A szabadság virága

 

 

A domboldalon, a fák árnyékában egy apró, fehér virág nyújtózott a tavaszi nap első sugaraiban. Törékeny szárával megremegett a langyos szélben, de gyökerei mélyen kapaszkodtak a földbe, mintha tudná, ő végleg idetartozik. Egyetlen kis hóvirág volt, és mégis – egy egész világot hordozott magában.

Mert ő emlékezett.

Emlékezett a férfiakra, akik csizmáikkal taposták a földet, kezükben a fegyverükkel. Emlékezett a hangjukra, a kiáltásaikra, amelyek szabadságot követeltek. Hallotta a dobok pergését, a puskaropogást, az éles kardok csattogását. És látta azt is, ahogyan a katonák elestek.

A fák megremegtek a robbanásoktól, a madarak rémülten rebbentek szét, és a patak vörös habjai őrülten hullámoztak a vértől. A katonák zászlaja a szélben lobogott, szívük teli volt tenni akarással, küzdelemmel.

A hó mindent betakart – a múltat, a fájdalmat, a reményt.

A hóvirág mégis megmaradt. Amikor a tavasz újraéledt, ő volt az első, aki kibújt a földből. Talán azért, hogy emlékezzen. Talán azért, hogy elmondja a történetet annak, aki meghallgatja.

 

—

Anna cipője alatt nesztelenül hajladoztak a fűszálak, ahogy óvatosan lépkedett a domboldalon. A kislány alig volt nyolcéves, de sok mindent megélt már. Az apja elment a harcba, és azóta sem tért vissza. A faluban az édesanyja gyakran suttogva beszélt más asszonyokkal a hősökről, a reményről, amelyet elvettek tőlük, és a szabadságról, amelyért oly sokan meghaltak.

Anna nem tudta pontosan, mi az a szabadság. Csak azt tudta, hogy valami fontos dolog lehet, ha az apja is képes volt érte elhagyni őt, és az édesanyját.

A dombtetőre érve megállt. A földet fürkészte, mintha keresne valamit, egy jelet, amely megmutatja, merre tartson.

És akkor hirtelen megakadt a szeme valamin….

Egy hóvirágon.

Anna lassan letérdelt mellé, és ujjaival óvatosan végigsimította a szirmokat.

 

– Hát te? – kérdezte megszeppenten. – Hogy kerültél ide?

 

A hóvirág szirmai megremegtek a szélben, mintha válaszolni akart volna.

 

– Láttam a harcot – súgta a virág, s Anna szíve összeszorult.

 

A kislány meglepődve nézett körbe, de senki sem volt ott. Csak a szél susogott a fák között, a távolban pedig madarak csiviteltek.

 

– Láttad az édesapámat, láttad a katonákat? – kérdezte zokogva.

 

– Láttam őket, láttam az édesapádat, a honvédeket, akik bátran küzdöttek. Láttam a zászlókat kezükben. Láttam, ahogy a csatába rohantak, és életüket nem féltve, egy új világért harcoltak. Láttam őket, és azokat is, akik elestek.

 

Anna lehajtotta a fejét.

 

– És most? – kérdezte. – Most mi lesz?

 

A hóvirág szirmai ismét megremegtek.

 

– A harc véget ért. Eljött a szabadság!

 

A kislány elmosolyodott.

 

– Akkor te vagy a szabadság virága!

 

A szél ismét meglibbentette a hóvirágot, mintha egyetértett volna a leány gondolataival. Anna csodálattal bámulta ezt a kis virágot, s bár szerette volna magával vinni, tudta nem teheti, nem tépheti le. Tudta, hogy ennek a virágnak itt kell maradnia. Hisz itt vannak a gyökerei, itt van a hazája.

A domboldalon a tavasz végérvényesen megérkezett. A madarak újra daloltak, a patak tisztán csobogott, és a hóvirág ott állt büszkén, tele reménnyel.

A szabadságharc emléke örökké vele maradt.