A szabadság virága

 

 

A domboldalon, a fák árnyékában egy apró, fehér virág nyújtózott a tavaszi nap első sugaraiban. Törékeny szárával megremegett a langyos szélben, de gyökerei mélyen kapaszkodtak a földbe, mintha tudná, ő végleg idetartozik. Egyetlen kis hóvirág volt, és mégis – egy egész világot hordozott magában.

Mert ő emlékezett.

Emlékezett a férfiakra, akik csizmáikkal taposták a földet, kezükben a fegyverükkel. Emlékezett a hangjukra, a kiáltásaikra, amelyek szabadságot követeltek. Hallotta a dobok pergését, a puskaropogást, az éles kardok csattogását. És látta azt is, ahogyan a katonák elestek.

A fák megremegtek a robbanásoktól, a madarak rémülten rebbentek szét, és a patak vörös habjai őrülten hullámoztak a vértől. A katonák zászlaja a szélben lobogott, szívük teli volt tenni akarással, küzdelemmel.

A hó mindent betakart – a múltat, a fájdalmat, a reményt.

A hóvirág mégis megmaradt. Amikor a tavasz újraéledt, ő volt az első, aki kibújt a földből. Talán azért, hogy emlékezzen. Talán azért, hogy elmondja a történetet annak, aki meghallgatja.

 

Anna cipője alatt nesztelenül hajladoztak a fűszálak, ahogy óvatosan lépkedett a domboldalon. A kislány alig volt nyolcéves, de sok mindent megélt már. Az apja elment a harcba, és azóta sem tért vissza. A faluban az édesanyja gyakran suttogva beszélt más asszonyokkal a hősökről, a reményről, amelyet elvettek tőlük, és a szabadságról, amelyért oly sokan meghaltak.

Anna nem tudta pontosan, mi az a szabadság. Csak azt tudta, hogy valami fontos dolog lehet, ha az apja is képes volt érte elhagyni őt, és az édesanyját.

A dombtetőre érve megállt. A földet fürkészte, mintha keresne valamit, egy jelet, amely megmutatja, merre tartson.

És akkor hirtelen megakadt a szeme valamin….

Egy hóvirágon.

Anna lassan letérdelt mellé, és ujjaival óvatosan végigsimította a szirmokat.

 

– Hát te? – kérdezte megszeppenten. – Hogy kerültél ide?

 

A hóvirág szirmai megremegtek a szélben, mintha válaszolni akart volna.

 

– Láttam a harcot – súgta a virág, s Anna szíve összeszorult.

 

A kislány meglepődve nézett körbe, de senki sem volt ott. Csak a szél susogott a fák között, a távolban pedig madarak csiviteltek.

 

– Láttad az édesapámat, láttad a katonákat? – kérdezte zokogva.

 

– Láttam őket, láttam az édesapádat, a honvédeket, akik bátran küzdöttek. Láttam a zászlókat kezükben. Láttam, ahogy a csatába rohantak, és életüket nem féltve, egy új világért harcoltak. Láttam őket, és azokat is, akik elestek.

 

Anna lehajtotta a fejét.

 

– És most? – kérdezte. – Most mi lesz?

 

A hóvirág szirmai ismét megremegtek.

 

– A harc véget ért. Eljött a szabadság!

 

A kislány elmosolyodott.

 

– Akkor te vagy a szabadság virága!

 

A szél ismét meglibbentette a hóvirágot, mintha egyetértett volna a leány gondolataival. Anna csodálattal bámulta ezt a kis virágot, s bár szerette volna magával vinni, tudta nem teheti, nem tépheti le. Tudta, hogy ennek a virágnak itt kell maradnia. Hisz itt vannak a gyökerei, itt van a hazája.

A domboldalon a tavasz végérvényesen megérkezett. A madarak újra daloltak, a patak tisztán csobogott, és a hóvirág ott állt büszkén, tele reménnyel.

A szabadságharc emléke örökké vele maradt.

 

Birgés-Tóth Mónika
Author: Birgés-Tóth Mónika

Birgés-Tóth Mónika vagyok. 1982.május 11-én születtem Kerepestarcsán. 3 éves koromban nevelőszülőkhöz kerültem, s mindaddig velük éltem, míg el nem indultam a saját utamon. A helyi Tanítóképző Főiskolán magyar műveltségi területen szereztem meg első diplomámat, majd család és munka mellett tavaly nyáron végeztem Egerben középiskolai magyartanár szakon. Jászboldogházán dolgozok immár 11.éve, felső tagozaton tanítok, színjátszó szakkört vezetek, s szívügyem a tehetséggondozás is, ahol a gyerekeket igyekszem szavaló és prózamondó, illetve helyesíró és szövegalkotó versenyekre felkészíteni. Versírással már gyerekkorom óta foglalkozom, középiskolás koromban jelent meg első kis verseskötetem, melyben a gyermekből felnőtté válás problémáit „öltöztettem rímekbe”. A vers és novellaírás kikapcsol, érzéseimet és gondolataimat ezekben a műfajokban tudom a leginkább megmutatni. Köszönöm, ha elolvassák a műveimet! “A költészet az érzések és gondolatok titkos nyelve.” – Pablo Neruda

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Bőrike

Bőrike Kint, lámpafényben, denevérek cikáznak, s azt cincogják, hogy jaj a bogárvilágnak! S denevérnét, kinek Bőrike a neve, néha még elkapja a természet heve. Ilyenkor

Teljes bejegyzés »

Gyermekeimnek

Ha majd elmegyek, nehogy azt hidd hogy nem látlak, Bárhová mégy, mindíg megtalállak Megsimogatlak, még ha nem is érzed, De épp ezért még a szivemből

Teljes bejegyzés »

Az utolsó rózsa

 A ragadós vér megduzzadt és őrjöngő folyóként árasztotta el a feldúlt szántóföldeket, ahol egymást ölték az emberek. A háború tomboló viharként robbant ki, a katonák

Teljes bejegyzés »
Uncategorized
Tóth Lászlóné Rita

Tárgyalás

(Bíró=B, Vádlott=V) B: A vád szerint Ön kiverte a felesége fogait, letépte az alsóneműjét és megerőszakolta. V: Ez – úgy ahogy van – hazugság. B:

Teljes bejegyzés »

Bennem élsz Anyukám

Még hallom a lépted álmaim mélyén, még látom a mosolyod pirkadatkor. Nem fogtam elégszer a kezed, Anyám, visszahoznám a múltat számtalanszor. Eltelnek a napok a

Teljes bejegyzés »

Egyedül lépek

Egyedül lépek Nem bántok mást, nem bánt senki, csend ölel át, nem kell félni. Nincs, aki mellettem ébred, nincs titok, így baj se érhet. Nem

Teljes bejegyzés »