. Valamit kiabáltak, de hangjukat elvitte a szél. Most egy öttagú csoport fordult be a sarkon, és egész közel haladt el a kerítés mellett. Ők is kiáltoztak. Az ő hangjukat már tisztán hallotta.

-Meneküljünk! Kitört a háború, Jaj nekünk!-hangzott a vésztjósló kiáltás

A riadalom és a kiabálás hallatán egész testében megdermedt. Torka elszorult, mintha fagyos kéz ujjai szorították volna össze. Visszament a konyhába, ismét megpróbálta bekapcsolni a rádiót hirek után keresve, de ezúttal is néma maradt a készülék. A bizonytalanság érzése egészen megrémítette. Szabályos pánik vett erőt rajta, Minden tagjában reszketett, nem tudta mitévő legyen. ismét eltűnt feleségére gondolt.

-Ilonkám, vajon most merre járhatsz? Miért nem vagy mellettem? Ketten könnyebben viselnénk el még a legrosszabbat is! Erre a gondolatra még jobban kezdett aggódni, kiverte a víz, hányinger kerülgette. Tehetetlenül fel s alá járkált ismét az udvaron a szabadban. Felnézett az égre, és gyanakvóan vizsgálta mitől lesz olyan egyre nagyobb, élesebb világosság. Éppen ebben a pillanatban vakító fény borította be a teljes égboltozatot. Ekkor neki is fény dúlt az agyában ráeszmélt, hogy mi is történt: A hirtelen támadt éles fény, amit látott: Atomvillanás…

Atomháború tört ki, és valahol nem tudni milyen távolságban atombomba robbanás történt, ennek a fénye volt a villanás.

Ahogy még katonai képzés idején tanulta, az atomvillanás utáni első teendő, hogy az ember arccal a földre vesse magát. Néhány pe rcig így maradt, ugyanis a fény olyan erős ilyenkor, hogy az elővigyázatlan áldozat akár rögtön meg is vakulhat. Ezután óvatosan még mindig a földre lapulva fölfelé nézett. Ekkor robbanás után, látta a magasban lassan felszállni a jellegzetes gomba alakú  atomfelhőt.

Emlékezett rá, hogy azt tanították a katonai kiképzés alkalmával, hogy a felszálló felhő gyilkos sugárzó tartalmát körülbelül tizenötpercig képes magában tartani, de utána csapadék formájában megszabadul súlyos, gyilkos pusztító terhétől.

-Most gyorsan cselekedni kell. Mindenek előtt le kell zuhanyozni, minden rajtam levő ruhát műanyag zacskóba tenni, lezárni a zacskót, és megsemmisíteni.-zúgtak a gondolatok az agyában.

És ekkor megindult versenye az idővel, és egyben a halállal. Ebben a helyzetben az „Aki időt nyer, életet nyer” mondás annyira igaz volt, mint még soha.

Az volt a szerencséje, hogy a robbanás epicentruma valószínűleg legalább 10-15 km-rel távolabb volt. Ennek köszönhetően a lökőhullám az ő házát csak annyiban károsította meg, hogy minden ablaka kitört, de az épület maga nem omlott össze. Berontott a fürdőszobába, és aggódva megengedte a csapot. Szerencsére még volt vízszolgáltatás, sőt még melegvíz is volt. Gyors egymásutánban szinte letépte magáról a ruhadarabokat, egy nagy műanyagtasakba gyűrte őket, és elégette az egész csomagot. Arra gondolt, hogy egyetlen gyógyszerét sem vette be, pedig a szív és a vérnyomás tabletták nagyon fontosak lettek volna.

A zuhanyrózsa alatt állva a testére folyó melegvíz testileg és lelkileg egyaránt megnyugtatta. Ha nem is felejtette el a történteket, de a pánikfélelmét megszüntette és valami halál közeli ellazulás kerítette hatalmába. Kilépett a zuhanyzó fülkéből , megtörülkőzött. Attól, hogy teste megtisztult, kellemes érzés töltötte el, ugyanakkor meglepődve tapasztalta, hogy milyen fáradtnak és álmosnak érzi magát.

Ebben a pillanatban valaki kopogott az ajtón. Hallotta a kopogásokat. Hirtelen úgy érezte minden ereje elszállt, de arra még volt ereje, hogy elgyengülve leüljön egy székbe és kiszóljon:

– Ki vagy? Gyere, lépj be!

Az ajtó kinyílt, és ő az ajtónyílásban felesége alakját pillantotta meg, aki befelé  feléje jött, és közben mosolygott. Amikor már egész közel ért megszólalt:

-Gyuszikám, ne haragudj, hogy ilyen sokáig megvárakoztattalak, de nagyon hosszú volt az üzletben a pénztár előtt a várakozók sora.

Kárpótlásul hoztam neked valamit-mondta, majd e szavak után belenyúlt a bevásárló kosarába, és kihúzott onnan egy üveget

-Na, mondd csak Gyuszikám, kitalálod-e mi van ebben az üvegben?

A férfi, akit a nő Gyuszinak nevezett csak bambán, üveges tekintettel nézett feleségére, aki most hirtelen megkerült, és úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna: ő nem tűnt volna el, a z atomháború nem tört volna ki.

-Nos, ide nézz apukám- szólt ismét férjének, azzal kezében felmutatott neki egy üveg Cointreau-t.

-Ezt idd, és nem kell már eldugni a szekrény második polca alá- tette még hozzá nevetve.

-Gyuszi, a férje továbbra is hebegve csak annyit nyögött ki: akkor te nem is tűntél el? És nincs is atomháború?

-Micsoda? Miket hordasz itt össze-vissza? Valószínűleg rosszat álmodhattál. De most már ideje, hogy felkelj, mert a tisztítóból el kell hoznod a kabátomat. Ez az utolsó nap, amikor még nem kell fizetni a tárolásáért.

Férje még a nehéz álom hatása alatt, de már cselekvőképesen, lassan feltápászkodott, felkelt az ágyából. Engedelmesen vette a kabátját és elindult a tisztító irányában. Alighogy kilépett az utcára, szerencsétlenségére Kalmár úrba haragosába botlott. Amint testközelbe ért vele tekintetét nem fordította el bátran Kalmár úr szemébe nézett, és azt mondta neki fennhangon:

-Üdvözlöm, Drága Kalmár Úr! Ugye milyen furcsa? Mégis szép az élet, nem gondolja?-kérdezte tőle, majd mosolyogva tovább folytatta útját a kővé dermedt Kalmár úr meg kitátott szájjal, kikerekedett szemekkel még sokáig követte tovatűnő alakját mindaddig, míg látható volt. Utoljára már csak egy kis pontnak látszott, ahogy útját folytatta, de még mindig hátában Kalmár Úr érthetetlen tekintetével…