Vasárnap

Már fáradt volt tőle, és unta, hogy megint ki kell valamit találnia, hogy hol töltse el a teljes egész vasárnapot. Másnap, hétfőn aztán fáradtan kezdheti a hetet. No nem, ebből végleg elege volt. Legjobb lenne már dűlőre vinni a dolgot, és tiszta vizet önteni a pohárba.

Már ez a negyedik vasárnap, hogy nem otthon, szokványosan múlik el számára ez a nap, mint, ahogy vele ellentétben a legtöbb emberrel ez így történik. A vasárnap sokak számára a vészcsapot jelenti, az utolsó menedéket, hogy végre nem szólal meg reggel az utálatos ébresztő óra, nem kell álmosan megválni a jó puha ágytól, otthagyva annak marasztaló, kellemes melegét. Még meg lehet fordulni a másik oldalra, és folytatni lehet a megkezdett álmot, vagy csak egyszerűen még megtehetjük, hogy tagjainkat jólesően megnyújtóztassuk, és még egy kis időt lustálkodhassunk. Enélkül nem lehetne kibírni a szürke napok taposómalmát, ezért sok ember számára a vasárnap jelenti a reményt, az utolsót. Hasonlatos ez a nap ahhoz a helyzethez, mint amit egy mentőöv felbukkanása jelent a fuldokló számára, aki már csaknem feladja a reményt, de az utolsó pillanatban tőle karnyújtásnyira a haragos hullámok hátán megpillantja az életmentő eszközt. Csak ki kell érte nyújtani a karját és megmenekül. Ő immár negyedik alkalommal fosztja meg saját magát ettől a lehetőségtől. Nem él vele. Ahelyett, hogy karját kinyújtaná e „mentőövért” ,inkább messze löki el magától. Nem csoda, hogy mostanra már elege lett belőle.

Felesége most vele ellentétben békésen alszik ágyában, jelenlegi otthonukban, az albérleti szobában. Bizonyára örülni is fog, hogy ő nem lesz otthon, így nyugodtan telhet el számára az egész nap, nem kell őt kerülgetnie.

A mostani vasárnapra nem jutott semmi az eszébe. Reggel csak úgy cél nélkül elindult, nem tudta még hol, merre fog kilyukadni. Bár az igazat megvallva egy bizonyos fajta játéknak is felfogható volt ez a dolog. Kezdetben még tetszett is neki, egy idő után azonban már fárasztóan hatott rá.

Mivel jobb dolog nem jutott az eszébe, fogta magát és felszállt a metróra. Utazás közben, már a metrókocsiban ülve arra gondolt, hogy a mai vasárnap eltöltésének helyszínét az fogja majd meghatározni, hogy melyik megállónál fog majd kiszállni. Ezért aztán kíváncsian várta, hogy ösztöne vajon melyik állomásnál szólal majd meg?

-Figyelem! A következő megálló a Nyugati pályaudvar- hangzott el a tájékoztatás a kocsi hangosbeszélőjén keresztül.

Hirtelen felpattant, maga sem tudta ez most miért volt neki ennyire fontos. Valami belső erő arra késztette, hogy itt szálljon ki. Amikor a szerelvény ajtajai megnyíltak, a hozzá leközelebb eső ajtón kilépett a peronra. A mozgólépcsőn felfelé menve szerette nézegetni az ellenkező irányban haladó másik lépcsőn eltávolodó utasokat, leginkább a csinos nőket. Amikor felért, még nem döntötte el merre induljon tovább. Innen még bármerre is folytathatta volna útját. Most nem érzett semmi belső késztetést. Megállt. Várt egy percet, de nem történt semmi. Hasonlatos volt ebben a pillanatban az íróhoz, aki már mindent előkészített a munka megkezdéséhez, bekapcsolva kéken villódzott már előtte a számítógép képernyője. Mellette jegyzetek készítésére üres papírlapok, két-három toll is várta, ha szükség lenne rájuk készen állnak. Keze már a klaviatúrán, de azok a fránya gondolatok csak nem jönnek, és ez olyan bosszantó. Ő is valahogy így volt, belül semmi impulzus.

– Ha nem, hát nem, akkor határozzon az ész- gondolta magában, ha már itt vagyok a pályaudvar mellett meglátogatom a szüleimet, úgyis eléggé elhanyagoltam őket. Bement a pályaudvar központi üvegtetetős csarnokába, és az indulásokat jelző táblát tanulmányozva egy az utazáshoz alkalmas vonatot keresett.

