Kakas kaland

 Megtörtént eset alapján… 🙂

Gyerekkoromban vidéken éltem, kertes házban, ahol természetes, hogy állatok vesznek körül bennünket. A kutya és a macska alap egy falusi portán, de a mi udvarunknak csakis cicák voltak a lakói.

Ennek egyszerű oka volt. Édesanyám imádta a virágokat a ház előtti kiskertben, sőt, még az udvaron is. Imádta, és féltette is őket, tehát kutyatartásról szó sem lehetett. Hogyne! A haszontalan állatok még összemászkálják az ágyásokat, kikaparják a virágtöveket, eltapossák a növényeket, tele piszkítják az udvart. Legalábbis édesanyám így gondolta.

Ezért aztán csak a macskák voltak megtűrve nálunk a ház körül, mert azok nem jelentettek veszélyt a virágos kertre, és szükség esetén még a kellemetlenkedő egereket is megfogták.

De azért nem csak házi kedvenceket tartottunk, hanem haszonállatokat is a hátsó udvarban: sertést, baromfit, sőt, egy időben még nyulakat is!

Nálunk a baromfiudvar mindig népes volt, de elsősorban csak csirkékből, tyúkokból és kakasokból állt az állomány.

Néha voltak kacsáink is, de történetünk szempontjából ők most nem lényegesek, maradjunk inkább csak édesanyám kedvenceinél: a csirkéknél, tyúkoknál és a kakasoknál. A csirkéket, tyúkokat elsősorban a tojásuk és a húsuk miatt tartottuk, a kakasokat pedig a tyúkok miatt.

Mert egy valamire való baromfiudvar hogyan is festene kakas nélkül? Arra szükség van, hogy: legyen, aki kordában tartja a tyúkokat, kapirgál a szemétdombon, esetleg kora hajnali kukorékolásával megőrjíti a szomszédokat, illetve néha még minket is, amikor éppen a legjobban szeretnénk szunyókálni.

Nálunk általában nem is egy kakas szokott lenni, hanem kettő-három is. Ha nagyon nem jöttek ki egymással, akkor a problémásokat eladtuk vagy megfőztük, azaz a lehető legrövidebb úton megszabadultunk tőlük. Leggyakrabban a szelíd kakast hagytuk meg, mert senki sem szereti, ha kellemetlen meglepetés éri, amikor belép a baromfiudvarra. Főleg mi, gyerekek féltünk a csípős kakasoktól, ha lehetett nagy ívben elkerültük őket.

Egyik évben aztán véletlenül éppen egy ilyen harcias baromfi lett nálunk az úr, aki nem igazán tűrt meg senkit maga körül. Az, hogy ránk, gyerekekre támadt, az csak egy dolog volt, de még édesanyámnak, sőt, édesapámnak is nem egyszer nekiugrott. Így a tyúkokhoz csak jól „felfegyverkezve” lehetett kimenni, akár a tojásokat akartuk összeszedni, akár etetni akartunk. Mindig volt kéznél a baromfiudvar bejáratánál seprű, lapát, bot, és egyéb harci fegyver, kinek-kinek az igénye és vérmérséklete szerint.

– El kell adni ezt az izgága kakast, mert egyszer úgyis kitekerem a nyakát! – jelentette ki édesapám mérgesen egy újabb összetűzés után, de anya a védelmére kelt:

– Kell a tyúkokhoz egy kakas, hogy néz ki a baromfiudvar kakas nélkül? Ráadásul ilyen szép példányom még soha nem is volt.

Ami igaz, az igaz, Gyuri (mert magunk között csak így hívtuk a kis vadállatot), valóban jól festett. A tyúkoknál majdnem egy testmérettel nagyobb volt, és gyönyörű, színes farktollai csak úgy ragyogtak a napsütésben. Tekintélyt parancsoló termetéhez óriási piros taréj is párosult, ami úgy festett a fején, mint egy hatalmas korona.

Általában méltóságteljesen sétálgatott a tyúkudvarban, vagy kapirgált a szemétdombon, de ha futni kellett, erős lábainak köszönhetően mindig ő szaladt az élen. Persze nem csak erős lábai, de jó erős csőre is volt, amit aztán támadáskor nem átallott használni áldozata ellen.

Sajnos, ezt többször is volt szerencsénk megtapasztalni, így féltünk tőle, mint a tűztől! Nem is nagyon merészkedtünk a baromfiudvar tájékára, csak ha nagyon muszáj volt.

Abban az időben, amikor Gyuri a fénykorát élte nálunk, öcsém ötödik osztályba járt. Szerette az iskolát, jól is tanult, minden tantárgyat szeretett, köztük az irodalmat is. Sok verset ismert fejből, kívülről fújta a János vitéz egyes részleteit is.

Ugyanakkor, mint afféle eleven gyerek, szívesen játszott kint az udvaron egyedül, vagy a környékbeli cimborákkal együtt kinn a réten. Sokszor játszottak katonásdit is, ehhez volt egy fakardja, amit még a nagyapám faragott neki.

Ha nem akadt alany a katonásdihoz, akkor általában odahaza, a kertben keresett magának ellenséget. Tökéletesen megfelelt például erre a célra a kukorica, gyakran megesett, hogy azt kaszabolta le.

