Júliának, elsőszülött lányomnak

Nem tudhatod mennyit ábrándoztam rólad

Várva a pillanatot, hogy arcod megpillanthatom

Aztán, hogy megszülettél,

Szívem hevesen dobbant,

Mikor egy üvegablak védő oltalmában

Felemeltek és nekem megmutattak

Megláthattam végre feltűnni képed

Egy csöppnyi ismeretlen,

mégis oly ismerős arcocska

Hunyorogva néztél rám vissza

Barna szemed tőlem loptad.

Júliám elsőszülött pici leánykám

Kérdőn, kíváncsian lested

Vajon ki lehet ez az ismeretlen,

Aki előtted áll és téged így vizsgál?

Mert akkor még nem tudhattad,

Miért kutatja vonásaid ez a kíváncsi fura alak.

Tudod előtted én szülője nem voltam senkinek

Rám nagy hatást tettél, azzal, hogy megszülettél

csak utána, s általad Ismertem meg

mi az, hogy gyermeket szeretni, és aggódni valakiért!

Te voltál az is, aki az addig ismeretlen új érzést,

a féltést, s az az apaságot hoztad el nekem.

Mindezt neked köszönhettem

És köszönöm ma is, Julcsikám, gyermekem!

Azt is bevallom neked, nem tudom megmondani mi késztetett

Megírni ma ezt a verset,

De szinte csak úgy folytak maguktól a megírandó sorok

melyekkel mint vallomással neked már régen tartozom.

Íme tehát, lásd, olvasd, neked szántam

Írtam, hogy,

Régi keletű adósságom itt, s most

Ezzel a verssel ma feléd  lerójam!

.

Author: Izsó Antal

Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.