-Pompás, fél óra múlva van vonatom, addig még pont van annyi időm, hogy megvegyem a jegyet- konstatálta elégedetten.

Megkerülte a vágányokat, és az építkezés miatt ide, oldalra került pénztáraknál jegyet váltott, majd elindult a külső 17-es vágány felé, ahonnan majd vonata indulni fog. Már nem volt sok idő az indulásig. Felszállt az legközelebbi kocsiba, amit először elért. Helyet foglalt, és várta az indulást.

Szüleire gondolt, akik egy kisvárosban éltek a főváros vonzáskörzetében, attól alig 30 km távolságban. Innen mindenki a fővárosban kereste a megélhetését. Naponta ingáztak reggel befelé, koraeste vissza az otthon felé. Ebben az ő szülei sem voltak kivételek. Akárcsak a fővárosiak, egykor ők is a heti robot után a vasárnapot várták, bár vidéken a helyzet még rosszabb volt ebből a szempontból: sokan vasárnap a kertben, a tanyán folytatták azt, amit hétközben a gyár zajos gépeinek  kattogása mellett tettek.

Apja is valaha az ingázók közé tartozott, de már évek óta, amióta nyugdíjas nem utazik kényszerből Budapestre. Bármikor, ha kedve támad felülhet egy vonatra, és bejöhet a fővárosba. Az idő nem szorítja, nyugdíjasként pedig már egészen olcsón utazhat. Élt is gyakran ezzel a lehetőséggel, be-be látogatott a fővárosba, felkeresett olyan részeket, ahol még nem járt, és természetesen látogatta őket , a fiatal házaspárt az albérletben. Ilyen alkalmakkor mindig vitt nekik valamit: egy kis saját kertben termett zöldséget, vagy gyümölcsöt. Különösen földieper érés idején elég gyakoriak voltak ezek a látogatások. Amikor az eper úgy igazán elkezdett érni gyorsan, egyszerre olyan nagy mennyiségben ért be, hogy nem győzték leszüretelni a friss termést. Ekkor hetenkét legalább kétszer-háromszor apja frissen szedett gyümölccsel teli szatyrokkal jelent meg náluk. Sokszor nem is voltak otthon, ilyenkor csak letette a csomagot, és már fordult is vissza. Más alkalmakkor elbeszélgettek, de szinte már nem tudtak új híreket mondani egymásnak, oly gyakoriak voltak a látogatások.

Anyja már egész fiatalkorában elkezdett dolgozni, ő is szintén a fővárosban , másokhoz hasonlóan ő is ingázó lett. Egy fonógyárban dolgozott, ahol két nővére is. Ők vitték be ide dolgozni, nem nézték jó szemmel, hogy kishúguk iskolába már nem járt, otthon töltötte napjai nagy részét. Nem dolgozott sehol. Írigyelték tőle a szabadidőt, amivel rendelkezett, ezért a családi tanács döntése után az alig 14 éves kislányt hasonló sors elviselésére szorították. Szenvedett is eleget szegény. A gyorsan forgó gépek orsóin futó szálakra kellett ügyelnie, hogy azok ne gabalyodjanak össze. A munkához gyors észre és gyors kezekre volt szükség, és nem utolsó sorban ügyes, igen ügyes kezekre, aminek szegény ő híján volt. Legszebb évei úgy múltak el, hogy minden energiáját a gyárban a helytállás kényszere, a gépekkel szemben folytatott egyoldalú küzdelem emésztette fel. Leendő férje udvarlását elfogadta, de a fiatalember nem jelentette számára az elképzelt ideális partnert. Ennek ellenére mégis hozzáment kérőjéhez. Ekkor 27 éves volt. Ettől kezdve abbahagyta a fonógyári munkát, és ahogy az akkoriban szokás volt, otthon a háztartást vezette.

A házaspár együtt vészelte át a háború éveit, és csak annak befejezése után született meg első, és egyetlen gyermekük, vagyis ő, Tonió, aki most a vonaton ülve hosszasan szülei sorsát felidéző gondolataiba merült el.

