A hűség városa

A hűség városa

SOPRON (SCARBANTIA) a hűség városa.

Ékszerdoboz az Alpok alján.

A belváros kacskaringós utcái mind-mind a történelmi múltat idézik. A csodálatos barokk épületeken emléktáblák közlik a valaha élt kiválóságok nevét, megőrizve azt az utókornak.

A soproni ember lokálpatrióta! Féltő és megbecsült gondoskodással őrzi az elődöktől ráhagyott hagyatékot. A Lőverek fenyvesei a pihenni és gyógyulni vágyókat újra és újra visszahívják, a látnivalókkal megbabonázzák. A finom zamatú kékfrankos pedig büszkén hirdeti: IN VINO VERITAS! (Borban az igazság!)

SOPRON a fiatalok városa!

Számtalan középiskola és egyetem a tudás, a fejlődés színterei. Széchenyi után a kiművelt emberfők sokasága!

Ausztria szomszédsága pedig egy újabb lehetőség.

Ha a várostól egy rövid időre sikerül elszakadni, az idetartozás, a gyökerek visszarántják.

Az első komolyabb kapcsolatok, a közösen leélt életek büszkék a szerelemre, az összetartozásra.

SOPRON a szabadság jelképe is!

Fiatalok és idősek a Lőverek fenyvesei között minden gondtól megszabadulva fáradhatatlanul élvezik a mozgás örömét.

2019. – karácsony előtti hangulat.

Az emberek boltról boltra járnak, keresik a meglepetést, a megfelelő ajándéknak valót.

Az újságok, a TV eközben folyamatosan közli a szomorú hírt, hogy Kínában kitört a járvány. A távoli földrész keservét, tragédiáját ki veszi komolyan?

Boldog békeidők!

Milyen jó, hogy mindez nem itt történik. Akkor még nem sejtjük, hogy ennek a „disznófejű nagyúrnak” neve is van: KORONAVÍRUS.

A természet nyöszörögve adja a jelzéseket. Már nem tudja elviselni a sok mérget, a mérhetetlen pusztítást.

Az áldozatok száma egyre csak nő, a járvány pedig terjeszkedik. A természet fölött nem az ember az úr. Akadályt sem a földrész, sem az országhatár nem jelent. A zsigereiben már érzi az ember, hogy baj van, de reménykedik, hogy a kivételek közé tartozik.

Aztán eljön az a nap is, amikor a kisvárosban élők is kénytelenek szembenézni a félelemmel.

Megtelt a kórház, az idősek otthona, a szanatórium a fertőző betegekkel. Egyre több ember kerül karanténba, majd bekövetkezik az első, a második, a sokadik haláleset.

Az idősek kétségbeesve szorítják egymás kezét, nem akarnak elválni egymástól!

Az a házaspár sem kapott kegyelmet, akik sok-sok éven át a legnagyobb szimbiózisban élték életüket. Otthonba az idős hölgy került, magáról és a világról megfeledkezve.

A párja reggeltől estig ott üldögélt az ágya mellett, kedves szavakkal vigasztalta, simogatta.

Ritkán – amikor az asszony magához tért -, mosolyogva és megnyugodva vette tudomásul, hogy élete nagy szerelme most sem hagyta el.

Aztán bekövetkezett az, amitől tartani lehetett, a fájdalom és a félelem, hogy elveszíti a szeretett nőt, a férfit is ledöntötte.

Az otthonban aggódtak érte, amikor egy nap lelkiismeret-furdalás közepette becsoszogott.

A nővérek kedvesen vigasztalták:

• A felesége semmit nem érzékelt abból, hogy nincs itt, hiszen még meg sem ismeri – mondták.

Az idős úr lehajtott fejjel, a könnyeivel küszködve válaszolta:

• Az igaz, hogy Ő nem tudta, hogy én ki vagyok, de én mindig tudtam, hogy Ő kicsoda!

Ha létezik definíciója az igaz szerelemnek, akkor ez a történet megérdemli, hogy azonosuljon vele.

Ma a város újra a karácsonyt várja.

A kép a régi: csomagokat cipelő emberek, az ódon utcákon kézen fogva sétáló turisták, az iskolába rollerrel száguldó tinik, randevúra siető fiatalok és idősek.

Sopron újra lélegzik, ahol barátságok és szerelmek szövődnek, legyőzve a kovid okozta veszteséget. Ide amilyen gyorsan csak lehet, újra vissza kell térni! Vagy azért, mert itt talált rá a szerelem vagy azért, mert felejteni akar!

Author: Lászlóné Háló Erzsébet

Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....