Történt egy délután, hogy belefeledkezve a játékba, mint egy igazi katona, bemerészkedett a baromfiudvarra is. Gondolta, az unalmas kukorica helyett inkább a tyúkokkal vív csatát, azok mégiscsak mozgó célpontok. Sokkal izgalmasabb lesz őket kergetni, mint a magatehetetlen kukoricaszárakat csapkodni a kertben. Igen ám! Csak arra nem gondolt, hogy a tyúkok, mint afféle tyúkeszű teremtmények, nem fognak belemenni a játékába! Sőt!

Inkább hanyatt-homlok menekülnek majd előle!

Persze ezt öcsém kicsit se bánta, mert így megfutamítva az „ellenséget” biztos győzelmet könyvelhetett el magának. Csakhogy a csata hevében nem számolt a mindig harcias Gyurival!

Nos, a kakas látva, hogy idegen betolakodó érkezett, és asszonyai veszélyben vannak, azonnal a tettek mezejére, akarom mondani, a harcmezőre lépett. A szemétdomb felől, fejét feltartva, futólépésben közeledett, és hangos kukorékolása már messziről jelezte, hogy mennyire nem örül a hívatlan látogatónak.

Öcsém csak egy pillanatra szeppent meg, aztán kihúzva magát Petőfi sorait idézve rákiáltott a mérges kakasra:

„Atyafi! Te úgyis sok vagy egy legénynek.

Megállj! Én majd kettőt csinálok belőled!”

Aztán hogy iménti sorainak nyomatékot adjon, felemelte fakardját, hogy azzal sújtson le a felbőszült állatra. Mondanom se kell, hogy Gyurit egyáltalán nem hatotta meg, hogy nagy magyar költőnk egyik legismertebb művéből hallhatott részletet. Bár úgy tűnt, talán egy kicsit elgondolkodott a versen, mert egy pillanatra hirtelen megtorpant. De mivel nem akarta, hogy kettőt csináljanak belőle, vagy az is lehet, hogy csak a kard látványa dühítette fel még jobban, a lényeg, hogy azonnal ellentámadásba lendült.

De ezt már a kis hadvezérünk se várta meg!

A kardot messzire hajítva futott egy kört a tyúkudvarban nyomában a kakassal. Nincs mit szépíteni a dolgon: ebben a csatában bizony csúfos vereséget szenvedett, és örülhetett, hogy legalább ép bőrrel úszta meg ezt a kis kalandot.

Mivel fürge gyerek volt, sikerült némi előnyre szert tennie, és a kisajtón át lóhalálában elhagyni a csatateret. Gyuri pedig mint aki jól végezte dolgát, visszasétált a szemétdombra, és békésen folytatta tovább a kapirgálást.

A család csak este, a vacsoránál értesült a történtekről, amikor édesapám, aki szemtanúja volt az egész jelenetnek nevetve elmesélte nekünk. Aztán látva, hogy öcsém még mindig csalódott a délutáni vereség miatt, ezekkel a szavakkal próbálta jobb kedvre deríteni:

– Sose búsulj, fiam! Ez a kakas biztosan nem kedveli Petőfit. Lehet, ha mástól idéztél volna neki, talán még a tenyeredből is evett volna!

Hogy ki lehetett Gyuri kedvenc költője, már sohasem tudtuk meg, mert ezután a kis viadal után édesanyám is beadta a derekát, és a kakasnak mennie kellett a háztól.

A tyúkok még bánkódtak utána egy darabig, de mi örültünk, hogy végre megszabadultunk tőle.

Author: Bencze Margit

Nagykanizsán élő nyugdíjas pedagógus vagyok. Negyven évet töltöttem a pályán először tanítóként, majd 1987-től a zalakomári Somssich Antal Általános Iskola tanáraként. Gyermekkorom óta imádok olvasni, mindig is elbűvölt a könyvek világa. Tizenhárom éve kezdtem el írogatni, először csak a magam örömére és szórakoztatására. Elsősorban novellákat, meséket és mesenovellákat írtam eddig. Később írásaimat megosztottam a közeli ismerősökkel, barátokkal is, de még nem éreztem magam késznek arra, hogy a nyilvánosság elé lépjek. Pedig 2015-ben már egy meseíró pályázaton első helyezést értem el "Az erényfa" című mesémmel. Ezután a ’hallgatás évei következtek’, de aztán 2022-ben megmutattam írásaimat egy nagykanizsai író-költő barátomnak, aki látott bennük fantáziát, és a további alkotásra biztatott. Újra kedvet kaptam az íráshoz, és egyre-másra születtek az újabb és újabb történetek. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak a lehetőséget, hogy alkotói sorába léphetek, és szívesen veszek részt a továbbiakban is a pályázataikon. Számomra a családomon kívül ez az alkotómunka jelenti a legnagyobb örömet, ezért szeretnék a jövőben minél több időt és energiát az írásnak szentelni. Eddig megjelent írásaim az Irodalmi Rádió antológiáiban: Egy legenda nyomában - avagy a nagykanizsai fejetlen fehér mén patkójának története - /Falvak, városok 2024./ Egy hóvirág három élete - /Mit rejt az üde függöny? 2024./ Anya csak egy van......