Szüleihez hasonlóan ő is ingázó lett. Nála ez akkor következett be, miután elvégezte az általános iskolát. Ezt követően a folytatást, a középiskolás éveket már a fővárosban, annak egy külső kerületi gimnáziumában élte meg. A felhőtlen négy iskolai év hamar elszaladt. Ezt követően ismerkedett meg a munka világával, előbb a kínos-keserves körülmények között eltöltött inasévek során, majd már, mint szakképzett szakmunkás tovább folytatta az e téren szerzett tapasztalatok gyűjtését még néhány évig. Noha képesített szakmunkás volt, számára az iparos lét, a műhely idegen világ maradt. Ezért aztán ebből kilépve, innen elszakadva, a 27 éves Tonió napjai jelenleg hivatalnokként, és emellett esti egyetemi hallgatóként telnek.

Magánéletében nagy változást jelentett, hogy előző nyáron feleségül vette Virágot, azt a lányt, akinek már három éve udvarolt. Ez az elhatározás, és az ezt követő tett, a házasságkötés, finoman szólva sem nevezhető élete legjobb döntésének.

Azt hangsúlyozni kell, hogy nem választását hibázta el, nem a feleségnek kiválasztott asszony személyét illetően tévedett, hanem saját maga reagáló képességét ítélte meg előzetesen hibásan, amikor azt gondolta, hogy képes lesz megváltozott állapotát elfogadni. Magyarul meg fog békélni azzal, hogy függetlenségét feladta, és házas ember vált belőle. Ezzel szemben, a valóságban az új állapotot, a házasember státuszt nem tudta elfogadni. Sajnálatos módon ez a dolog nagyon hamar, a házasságkötést követően kiderült. Ennek a felismerésnek a tudatában küszködött új állapotával, és kapálódzott ellene egyre erősebben és határozottabban. Az Amerikában honos, lovas rodeókon látható jelenetektől kölcsönvett hasonlattal élve, ő a betörendő csikó, és vele szemben a házasság intézménye a cowboy, aki a zabolátlan állattal akarja elfogadtatni a nyereg viselését, és egyben saját magát a nyeregben, mint a csikó szabad akaratát megzabolázó külső irányítót.

Habár, talán mégsem találó ez a hasonlat. Ő ugyanis nem annyira a szilaj csikó vadságával próbálta a házasság kényelmetlen, szorító béklyóját lerázni magáról. Inkább olyan volt, mint az elfogott kígyó, aki úgy szeretne szabadulni fogságából, hogy ide-oda tekereg. Sikamlós bőrének köszönhetően addig tekergődzik, míg végül kisiklik, kiszabadul a fogságból, ahol az ő esetében ez a szorító fogság a házasság.

Ez a küzdelem olyan hangulatváltozásokat és látszólag érthetetlen magatartásbeli megnyilvánulásokat váltott ki belőle, amit környezete, és legfőbbképpen felesége értetlenül szemlélt, nem ismerte az okát, és nem tudta ezeket mire vélni. Ebben az volt a szomorú, hogy közben mindketten szenvedtek ezalatt. Felesége szenvedett, mint ezen megnyilvánulások áldozata. Ő maga pedig szenvedett attól, hogy okozója volt annak, hogy felesége áldozattá vált, és szenvedett a megváltozott állapot által kiváltott, és ennek a rá gyakorolt hatása miatt is.

Ez a küzdelem. az utóbbi időben egyre erősebbé vált, ami részéről egyre kiszámíthatatlanabb megnyilvánulások egész során keresztül jelentkezett a mindennapokban. Az utóbbi hónapban ez már annyira eldurvult, hogy a hétvégeket, leginkább a vasárnapokat nem is töltötte otthon, hogy ne kelljen szólni egy szót sem feleségéhez, sőt ne is kelljen látnia őt. Ugyanakkor ezt a távolmaradást fenntartani fizikailag és lelkileg is egyre nehezebbnek bizonyult. Nagyon fáradtnak érezte magát a szó fizikai és átvitt értelmében egyaránt.

Toniót gondolataiból hirtelen az rántotta vissza a múltból a jelenbe, hogy a vonat lassítani kezdett. Ekkor kinézve az ablakon ráismert a felbukkanó házakra, melyek már a település első lakóépületei voltak. Alig telt el egy perc, és a vonat máris a városka vasútállomásán állt meg.

