Pcsolinszky Kitty
A legszebb baráti mosoly, ami a sötétségben arcunkra oson
Bárcsak olyan lehetnék, mint akkor voltam…
Mikor a szerencsét telibe megmarkoltam…
Most viszont látom, ennyit ér a bizalom,
Amit én minden nap kedvességgel hizlalok…
Valóban elhinnétek?
Amit a múltban vallásszerűen hívének?
Átvertek!
Kihasználtak világszerte…
Hogyan reméljek társakat, ha mind elítélnek másokat?!
Mily hazugok, figyeld!
Bocsánatot is kér, de ilyenkor az már mit ér?
Ismételten rettegek, hogy magányomban elveszek…
Varázslat!
Fény ragyogott felém!
Egy alakzat!
Hatással van arra, akinek álma nagy!
Akkor sem hagy cserben, ha árva vagy!
„A türelem rózsát terem!
A rózsa pedig beléd türelmet lehel…”
Nem egész tíz perce jött vissza a mosoly arcomra!
Jelet kaptam arról, amiért harcoltam!
Rájöttem, az ember nem arra született, hogy folyton szeressék,
Arra, hogy néha ki is nevessék!
Kiegészít a személyed, hisz feléd is irányult sértő merénylet…
Ez a tudat gyógyít, átölel a jó hír!
Testem, lelkem nem lehet egyedül,
Van is helye, ahová szívesen menekül!
Benned megismertem magamat!
Úgy érzem, az imámat az Úr hallgatta:
„Barátot úgy jó szerezni, ha van kivel nevetni,
Nem titok többé, hogyan is kell szeretni.
Csalódástól egymást vállon veregetni,
Kétségkívül közölni:
Ez az élet!
Erre lehetetlen, ám fel kell készülni!
S arra kérlek társam, kedves szavam ne próbáld elfeledni!”
Author: Pcsolinszky Kitty
„ A művészeted a szívednek a fő része… Ám nem kérheted, hogy azt mindenki megértse!” Köszönöm, hogy alkotója lehetek az Irodalmi Rádiónak, és bemutathatom az én poétikus világomat: „Lehettek szkeptikusok, viszont szerintem az író, esetleg a költő az igazi grácia a színművészetben. Hát nem nagyszerű szemfényvesztés, hogy nevettetünk a komédiával, miközben lelkileg sírunk? S mikor az olvasók szemeinek patakjai apadatlanok a megírt tragédiától, a tollforgatók, olyanok, mint Én, épp szerelmeskednek? De ami valóban piedesztálra emeli a szavak kovácsát, az a következő: Eltitkoltuk az összes összetört, elmerengő darabjainkat, és le is tagadtuk őket. Csakhogy műveinkben visszatükrözzük azokat, úgy téve, a melankóliájuktól nem virrasztottunk át hajnalokat… Mi Bohém Melankolikusok! Művészek! Mi sosem virrasztottunk át értelmetlenül hajnalokat!” Az Irodalmi Rádiónál az alábbi antológiában jelent már meg írásom: Érd el a csillagokat! – Isten Orkesztrája («Rêve Musical») (vers)
3 Responses
„Testem, lelkem nem lehet egyedül,
Van is helye, ahová szívesen menekül!
Benned megismertem magamat!”
A másik – a szeretet társ – tükröt tart elénk. Magunkban nem tudjuk, hogy milyenek vagyunk, azt csak másokban láthatjuk meg.
Szeretettel: Rita
Köszönöm a hozzászólást!
Pontosan ezt szerettem volna érzékeltetni a verssel. Bár valamikor csalódnunk is kell abban a bizonyos „szeretett társban”…
Szeretettel: Kitty
Szívesen.
Rita