Akkor és most

/avagy egy kokárda története/

Március idusa van.

A korán beköszöntött jó idő szép számmal csábítja ki a kisváros lakóit az idei ünnepségre.

A Petőfi-szobrot körülölelő park fáin már javában feslenek a bimbók, és az aranyeső bokrok is felöltötték pompázatos sárga ruhájukat. A szobor előtti ágyásokban már rég kinyíltak a fehér, kék, rózsaszán jácintok is. Az édes illatot messzire viszi a könnyű márciusi szellő, amely játékosan bele-belekap a közéjük dugdosott nemzeti színű zászlócskákba is. Ezeket még pár nappal ezelőtt tűzdelték a földbe a városka idelátogató nagycsoportos óvodásai és kisiskolásai.

Az ünneplőbe öltözött emberek sorában izgatottan várakozik egy ősz hajú, barna kalapos elegáns hölgy is. Csinos, fekete szövetkabátján hatalmas, de kissé megfakult kokárda virít. Ez persze cseppet sem zavarja a nénit, aki igyekszik az első sorba nyomulni, hogy minél jobban láthasson.

Már elhangzott a Himnusz, miközben felvonták a nemzetiszínű lobogót és a város címeres zászlóját is. Aztán a polgármester lép az emelvényre, és rövid ünnepi beszédet mond. Őt egy jóképű, magas, ünneplő ruhás gimnazista fiú váltja. Lelkesen szavalni kezd, és Kati néni most már határozottan az első sorba furakodik. Megsimogatja a kabátján a kokárdát, majd büszkén néz a mellette állókra. Aztán hogy ők is értsék, miről van szó, halk megjegyzést tesz, fejével az emelvény felé intve:

• Áron, a legkisebb unokám. Színésznek készül a lelkem!

A fiú egyre átszellemültebben szavalja a Nemzeti dalt, az „esküszünk” -nél dacosan szorítja ökölbe a kezét, és ahogy fejét felkapja, hajtincsei kék szemébe hullanak.

Kati néni áhítattal hallgatja, de már nem is őt látja maga előtt, nem is az ő hangját hallja, hanem valaki másét, közel fél évszázaddal korábbról:

• Akárcsak a nagyapja! – sóhajt fel, és arra gondol, hogy ő is milyen boldog lenne, ha ezt most láthatná. Aztán gondolatai megállíthatatlanul elkalandoznak az időben vissza oda, amikor még maga is annyi idős volt, mint most az unokája…

Angéla, a legjobb barátnője jut eszébe, aki órákon át könyörgött neki, hogy kísérje el a szoborhoz. Ő viszont nehezen állt kötélnek, mert megígérte munkába igyekvő szüleinek, hogy ki sem mozdul a házból. Nem őrült meg, nem keresi magának a bajt.

De Angéla sokkal bátrabb, sokkal szabadabb volt, mint ő. Ami a szívén, az a száján. Nem csoda, hogy a gimi legnagyobb szónoka, Zoltán volt a plátói szerelme, hiszen általában a hasonló a hasonlót szokta vonzani. Azon a márciusi napon is csak azért akart a szoborhoz menni, mert megtudta, hogy Zoltánék egy titkos összejövetelre készülnek délután.

• Nem is értem, mitől tartasz – erősködött Angéla, amikor látta, hogy barátnője még mindig vonakodik – hiszen a szüleid ezen a héten délutánosok a gyárban. Meg sem fogják tudni, hogy mi történt.
• Nem is tudom. Valamiért úgy érzem, hogy ez nem helyes, ebből még baj lehet – felelte Kata aggódó arccal, de aztán Angéla olyan ajánlatot tett, amire már ő sem tudott nemet mondani:
• Ha most velem jössz, ígérem, hogy egy hónapon át segítek neked az orosz leckében, sőt, még a dolgozatoknál is.

Ez a mondat végül hatásos volt, mert Kata eléggé hadilábon állt az orosszal. Év végére mindenképpen szerette volna kijavítani a kettesét. Olyannyira, hogy úgy érezte, ezért még kockázatot is érdemes vállalnia. Így végül aztán Angélával tartott.

Az utcán hideg, csípős szél és szemerkélő eső fogadta őket. A tér akkoriban még közel sem volt ennyire rendezett és kivilágított, mint napjainkban, de a körülötte lévő parkban sokkal több fa állt, mint jelenleg. Ezek jótékony árnyékot vetettek a szobor mellett gyülekező kis csoportra, amely elsősorban helyi gimnazistákból és egyetemistákból állt, de néhány arra tévedt kíváncsi felnőtt is elvegyült közöttük.

A zsebekből előkerültek a kokárdák, mindenki büszke öntudattal tűzte a kabátjára. Zoltán a szobor talapzatára állt, és beszélni kezdett. Az igazságtalanságról, arról, hogy 56 óta lehetetlen nyilvánosan megemlékezni a március 15-ről. Hogy a párt ezt a napot egyszerűen törölte az ünnepek sorából és munkanappá nyilvánította. Hogy csak az iskolákban van tanítási szünet, és hogy végül olyan napok váltak piros betűs ünneppé, amelyek meg sem közelítik az 1848-as forradalom és szabadságharc vívmányait, és méltatlanok hozzánk, magyarokhoz.

Mindenki áhítattal hallgatta a szónokot, aki egyre jobban belelendült a beszédbe. Amire szónoklatát befejezte, már szép számú csoport verődött össze körülötte, így utolsó szavait kitörő lelkesedés és tapsvihar fogadta.

Ekkor hirtelen kivált a nézelődők sorából egy magas, jóképű, fekete hajú, égő szemű egyetemista, és Zoltán mellé lépett a talapzatra. A Nemzeti dalt szavalta el olyan átéléssel, hogy Kata valósággal beleborzongott. Úgy érezte, hogy még maga a költő sem adhatta elő ezt annak idején lelkesebben a Pilvaxban.