Miután leszállt a kocsiból, először megállt, és szétnézett vajon nem lát-e régi ismerőst a közelben, habár azok száma egyre jobban fogyóban volt. Szeme ezúttal sem akadt meg ismert arcon, a környező táj állapotán sem látott semmi változást legutóbbi látogatása óta. Ebben aztán így megnyugodva elindult az ismerős úton régi otthona felé, ahol gyermek és ifjúkora évei múltak el.

Útja egy darabig a vasúti sínek mentén vezetett. Majd elhagyva a sorompót, máris az ismerős utcába kanyarodhatott be, ahol szüleinek háza is állt. Hamarosan elérte a 13-as számot. Megérkezett, itt volt szülei háza. Négy utcára néző ablakán, a redőnyök le voltak húzva a meleg miatt. Volt még ugyan kulcsa, de nem volt nála, hisz nem ide készült jönni. A bejárati vaskapu mellett volt a csengő. Megnyomta, ügyelve arra, hogy ne tartsa hosszan az ujját a gombon, nehogy a bentiek megijedjenek a csengő éles hangjától. Kis ideig várnia kellett, míg apja odaért a bejárati kapuhoz. A magas vaskapu ugyan eltakarta a közeledő alakját, de ő tudta, hogy csak apja lehet az. Anyja ez idő tájt már betegségei miatt nem mozgott olyan fürgén, mint korábban, ezért apjára maradt ez a feladat is. A kisöreg miután kinyitotta az ajtót, és meglátta ki a látogató, mosolyra szaladt a szája, amikor megszólalt:

-Szervusz fiam! De örülök, hogy látlak, milyen kellemes meglepetés! Gyere, kerülj beljebb! –invitálta tovább fiát a lakásba.

Belépve a szobába anyját pillantotta meg először. Kölcsönösen üdvözölték, megölelték egymást, majd apja leültette fiát a nagy kényelmes fauteuil-be. Maga is leült egy székre, és beszélgetni kezdtek. Anyja először csak feszélyezetten állt mellettük, nem tudta, hogy viselkedjen, mit csináljon most ebben a helyzetben. Úgy érezte magát, mintha nem hozzáillő társaságba tévedt volna. Szorult helyzetéből fia mentette ki úgy, hogy neki is odahúzott egy széket, és kérte, kezével a székre mutatva, hogy ő is foglaljon helyet közöttük. Anyja ekkor úgy ült le, mint valami megszeppent kisdiák, de mielőtt ezt megtette volna, megfogta a felkínált széket, és gondosan hátrább húzta. Ezzel azt kívánta jelezni, hogy ugyan elfogadja a meghívást, de magát nem tekinti velük egyenrangú partnernek.

Fia időnként oldalra, reá, pillantva elnézte őt, és azt állapította meg, hogy anyja viselkedése valahogy olyan, mintha már nem is ezen a világon létezne. Bizonytalannak, elveszettnek tűnt, mozdulatai tétovák voltak. Amikor a későbbiek során alaposabban megfigyelte, meggyőződhetett róla, hogy anyja már nem is nagyon fogja fel mi történik körülötte. Nem érti, de már nem is érdekli a számára külső, idegen világ. Arcán az érzelem kifejezésének jeleit is alig-alig tudta már felfedezni, többnyire ábrázatán a közömbösség érvénysült meghatározó vonásként.

Szülei arról semmit sem tudtak, hogy Virág, és ő hányadán állnak egymással, arról meg végképp nem, hogy már egy hónapja nem is beszélnek egymással, és minden kommunikáció megszűnt közöttük.

-Habár apámat illetően nem vagyok biztos ebben. Lehet, hogy ő mégis sejt valamit az egészből. Utóbbi látogatásai során biztosan észrevette, hogy én sosem mutatkozom Virággal együtt, amikor ő hozzánk jön. Gyanút foghatott, hogy valami nem működik közöttünk, kettőnk kapcsolatában úgy, ahogy annak működnie kellene – morfondírozott magában.

Ültek tehát a szobában és beszélgettek. Politikáról, futtballról, a kertben esedékes munkákról. A beszélgetésben Tonió apja volt a kezdeményező, ezért aztán felettébb furcsa volt tőle, hogy egyetlen kérdést sem tett fel neki, nem érdeklődött Virág felől, kettőjükről, házaséletük folyásáról, közös mindennapjaikról. Tonióban ez ismét azt a feltevését erősítette meg, hogy apja sejti, hogy házaséletük egén fekete felhők gyülekeznek, és szándékosan kerüli ezt a kényes, forró témát. Nem tudta tehát eldönteni beszéljen-e, vagy hallgasson szándékáról, hogy magában már a válást fontolgatja.

