A tenger sós illata mindig ugyanaz volt. Az idő csak az embereken hagyott nyomot, a parton ülő kagylókon, köveken, a sziklákon semmi nem látszódott. A falu, amely a tenger karjába simult, olyan volt, mintha nem tartozna egészen ebbe a világba. Egy hely, ahol a napfény tompábban ragyogott, az esték pedig mindig ugyanazzal a halk, zsolozsmára emlékeztető széllel köszöntek be.
A falu szélén, a dűnék fölé épült kis házban élt Márton és Ilka, egy idős házaspár. Túl az éveken, túl a veszteségeken. A ház falai repedeztek, de az ablakban még mindig ott lógott a kis fakereszt, amelyet Márton faragott ifjú korában, amikor még mindenben ott bujkált a jövő reménye. Az ablak alatti polcon megsárgult Biblia feküdt, nyitva, mint aki vár valakit, hogy olvasni kezdje újra.
Márton minden reggel kiment a tengerpartra. Nem fogott halat, nem hozott kagylót. Csak állt ott, nézte a végtelent, amely valahol összeforrt az éggel. Ilka a házban maradt, imádkozott, vagy ült a hintaszékben, ölében egy fényképpel, amelyen két kisgyermek mosolygott. Az emlékek halkan hulltak a napokra, mint az éjszakai harmat a fűszálakra.
Közeledett a húsvét. A templom harangja minden este megszólalt, de kevesen hallgatták már áhítattal. A fiatalok elmentek, a régi házak többsége elhagyatottan állt, csak néhány ablakban pislákolt fény. Márton és Ilka azonban várták az ünnepet. Nem a sonka, nem a hímes tojás miatt, hanem mert számukra a feltámadás nem csak emlék volt, hanem ígéret.
Sok évvel ezelőtt két fiuk tűnt el a háborúban. Nem maradt utánuk sem levél, sem sír, ahová virágot vihettek volna. Csak a hit maradt – az a szilárd, csendes bizalom, hogy semmi nincs elveszve a Teremtő előtt. Ilka minden húsvét hajnalán gyertyát gyújtott értük, és az ablakba tette. A gyertya lángja apró csillagként égett a sötétben, mintha híd lenne az élők és a holtak között.
Egy ilyen hajnalon történt, hogy a tengerpart szokatlan fénybe borult. Az ég alja nem a megszokott derengő kékséggel világított, hanem aranysárgán, mély, meleg ragyogással, mintha a nap maga is meghajolna egy magasabb fény előtt. Márton ott állt a parton, mezítláb a homokban, és hirtelen úgy érezte, mintha nem lenne többé egyedül.
A szél elült. A víz mozdulatlan volt. Mintha a világ visszatartaná a lélegzetét. És akkor valami megmozdult a látóhatáron. Nem hajó volt, nem madár. Inkább olyan, mintha két alak a vízen járna. Nem jöttek közelebb, nem szólaltak meg. Csak álltak ott tisztán, a fényben. Márton szíve hirtelen könnyű lett. Mintha minden súly, amit az évek ráraktak, lehullott volna róla.
Ilka ekkor épp gyertyát gyújtott a házban, és mikor felnézett, olyan fény támadt, mintha a mennyezet megnyílt volna. Az ablak előtt nem csak egy láng égett – hanem kettő.
Aznap reggel a falusiak úgy emlékeztek vissza, mintha a levegő tele lett volna valami kimondhatatlan békével. A tenger nem zúgott, a madarak nem csipogtak – mintha mindenki tudta volna, hogy valami olyan történt, ami nem a szemnek, hanem a léleknek szól.
Ilka és Márton nem beszéltek róla. Nem volt rá szükség. A napok ugyanúgy teltek, de valami megváltozott. Márton keze erősebben fogta Ilkáét, Ilka pedig gyakrabban mosolygott. A gyertya azóta minden este égett. Nem csak húsvétkor, hanem az év minden napján. Mert amit láttak, amit éreztek, nem múlt el. A feltámadás nemcsak Jézusé volt, hanem minden elveszett reményé, minden könnyé, minden kimondatlan imádságé.
A faluban azóta úgy tartják, hogy húsvét hajnalán, ha valaki csendben lemegy a partra, és figyel, a tenger fölött fény mozdul. És aki hittel él, annak a szíve könnyű lesz. Mert az élet nem ér véget a halállal – csak átlép egy másik partra.
Author: Birgés-Tóth Mónika
Birgés-Tóth Mónika vagyok. 1982.május 11-én születtem Kerepestarcsán. 3 éves koromban nevelőszülőkhöz kerültem, s mindaddig velük éltem, míg el nem indultam a saját utamon. A helyi Tanítóképző Főiskolán magyar műveltségi területen szereztem meg első diplomámat, majd család és munka mellett tavaly nyáron végeztem Egerben középiskolai magyartanár szakon. Jászboldogházán dolgozok immár 11.éve, felső tagozaton tanítok, színjátszó szakkört vezetek, s szívügyem a tehetséggondozás is, ahol a gyerekeket igyekszem szavaló és prózamondó, illetve helyesíró és szövegalkotó versenyekre felkészíteni. Versírással már gyerekkorom óta foglalkozom, középiskolás koromban jelent meg első kis verseskötetem, melyben a gyermekből felnőtté válás problémáit „öltöztettem rímekbe”. A vers és novellaírás kikapcsol, érzéseimet és gondolataimat ezekben a műfajokban tudom a leginkább megmutatni. Köszönöm, ha elolvassák a műveimet! “A költészet az érzések és gondolatok titkos nyelve.” – Pablo Neruda