Ahogy megbabonázva hallgatta a fiút, már cseppet sem bánta, hogy a szülei tiltása ellenére Angélával tartott. Ekkor a szavaló ráemelte tekintetét, és ennyi elég is volt Katának ahhoz, hogy menthetetlenül beleszeressen a fiúba. Persze nem csak a vers, de maga az előadásmód is megtette hatását. A végén már az esküszünk-öt a szavalóval együtt zúgta a tömeg.

Aztán amikor csend lett, Angéla a gimi legjobb énekese belefogott a jól ismert dalba: „Kossuth Lajos azt üzente…”

Kata is önfeledten énekelt vele, és a jelenlévők is mind többen csatlakoztak hozzájuk.

Bár a lelkesedés már a tetőfokára hágott, az éneket mégsem fejezhették be. A második versszakot hirtelen egy közeledő rendőrautó szirénájának hangja szakította félbe.

Az ünneplők bemenekültek a fák közé, a szobor melletti tér egyre néptelenebbé vált. Katáék is a park felé igyekeztek. Ám még mielőtt eltűnhettek volna üldözőik szeme elől, a lány megbotlott egy fa kiálló gyökerében, és elterült a földön. Angéla, aki vakon követte Zoltánt, mind ebből semmit se látott, és tovább futott.

Az autó megállt, a rendőrök kiszálltak, és megindultak a szobor felé. Kata kétségbeesetten próbált talpra állni, de bokájába éles fájdalom hasított.

• Kapaszkodj belém! – nyújtotta kezét, és segítette fel az az egyetemista fiú, aki szavalatával úgy elvarázsolta őt az imént.

Segítségével és támogatásával a lány végül lábra tudott állni, és amilyen gyorsan csak lehetett, bicegni kezdett a többiek után.

• Ne arra! – súgta a fiú, miután látta, hogy a rendőrök a fák felé veszik az irányt, és Katát az aranyeső bokrok közé húzta. Így sikerült elrejtőzniük, majd megvárták, amíg teljesen besötétedik. Csak ekkor merészkedtek elő ismét, és indultak el hazafelé.

Kata csodálkozva eszmélt rá, hogy még mindig Bálint kezét fogja, akinek már a nevét is tudta, hiszen volt idejük megismerni egymást a várakozás alatt. Bár bokája csúnyán megduzzadt, és fájt minden lépésnél, mégis elmondhatatlanul boldog volt, hogy ez a jóképű fiú éppen az ő segítségére sietett.

Közös útjukat aztán először hazafelé, majd az életben is együtt folytatták tovább, és pár év múlva össze is házasodtak. Később jöttek a gyerekek, majd az unokák, és persze a rendszerváltás. Már nem kellett titokban megünnepelni március idusát, amely számukra ikonikus nappá vált: nemcsak a nemzeti ünnep napja, de a megismerkedésüknek és a szerelmük kezdetének az évfordulója is lett…

A taps felzúg, és Kati néni visszatér a jelenbe. Áron boldogan hajol meg, majd nagyanyjához siet. Az öregasszony gyengéden megsimogatja a fiú dús fekete haját, és mosolyogva csak ennyit mond legkedvesebb unokájának:

• Csodálatos voltál, drágám! Mintha csak a nagyapádat láttam volna ifjú korában. Biztos vagyok benne, hogy ő is nagyon büszke lett volna rád, ha ezt megérte volna.

A fiú örömmel fogadja nagyanyja dicséretét, aztán egy kedves öleléssel elköszön tőle, mondván, hogy várja a barátnője.

• Menj csak! – int a közelben álldogáló csinos fiatal lány felé Kati néni, majd a kokárdára téved a tekintete.

Aztán ahogy a könnyein át egyre tovább nézi, már nem is fakónak látja, hanem ugyanolyan ragyogó színesnek, mint akkor régen, azon a napon, amikor még csak a kabátja alá rejtve viselhette.

Author: Bencze Margit

Nagykanizsán élő nyugdíjas pedagógus vagyok. Negyven évet töltöttem a pályán először tanítóként, majd 1987-től a zalakomári Somssich Antal Általános Iskola tanáraként. Gyermekkorom óta imádok olvasni, mindig is elbűvölt a könyvek világa. Tizenhárom éve kezdtem el írogatni, először csak a magam örömére és szórakoztatására. Elsősorban novellákat, meséket és mesenovellákat írtam eddig. Később írásaimat megosztottam a közeli ismerősökkel, barátokkal is, de még nem éreztem magam késznek arra, hogy a nyilvánosság elé lépjek. Pedig 2015-ben már egy meseíró pályázaton első helyezést értem el "Az erényfa" című mesémmel. Ezután a ’hallgatás évei következtek’, de aztán 2022-ben megmutattam írásaimat egy nagykanizsai író-költő barátomnak, aki látott bennük fantáziát, és a további alkotásra biztatott. Újra kedvet kaptam az íráshoz, és egyre-másra születtek az újabb és újabb történetek. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak a lehetőséget, hogy alkotói sorába léphetek, és szívesen veszek részt a továbbiakban is a pályázataikon. Számomra a családomon kívül ez az alkotómunka jelenti a legnagyobb örömet, ezért szeretnék a jövőben minél több időt és energiát az írásnak szentelni. Eddig megjelent írásaim az Irodalmi Rádió antológiáiban: Egy legenda nyomában - avagy a nagykanizsai fejetlen fehér mén patkójának története - /Falvak, városok 2024./ Egy hóvirág három élete - /Mit rejt az üde függöny? 2024./ Anya csak egy van......