A beszélgetés közben váratlan dolog történt: anyja, aki eddig szótlanul, unalmas arccal asszisztált fia és férje közötti beszélgetéshez, miközben székét egy kissé előbbre húzta egyszer csak váratlanul megszólalt:

-Aztán mondd csak fiam, hogy jössz ki Virággal? Minden rendben van?-hangzott el a váratlan kérdés.

Erre mindketten meglepetten fordultak az asszony felé, akiről azt feltételezték, hogy közömbös eziránt a dolog iránt is, és most lám kérdésével ő dobott nehéz követ a téma állóvizébe, mindent felkavarva ezzel.

Tonió számára ez a pillanat döntő volt. Ahogy elhangzott a kérdés, azon nyomban elhatározta, nem vár tovább, és halogatás nélkül nekik, szüleinek mondja el először, hogy válni akar. Egyetlen perccel sem akarta ezt tovább titkolni.

-Tudod anyuka olyat kérdeztél tőlem, amire tudok egyaránt egy rövid, és egy hosszabb választ is adni. Melyik válaszomat szeretnéd előbb hallani?

Anyja hallván fia szavait kikerekedett szemekkel, és elbizonytalanodva válaszolt vissza:

-A rövidebb válaszodra vagyok kíváncsi.

Tonió úgy, ahogy anyja kérte őt , a rövid magyarázattal folytatta:

– Nos, anyukám, az a szomorú helyzet, hogy rosszul mennek a dolgaink Virággal. Annyira rosszul, hogy kérni fogom a bíróságtól, házasságunk felbontását-hadarta el egyszuszra.

Mikor kimondta azt a szót, hogy „válásomat”, tekintetét fürkészőn apja arcára emelte. Ebben a pillanatban ugyanis apja reakciója fontosabb volt számára, mint magát a kérdést feltevő anyjáé.

A látvány, ami fogadta erősebb volt, mint amit előzetesen elképzelt róla. Apja arcából hirtelen kifutott minden vér, és a falnál is fehérebb lett. Vonásain látszott, hogy váratlanul és hirtelen érte a bejelentés, ami tehát  cáfolta korábbi feltevését. Először nem is talált rá szavakat arra, hogyan reagáljon fia válási szándéka bejelentésére. Látszott rajta, hogy megviselte a hír. Azt nem lehetett tudni kinek a sorsa érintette meg mélyebben, fiáé? Virágé? Talán a vér szava ebben az esetben is erősebb volt.

A fontos bejelentés első hatása alól ocsúdva, apja azért természetesen kíváncsi volt a kérdésre adandó hosszabb válaszra, a válási szándék okának ismertetésére is. Ez, vagyis az okok magyarázata nem könnyű feladat elé állította Toniót. Úgy érezte, hogy  a már saját számára feltárt okfejfejtése túl bonyolultnak tűnne apja számára. Ezért megpróbálta a válás mellett szóló érveit egyszerűen és érthetően bemutatni, hogy apja meg tudja érteni. Mialatt fia beszélt, apja némán hallgatta érvelését, annak befejezte után arcvonásai nem árultak el pro vagy kontra állásfoglalásról tanúskodó jeleket. A beszélgetés ezt követően elakadt, apa és fia egyaránt kényelmetlenül, zavartnak érezte magát. Tonió anyját ugyanakkor láthatóan kevésbé érintették meg a történtek. A hangulat egyértelműen elromlott, komorrá vált. A beszélgetés végleg megszakadt. Egy darabig még mind a hárman csak ültek némán, magukba fordulva. Hármójuk közül Tonió anyja volt az, aki először felállt, és valamit motyogva kiment a szobából. Őt férje követte valami apró átlátszó ürüggyel.  Utolsóként Tonió állt fel a fauteuil-ből, de előtte még elgondolkodott azon, hogy mit követett el jól, és mit rosszul a beszélgetés érdemi része alatt, majd úgy érezte itt már nincs más teendője, mint visszautazni a fővárosba. Sebtében elköszönt szüleitől, akik ezúttal nem marasztalták őt.

Este tíz órakor lépte át az albérleti szoba küszöbét. Felesége már aludt, nem kellet azon ügyeskednie, hogy elkerülje a vele való találkozást.

 

Egy hét telt el, azóta, hogy Tonió szüleinek felfedte mire készül. Eredeti szándéka szerint ezt feleségével is közölnie kellett volna, de még nem tette meg. Még várt a kellő alkalmas pillanatra, egy jelre, majd ha ez meglesz, akkor fog sort keríteni rá. Azt viszont elhatározta, hogy a következő vasárnap ismét meg fogja látogatni szüleit. A látogatást azért tartotta szükségesnek, hogy meggyőződjék róla szülei mennyire tudták megemészteni válási szándékának bejelentését.

A vizit végül megtörtént, de nem úgy zajlott le, ahogy ő erre számított. Dél múlt néhány perccel, amikor megérkezett. Ez persze nem volt véletlen. Szeretett volna már egy finom ebédet megenni, úgy ahogy azt az anyja szokta elkészíteni. Ebből viszont nem lett semmi. Az történt ugyanis, hogy amikor megérkezett nem úgy fogadták, mint ahogy azt ő szerette volna. Nem örültek neki látványosan, nem ajnározva fogadták, mint máskor szokták, hanem meglehetősen fagyos volt a hangulat. Anyja nem is nagyon törődött vele. A kölcsönös üdvözlés után őt otthagyva kivonult a kertbe krumplibogarakat szedni a növényekről. A kártékony rovarok azévben úgy elszaporodtak, hogy írtásukhoz minden létező formát, így a kézi szedést is be kellett vetni a siker érdekében. Tonió válasza a hideg fogadtatásra az volt, hogy köszöni, de ebből ő nem kér, és visszamegy Budapestre, méghozzá titokban, anélkül, hogy szülei ezt észrevennék. Bement ezért az utca felé eső hálószobába, kinyitotta az egyik ablakot felhúzta rajta a redőnyt olyan magasra, hogy alatta a résen már éppen ki tudott férni: Egy ugrással fent termett az ablakban, egy másik ugrással talpa már elérte az utca kövezetét, átpréselte magát a résen, és sebesen az állomás felé irányította lépteit. Szerencsés volt. Szökését nem vették észre, és vonatra sem kellett sokáig várnia. Alig telt el negyed óra, és máris felszállhatott a beérkező vonatra: Helyet foglalt az első kupéban, kényelmesen elhelyezkedett a puha ülésen, és miközben a vonatkerekek egyenletes kattogását hallgatta, gondolatban felidézte az aznapi történteket.

Késő délutánra már otthon is volt: amint belépett a szobába Virág meglepetéssel nézett fel rá. Már megszokta, hogy férje hétvégére mindig eltűnik valahová. Az utóbbi hetekben már ő is nehezen élte meg a furcsa kommunkáció nélküli, néma egymás mellett élést. Köszöntek azért egymásnak, de több szó nem esett közöttük. Virág éppen olvasott, amikor Tonió belépett a szobába. A kölcsönös üdvözlés után most sem szóltak egymáshoz. Virág ismét könyvébe mélyedt. Tonió hogy elfoglalja magát valamivel, megkereste zsebrádióját, halkan azt hallgatta. Ezt a furcsa és feszült együttlétet azonban nem sokáig tudta elviselni egyikük sem. Egy óra múltán Virág volt az, aki már nem bírta tovább. Felkelt ültéből, letette a könyvet, és ki akart menni a szobából, de férje megfogta a karját, és csak ennyit mondott neki:

-Ne! Ne menj el! Maradj! Én megyek el!

Ezt követően, már éppen indult volna kifelé a szobából, amikor tekintete az utcai ablakra esett. A látványtól csaknem felkiáltott: apja állt kint a külső kapunál.

-A mindenit- gondolta, és habozás nélkül megindult feléje, hogy megelőzze hogy az bejöjjön. Félúton a külső bejárati kapu, és a lakásokhoz vezető bejárati ajtó között találkoztak.

-Szervusz apa! Te itt? Hogy kerülsz ide? Miért jöttél utánam?-kérdezte tőle ezeket az álnaív kérdéseket, hiszen nagyon jól tudta rájuk a választ. Mielőtt apja válaszolhatott volna neki, fia karonfogta, és kérte őt, hogy most az egyszer ne akarjon bejönni hozzájuk a szobába:

-Apa! Kérlek! Próbálj megérteni! Nem szeretnék jelenetet látni Virág előtt! Igazán nem kellett volna utánam jönnöd!-fakadt ki egy kissé.

Szegény öreg felindutan, könnyes szemekkel csak követte, amit fia kért, és közben azt motyogta:

-Miért kellett? Miért jöttél el hazulról? Sajnáljuk ugyan szegény feleséged, de azért te vagy a mi fiunk. Amit te teszel, azt mi elfogadjuk! Neked nálunk van az otthonod! Ide mindenkor visszajöhetsz! Innen neked nem kell elmenekülnöd!

Szavaira most majdnem fia sírta el magát, majd megszólalt:

-Ó! Mennyire, de mennyire sajnálom! Mondd, miért ilyen bonyolult az élet? Nagyon szépen kérlek viszont apa, hogy most miután meggyőződtél róla, hogy itt vagyok, nem követtem el semmi őrültséget, menj most békével haza! Itt most rám vár a feladat, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, és rendezzem kapcsolatunkat Virággal. Apja ekkor megértette, hogy most az a helyes, ha ő hazatér, és ezúttal hagyja fiát, hogy ő egymaga döntsön sorsa további alakításáról.

-Jól van hát fiam. Belátom, számodra most tényleg nyugalomra van szükség, hogy tiszta fejjel megfontolt döntéseket tudj hozni. Kérni fogom a Jóistent, hogy legyed veled, segítsen! És ne feledd, hogy mi, szüleid is készen állunk téged segíteni, ha ennek szükségét érzed!-válaszolt fiának, majd e szavak után megölelte őt, megfordult, és elindult az autóbusz megálló felé. Belsejében vegyes érzések kavarodtak. Számára az teljesen új helyzet volt, hogy fia döntését, annak okát nem tudta megérteni, mégis el kell tudni fogadnia azt. Megértette, hogy azt a fiát, aki eddig gyámolításra szorult, és helyette neki kellett a döntéseket meghozni, azt itt és most veszítette el. Ez a valaki eltűnt, megszűnt létezni, és helyét az új eddig ismeretlen fia vette át. Neki meg el kell fogadnia, hogy szerepe megváltozott. Az, aki eddig a színpad előterében volt, most egy lépéssel hátrább kell, hogy lépjen, készen arra, ha segítségét kérik ott legyen, de csak akkor, ha ezt kifejezetten kérik. És ezentúl ez lesz a dolgok normális menete.

Már néhány méterre eltávolodott, amikor fia még utána szólt:

-Apa! Vigyázz nagyon magadra és anyára is! Kisérjen béke utadon!

Tonió tekintetével még sokáig követte apja távolodó alakját, ahogy leeresztett , kissé megroggyant vállakkal ballagott az akácokkal szegélyezett út mentén egészen addig, míg végleg el nem tűnt ott, ahol az út kanyarodik.

Ekkor megfordult, és azt érezte, mintha belülről egy eddig ismeretlen hang figyelmeztetné őt, hogy elérkezett az idő, itt a jelzés melyre már hetek óta várt. Határozott léptekkel visszaindult jelenlegi otthonuk felé. Belépett a szobába. Fogott egy széket, az asztalhoz húzta, majd felesége felé fordulva megszólította az asszonyt:

-Kérlek Virág, gyere ide, és ülj le! Fontos dolgot szeretnék mondani neked! Kérlek, hallgass meg!

Felesége, ahogy ezt tőle kérte odament az asztalhoz, és leült. Tudta, hogy mi fog következni ezután, tudta, hogy férje mit akar neki mondani. Ettől a perctől félt már egy idő óta, ugyanakkor már várta is eljöttét, mert a bizonytalanság elviselése a rossz dolgok közül is a legrosszabb.

Virág egy pillanatig tétovázott, majd felnézett férjére. Szemében feszültséggel teli várakozás tükröződött. Amikor megszólalt, hangjában érezhető remegéssel, csupán egyetlen szó hagyta el száját:

-Hallgatlak.

Gyomra megremegett, belül tudta, érezte, hogy minden elveszett…

 

 

 

 

 

Budapest, 2024.október 14-én.